Juhász Jácint (a Hungarofilm portréfotója) 36 KByte	Diákkori naplómból mozijegy kerül elő: 1977. szeptember 20-ára szól a belépő, a szegedi Fáklya mozi aznapi harmadik előadására. Erkély első sor, bal oldal, nyolcadik szék. A film címét nem árulja el a tömbből kiszakított papírszelet, de tudnám, ha a napló nem rögzítené is. A megőrzés e sajátos módját csak akkor, egyetlenegyszer sugallta a lelkesedés, jóllehet egy filmélményektől áthatott kamaszkor küszöbén számos mozijegy pályázhatott jó eséllyel hasonló megbecsülésre. Mégis: Juhász Jácintot a Makra címszerepében látni rangosabb eseménynek bizonyult a többinél. Csaknem személyes ismerős volt már akkor, nemzedékem jóbarátja. Nem olyan, mint a mai kiskamaszoknak Leonardo Di Caprio: tőle Radnótit kaptunk és Adyt; televíziós, színházi és rádiós alakításai nyomán felfedezhettük a világirodalom gyöngyszemeit. Amíg az ember színészképgyűjtő korszakát éli, nem készít mérleget, kinek a hangján s miképpen szólt hozzá először Ádám és Ejlert Lövborg, vagy Hemingway Frederic Henryje – két évtized múltán igen. Ha akartuk, drámai hős volt, emberi tartást példázó, ha úgy kívántuk, irodalmi gyermekmagazin “ifjú szívekben élő” műsorvezetője, ha arra vágytunk, a magyar líra követe, míves beszédtechnikájú előadó. S persze egy ország kedvenceként vérbeli kalandhős, Alain Delon Fekete tulipánjával vetekedő Omachel Tamás. A mélyről sugárzó szempár Szinetár Miklós Háry Jánosában villan első ízben a nézőre, de valójában Jancsó Miklós nyughatatlan, mágneses erőterű kamerája fedezi fel a film számára ezt a zavarba ejtően nyílt tekintetet, a nyúlánk és merész élű, kivételesen fegyelmezett vonásokat. Öt filmben lesz a jancsói világ hű reprezentánsa ez az arc, kettő közülük – szimbolikus jelleget sejtetőn – keretet is ad a filmszínészi életműnek, a pálya első és utolsó évének dátumával. (Szegénylegények, 1965 – Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten, 1998). A Szegénylegényekben még csak expresszív másodpercekre vonzza magához a felvevőgép a színészt, aztán ő is ott énekli a Kossuth-nótát a kivégzésre ítélt betyárok kórusában. Hófehér inges népi kollégista, szélsőséges érzelmű társait józanságra intő vezetőségi tag a Fényes szelekben, filmbeli karaktere többet sejtet a való életben számlált huszonöt événél. Jancsói mértékkel mérve lényegesen szélesebb skálájú, vagy tíz feszült percbe komponált cselekvéssor a Csillagosok, katonák Istvánjáé: vöröskatonaként akciót szervez, bajtársat szöktet, csókol, menekül, dalol – aztán rezzenéstelen arccal néz szembe az őt foglyul ejtő fehér tiszt szuronyával. Nehezen feledhető, amint mellén összefont karokkal, parancsra, halkan énekli-dúdolja maga elé a dalt – a fehér gárdának címzett bírálatot –, s közben nem a hangjában, hanem a nézőben ébred dac, büszkeség, harag. Az érzelmek dinamikájának e hangsúlytalan hangsúlyossága visszhangozza bennünk az egyetlen szót is, amit letartóztatásakor önigazolásképpen kimond: magyar. Sem pátosza, sem éle nincs a szónak, mégis jó darabig ott vibrál még a levegőben, amint a dialógus továbblendül. Rendező és színész közös munkájának alighanem legerőteljesebb képsora ez a jelenet, egy darab egyéni sors a nem tipikus hősábrázolásra építő filmek vonulatában. “Életem során ha akartam, ha nem, rengeteg katonaszerepet játszottam, s a szakmám is kivételes fegyelmet követel. A vezényszavakat pontosan be kell tartani, akkor és ott kell lenni, ahová és amikor rendelnek. Nincs magyarázat semmi helyett, csak a tett van. A parancsot nálunk végre kell hajtani. Ez egyértelmű.” (Fényben, árnyékban, Király Edit interjúja Juhász Jácinttal; Kossuth Rádió, 1998. december) Emberi magatartás és életmű egymást átszövő kötelékéről tesz tanúbizonyságot Juhász Jácint utolsó interjúinak egyikében. Igen: filmszínészi pályafutásának mérföldkő-alakítása, a Makra előtt jobbára katonák megjelenítésére predesztinálja atlétikus külseje, több-kevesebb jellemábrázolói lehetőséget kínáló, de minden alkalommal szuggesztívvé varázsolt karakterszerepekben. Ezek közül való az Egri csillagok és a Szép magyar komédia vitéze, a komor Horthy-tiszt az Imposztorokban, s mindannyiuk hatásos ellenpontjaként egy harsány török vitéz, ki várfalra szökkenve hirdeti a “fényességes bég” üzenetét s kel birokra a főhőssel a Gyula vitéz télen-nyáron című vígjátékban. A kalandos árnyalatokat gyarapítandó sorakozik fel a turbános mellé A halhatatlan légiós Gorcsev Ivánja. Keményöklű, sármőr bohémként sikerül újabb színt csempésznie a katonaszerepek immár változatosnak tetsző palettájára. A Rejtő-alakok kavalkádjából egy másik figurát is megjelenít Juhász Jácint az író műveinek felhasználásával készült filmben, a főcím előtti bevezető képsor kockáin. Fülig Jimmyje “talpig világfi”, amilyennek az író megálmodta, de szikár termettel párosuló kamaszos arcán nem vigyor, hanem huncut mosoly ül. A legnemesebb értelemben vett komédiázás ritka pillanataival ajándékozza meg a drámai színészt a szerep, az életmű áttekintésekor nehéz szívvel állapítjuk meg, hogy ez csupán egyszeri ajándék. S meglepetés a nézőnek: egy szőke parókás, lornyonos Juhász Jácint-kalandor, úri zakója alatt csíkos matrózingben malom-partit játszik az Abdullah söntés csaposával. Színültig töltött rumospohár-bábukkal, hanyag eleganciával, egy kocsmai csetepaté kellős közepén. Még gentlemant mímelve, nyeles pápaszemén át mér megvető pillantást az “ingerkedőkre”, a legválasztékosabban adva tudtukra nemtetszését, aztán jobb híján akcióba lendül maga is, a fölényt élvezők vagány mosolyával. Csalogatja, magával vonzza a nézőt P. Howard világába. A 60-as évek végén két figyelemre méltó “civil” karakterrel egészül ki Juhász Jácint filmalakításainak sora: egy átlagemberrel és egy diabolikus figurával. Az előbbi a pálya csúcsán megformált talányos, introvertált férfialakok előfutára, az utóbbi a televíziós kalandfilmsorozatban játszott népszerű intrikusé. Az Eltávozott nap bőrkabátos-nyakkendős fiatalemberét nem illeti meg személynév, egy ő a szolidnak tűnő magányos férfiak közül, akik egy “Csókolom. Messze megy?” típusú közhellyel kezdeményeznek a társkeresés során. A “fiú a vonatról” csak kalandot jelent a film középponti nőalakja, az intézetben nevelkedett vadóc számára, hallgatag randevút egy nevenincs város szűk albérletében, ahol Karády-dal búg a régi lemezjátszón. Érdeklődés és közöny feszül egymásnak a vonzás-taszítás játék ezúttal tárgyilagos dramaturgiája szerint; a fiatalember visszafogott gesztusaiból, félmondataiból sejthető érzékenységet makacsul ellenpontozza a gyökértelenség szülte dac. Sem a kapaszkodó ígérete, sem a sután megvallott érzelmek nem késztetik maradásra a lányt, távozásával jelentőségüket vesztik a fiú értékrendjének alapfogalmai: közös jövő, együttlét, “nem csak így”. Egy ember, akinek “nincsenek elérhetetlen álmai”. Áll a nyitva hagyott lakásajtóban, hátát a falnak vetve, mint akit arcul ütöttek. Szemében a leendő Makra végzettel terhes indulatai. Antik tragédiát idéző modern történetben kelti életre Juhász Jácint filmes pályafutásának egyetlen negatív karakterét, a “tékozló fiút”. Megkockáztatjuk, hogy a teljes életműben is ő az első számú intrikus; naturalisztikus rajzú figura, aki a történelmi kalandfilmekben felbukkanó “kollégáitól” eltérően nem részesül a stilizált világ kínálta “felmentő” jellemvonásokból. Mintha a filmvászon lázadó hőseinek és maffiózóinak vére keveredne a Magyarországon élő görög emigráns család gyermekében, olyan ádáz és kíméletlen az Isten és ember előtt sikeres bokszolója. Andreasz, akit társai csak “Gonosz II”-nek hívnak a történet alapjául szolgáló Galambos Lajos-regényben, az örök tagadást hivatott képviselni a számkivetettség és a kényszerű megalkuvás világában, a bármi áron történő kiválás, az érvényesülés szándékával. Regénybeli negatív vonásait tovább erősíti, szimbolikussá növeli a film: Mefisztó születik a hideg izzású színészi alakítás nyomán. Jól öltözött, metsző pillantású fiatalember képében mutatkozik az Agresszivitás és a Gúny. A fiú, aki életmódjával kérkedőn márkás cigarettát vet oda apjának, szülei jussát kaparintja meg egy napon, a testvéri érzést divatos holmival kompenzáló báty leendő sógorának végzete voltaképpen. Ha megjelenik a kolóniában, feszültséget keltőn toppan a “megalkuvók” körébe, lénye az éles kontúrral megrajzolt figurák kisugárzásával hat Makk Károly komor tónusú képein. Éjszakai jeleneteiben a diabolikus karakterek rejtélyessége fonja át: egy alkalommal a semmiből tűnik elő a sötét utcán, hogy elkobozza húga szerelmes leveleit, máskor – figyelmeztetésül – lesből támad az angyalarcú udvarlóra. A filmben nem mint gyilkos, hanem mint “megbízó” végzi be küldetését, őrizve valamit abból a misztikumból, amit a dráma baljós atmoszférája enged nyers erőt sugalló karakterének. Mindemellett, s az irodalmi alapanyag módosítása ellenére sem kétséges, hogy Andreasz ringbeli győzelme nem a sportember, hanem a keményfiú portréjának része a vásznon; az eredeti játékidő töredékére zsugorított bokszmeccs végén sem a filmbeli szurkolók – görög ellendrukkerek magyar színekben induló honfitársuk viadalán –, sem a néző nem tud örülni elsőségének. A színész életében szerencsére korántsem ilyen hálátlan fejezet a négy hónapos felkészülést igénylő bokszoló-szerep: kilenc évvel később valódi meccset is nyer majd a kamerák előtt mint a K.O. szimpatikus bajnoka. * Tizennégy filmalakítás, közöttük három főszerep fémjelzi a színészi pálya legtermékenyebb periódusát. A 70-es évek azonban nem csupán a filmszínész életének meghatározó időszaka: televíziós főszerepekkel, az országos népszerűséget hozó Vivát Benyovszky sorozattal, színházi feladatokkal egészül ki a filmes oeuvre. S az életprogramot adó versekkel, a pálya örökbecsű ékköveivel. Költészetünk jeleseit művelődési házak rendezvényein, főműsoridőben sugárzott irodalmi összeállításokban, s a Magyarok Világszövetsége felkérésére számos nyugat-európai főváros pódiumán is megszólaltatja Juhász Jácint; önálló estjét, mely az Ady-évfordulóra készült televíziós emlékműsor anyagából Nagy László költő inspirációjára formálódik Ady–József Attila-estté, az évek során ezernél is többször adja elő Magyarországon. Kulturális missziójának legszínesebb fejezete talán mégis a gyermekeknek szóló Cimbora-magazin, melyben a legifjabb közönséget kalauzolja az irodalom és a színház rejtelmekkel teli világában. Szerencsés időszakban érkezik pályája zenitjére: minden műfajban bizonyíthatja tehetségét. “Nekem nincsenek elérhetetlen álmaim. Egy kis családi házat akarok, hűséges feleséget, két gyereket. Úgy akarok élni, hogy tisztességes, megbízható embernek tartsanak. Feleségemnek békés családi életet szeretnék biztosítani.” Nem megoldás értékű “záróhang”, hanem főcím előtti prológus ez a nyugtalanító jóhiszeműséggel megfogalmazott vallomás. Előzmény nélküliségével úgy hat, mint egy nem várt monológ; tárgyilagos közelkép metszi ki környezetéből a beszélő arcát. Makra Ferenc a saját eljegyzésén is egyedül van a földön. Számos epizódalakítás után méltó filmszínészi feladatot ígér, s eszköztárának a korábbiakhoz képest lényegesen sokrétűbb alkalmazását kívánja Juhász Jácinttól a Makra címszerepe. Elemző, lélektani igényű, egyszersmind puritán szerepformálást, a Kertész Ákos-adaptáció munkásvilágához illőt. “Kevés olyan egybeesés adódik az ember életében, mint a Makra esetében történt” (Király Edit interjúja, 1998, ld. fent) – utal gyermekkori élményei s a filmben ábrázolt közeg inspiratív kapcsolatára a művész, s negyedszázad múltán is pontosan idézi a “prológus” fogadalomnak beillő szövegét. Kihívást jelent számára a szerep, s lehetőséget, melyet élete alkonyán is “a sors nagy adományának” (Király Edit interjúja, 1998, ld. fent) tekint. “A magányélményt – úgy érzem – otthonról hozom. Ha befejeződött a munka Mogyoródon, félrehúzódtam, olvastam gyerekkoromban. Ha beesteledett, gondolkodtam. Irreális állapot volt, az aznap lejátszódott esetek sokfajta variációját próbáltam ki, hogyan kellett volna tenni, hogyan lett volna jobb. Mikor tizennégy éves koromban Pestre költöztem, éppen ezek a csendes helyek hiányoztak. Fájt, hogy mindig belenéznek az arcomba. Nos, én Makrának abból a magatartásából, óvatosságából indulok ki, hogy ť Öcsi, jobb a bolyban maradni.Ť A kívülrekedővel baj történhetik, azzal megszakítják a kapcsolatokat. Azt kell tennünk, amit elvárnak tőlünk. ( Makra otthonában, Film-Színház-Muzsika, 1972. július 1., 7. old.) Jó néhány alakításomban találtam már rokon vonást, de talán a Makra volt az, amiben szinte mindent elmondhattam, ami születésem óta foglalkoztatott, bántott vagy bizonytalanná tett. Amikor kézbe vettem a szerepet és olvasni kezdtem, egyszerre úgy éreztem, hogy ezt nem is kell tanulnom, hiszen ezt tudom, ez velem már megtörtént. Mindent tudtam a szegény, de tehetséges proli megpróbáltatásairól, és ismertem a környezetet is, ahonnan Makra elindult, mert jómagam is ilyenben nőttem fel.” (Beszélgetés Juhász Jácinttal, Ország-Világ, 1981. március 4., 11. old.) Bizonyos tekintetben az amerikai Módszer-színészek alkotói attitűdjét idézi ez a nyilatkozat; e merésznek tűnő párhuzamot látszik tanúsítani a jellemábrázolás megélt élményből táplálkozó hitelessége, egyszerűségbe oltott szuggesztivitása is. A feladat nem más, mint eljátszani a klasszikus hőssorsok megfordítását: az álmot, miszerint egy napon olyanná válhat, mint bárki más, a pesti munkásfiú sohasem váltja valóra; az öncsalás és a kompromisszumok szövevényéből számára az öngyilkosság az egyetlen kiút. Makra alakjában voltaképpen három, külön-külön is kidolgozott emberi portré ötvöződik három párkapcsolata nyomán: a kisszerű életre vágyó, de többre hivatott fiatalemberé, aki a céltudatos nő iránti érzelmeinek bűvkörében sem hajlandó élni lehetőségeivel; a középszer nyűgét tudatosan vállaló, majd azt elutasító családapáé, s az összekuszálódott élet helyett a halált választó szeretőé. Zuhanó tendenciát mutat a minőség-görbe: Valitól még az egymáshoz tartozás élményét kapja Makra, Magdustól a férjnek járó tiszta inget és meleg ételt, Sztanektól a lopott félórákat. Távolodik, majd szertefoszlik az egykor megvalósíthatónak hitt álom. A környezet nyomására cselekvő ember érzelmi talajvesztettsége és magánya az, ami elsőként csapja arcul a nézőt a színészi alakítás nyomán. Juhász Jácint Makrája idegenként és óvatosan mozog a felszínesség, a szólamok és a képmutatás útvesztőiben, a befelé élők érzékenységével jelezve valódi énje és a külvilág elvárásai között feszülő ellentmondást. Esendősége megkapó, indulatainak fojtottsága felzaklató. A beilleszkedés érdekében tett erőfeszítései – a botrányt hozó ökölharc a bajba jutóért, a munka utáni “fusizás”, az örömtelen, de törvényesített párkapcsolat – úgy hatnak a vásznon, mint egy naiv gyermek hiábavaló próbálkozásai. A színész, kinek vonásain olyan sugárzó a mosoly, mint amilyen sötét az árny, végleteket és nüanszokat egyaránt megjelenít a főcím előtti lánykérés bizakodó derűjétől az öngyilkosságot megelőző nyugtalan vibrálásig. Szem- és arcjátékából az introvertált személyiség rezdüléseit lesi el a minduntalanul közel férkőző kamera. Tekintete olykor egy riadt, érdekeit védeni képtelen kamaszé – olyasvalakié, aki akarata ellenére csöppent ebbe a világba –; pontosan tudni, mi zajlik a lelkében, amint tanulmányfej-rajzolás ideálisnak tartott modelljeként, zavarában egyszerűen kioson a kultúrház festőműterméből. Magánya zárt, de sebezhető burkot von köréje a legzajosabb társaságban is, megsúlyosodik körülötte a levegő, amikor nosztalgiával intonált slágerét a kiközösítés erejével szakítja félbe a mozgalmi dal. Mégis, a Vali-szerelem Makrájában még ott a kibontakozás lehetősége. Szárnyalni aligha, de élni tudna az önmegvalósító lány társaként: visszafogott, majd kedvesen szertelen megnyilvánulásait a támaszt nyújtó családfő reakciói váltják fel kapcsolatuk idején. Ő kész “szabályosan” vállalni kettejüket, Vali nem. Megindító, amint leplezetlen várakozással igazgatja-csúsztatja előtérbe az asztalra készített s figyelemre sem méltatott jegygyűrűt – a majdani visszautasítás szimbólumát –, vagy amint megfogant gyermekük védelmében, felsorolt érveihez végül annyit tesz hozzá csupán: “Bennünket is megszültek.” Makra és Vali kapcsolatát értékrendjeik különbözősége ellenére is megnemesíti valami ősi szenvedély, az az éltető erő, amely Makrának a biztos középszert jelentő házasságban sohasem jut osztályrészül. Elidegenedve az immár valósággá szürkülő álomtól, a családfő-Makra szerepjátékba kényszerül: mosoly-álarcot ölt, vagy szenvtelenné igazítja arcvonásait. Helytáll. Vállalást teljesít. Rezdülései jelzik csupán a kényszerreakciók mögötti tartományt, az elfojtott indulatokat. Egészen addig, amíg egy kikapós kolléganő s egy vagány asztaltársaság által kiprovokált látványos csókkal kezdetét veszi életének utolsó fejezete: a végleteké. Az erdőszéli randevú zabolátlan, minden gátlás alól felszabaduló Makrája már nem az a fiatalember, aki takarékosságból gondosan elcsomagolta az ajándékba kapott pulóvert, aki egykor habozás nélkül kért bocsánatot egy bántó ízű mondatért. S mint a filmtörténet megannyi identitáskereső hősének, a természetközeli kaland számára is csak illúzió. A boldogságnak hitt érzelem megalázkodik a kíváncsi tekinteteket vonzó udvari lakások világában, önváddá torzul. Makra utolsó randevúja a csapdában vergődés képzetét kelti: a férfi egyszerre támadó és védtelen, egy élet kudarcát összegzi a lelkifurdalás, a düh és a kétségbeesés zaklatott mondataiban. Amikor hirtelen elcsitul, már tudja a megoldást. Színészi alakítás tekintetében a záró képsornál is drámaibb erejű az a jelenet, melyben Makra – immár teljes magányban – a Vali-korszak jellegzetes motívumát idézve hoz “kettejüknek” italt a talponálló asztalához. Rezignáltan, gépiesen issza ki a maga poharát – időn s téren kívüliséget hordoz a lelassult mozdulat, a megtört, távolba révedő pillantás. Végső számvetés tanúi vagyunk a jelenet kemény csendjében. Egyént deformáló társadalomnak tart tükröt, de már a groteszk világának szülötte az Autó című film vonzó oktató-szerelője. S. Kovács Gábor mester úgy viszonyul környezetéhez, mint példázatának kicsiny hőse, a sün: “ha valaki közeledik hozzá, kiereszti tüskéit, hogy jelezze bizalmatlanságát.” Defenzív taktikája csődöt mond végül: sem az elvből kivitelezett magatartásformák, sem a négykerekű tárgyak világa nem pótolja számára a harmonikus érzelmi szférát, a kétbalkezes tanítvány személyében jelentkező lehetőséget. Makra a festőműteremből, S. Kovács egy születő kapcsolatból sétál ki – a figurák lélektani rokonsága a filmek műfaji különbözősége ellenére sem tagadható. Önmérsékletet gyakorló, konfliktuskerülő, vesztes karakterek, töprengésre inspiráló hétköznapi hősök. Ma is közöttünk járnak. Izgalmas árnyalatokat jelenít meg Juhász Jácint a főszerep nyújtotta példázat értékű szituációkban. Frusztrált, tekintélyelvű oktató a pályán; vívódó, döntésképtelen partner a magánéletben. S az autóval kettesben: harmonikus ember. Nem a csinos tanítvány, hanem javításra váró roncsautója csalja a fiatalon megözvegyült oktató vonásaira az első szelíd félmosolyt, kedvtelve nézegeti, tekintetével cirógatja a vén Renault Gordinit. Árulkodó a jelenet, melyben éjnek idején, hirtelen elhatározástól vezérelve zárkózik be a műhelybe s lát munkához, áhítattal óva-lehelve az apró alkatrészeket. Koltay Lajos kamerája nagyközelit szentel átható pillantásának; ez a feszültségoldó, kizárólag a tekintetre figyelő premier plán alighanem az egyik legemlékezetesebb felvétel, ami valaha a színészről készült. A garázs falain túl aztán ismét dacos távolságtartás oltja ki a józan ösztönök sugallatát: az autóvezetés-leckének álcázott randevú során mindvégig filozofikus szólamot fúj a szelíden érces bariton. S hiába az egymásra találás illúzióját keltő, pajkos együttlét a szabadban, a lány csak az árokparton szerzett valódi tüskéktől képes megszabadítani partnerét. “Fantázia. A különleges képzelőerő. Mert maga most nem csak az autóvezetéssel ismerkedik, hanem magával a társadalommal” – visszhangzanak immár magányos belső monológként az egykor feszes szentenciák, s mint egy modern Szerelmek városában, a főhős szem elől téveszti a lányt a forgalmas utcán, a kamera előtt elsuhanó autók hátterében. Olimpiai bajnokot alakít Juhász Jácint 1977-ben, pályája immár tíz esztendeje felfelé ívelő szakaszában. A K.O. a sportoló színész filmje, az egykori atlétáé és igazolt labdarúgóé éppúgy, mint a kitűnő lovasé, vagy a színészet és a sportpályák elhivatott csapatjátékosáé. Aki homo ludensként vallotta: “csoda dolog a játék”. (Földi Ottó interjúja Juhász Jácinttal az Éjfél után című műsorban, Petőfi Rádió, 1998. december 17-én) A profi bokszoló Vörös Jóska magáénak tudhatja mindazt, amit az átlagember csupán elképzelhet, kivéve a belső biztonságot, a harmonikus családi hátteret. Megjelenése, gesztusai, sportolói attitűdje a korabeli magyar film ritkán ábrázolt típusává avatja: egyéniséggé. Sztárrá, akinek fölény-páncélja sebezhetőséget rejt, akinek saját bevallása szerint “ócskák az idegei” és retteg az egyedülléttől. Ám ha egy baráti összejövetel s egy rádióinterjú nem adna teret önsajnálatának, aligha lepleződne le a bajnok. Nyitójelenetében úgy fest, akár egy ifjú római patrícius, aki temperamentumához illő üdvözlésképpen széles jókedvvel taszítja a gőzfürdő medencéjébe rég látott barátját, a majdani ellenfelet. Egy pillanat töredékéig a Messalák örökségét sejteti az indulattal párosuló korlátlan versenyszellem és vitalitás. Komédiába illő azután, amint irigyelt lakástulajdonosként, a kiváltságosok derűs nemtörődömségével cipelteti ingóságait egy panelház emeletére, szakmai ellenlábasaira osztva a költözőbrigád szerepét. Mindeközben egyetlen pillanatra sem válik ellenszenvessé, még a sorsdöntő meccs előtt, a versenybírák gyanút keltő közelségében sem veszíti el a néző szimpátiáját. A forgatás óta méltán elhíresült, “élesben” vívott Juhász–Cserhalmi bokszmérkőzés ma már filmtörténet, s a színészi sportteljesítmény diadala. “Te voltál a jobb” – ajándékozza meg a győztesként kikiáltott Vörös Jóska a dobogó második fokán álló ellenfelét – és a nézőt. * Ejlert Lövborg szerepében nyújtott színpadi alakítása nyomán raszkolnyikovi alkatnak véli Juhász Jácintot egy kritikus. A felfokozott lángolás számos karakterének mozgatója filmen is, az ábrázolt történelmi kortól függetlenül rokonítja egymással a jellemeket. Epizódszerepei szikrák: felizzanak az adott jelenet légkörében. A Kakuk Marci Buzugója bőszen ragadja galléron a főhőst, szít indulatot a bányafelőr ellen, a Hajdúk egykori zsoldosa egy katona öntudatával vonja kérdőre felettesét. Hangadók, tüntetően vakmerőek mindketten, akár a Werbőczy-szobor ledöntésére buzdító MADISZ-os fiú Az idők kezdetén című filmben. Ács Péter, a 80 huszár acélos jelleme súlyosabb karakter az előbbieknél: tizedesi rangjában is vezéregyéniség, az 1948-as forradalom hírére idegen földről hazaszökő huszárszázad lelkiismerete. Mitikus figurák, hősök cselekszenek úgy, ahogyan ő tesz: indulattól fűtötten is józanságra int, felesket a hazatérésre, aztán elsőként áldozza életét az Ügyért. Merészség és önfegyelem, heves szókimondás és bölcsesség nemes ötvözete ez a karakter, a legplasztikusabb emberi portré Juhász Jácint katonaszerepei között. Magyar huszár, akiben – az alkotók iránytűjéül szolgáló Petőfi-vers szavaival élve – “Romlatlan (...) a /Régi jó magyar vér”. Ifjúsági filmek, a Ballagó idő s a Két pont között a legrövidebb görbe apaszerepei hoznak harmóniát a lobbanékony karakterek által fémjelzett pályaszakaszba. Aztán a 80-as évek kezdetétől az életmű vonatkozásában is létrejön a jellemek egyensúlya – a filmek csökkenő száma, az el nem játszott főszerepek keltette hiányérzet ellenére is. A szangvinikus figurák kora lejár, az utolsó pályaszakasz karaktereinek világában a méltóság a közös nevező. A balladisztikus hangú Fábri-mű, a Fábián Bálint találkozása Istennel paraszthőse a testi-lelki összetörtségből áll talpra, a történelem megrázkódtatásai ellenére is van ereje a továbblépéshez. Ars poetica erejével hat, amit Lakatos Ignác sorsának aktualitása kapcsán fogalmaz meg a színész: “Ha valaki valamiben hisz, s feltette rá az életét, azt ne csak a sikerhelyzetekben vállalja.” (Vendégünk: Juhász Jácint, Filmszem, 1980. 3. szám, 5. old.) Népi hőseinek legtekintélyesebbjét a televíziós sorozat nyomán készült Névtelen vár filmváltozatában formálja meg Juhász Jácint. Sátán Lacit csak a felületes szemlélő rokonítja az intrikusokkal: a “fekete név” tulajdonosa ezúttal pozitív hős, nemes lelkű zsivány. Mélyvonós tremoló, lobbanó gyertyaláng, falra vetülő árny előlegezi meg érkezését az éjszakai várba – ahogyan “rangjához” illik a kosztümös Jókai-adaptáció partitúrája szerint –, de aztán mélykék öltözetben, méltósággal lép Vavel gróf és a néző elé. Nem rabolni, hanem oltalmazni jön, a főhős védelmébe állítani a “zsiványtudományt”. Robusztus alakjával voltaképpen az aktív kalandhős funkcióját tölti be a filmben, amikor üldözői elől menekíti a hősnőt, a névtelen vár titokzatos lakóját. Elgondolkodtató és jelképes egyszersmind, hogy a pozitív hősök számára elraktározott színészi eszközök két szerzetes alakját is gazdagítják ebben a méltánytalanul korai záró pályaszakaszban: Sebestyén papét az István, a királyban és Ottó fráterét a Julianus barát című filmben. A rockoperai karakter pusztán impozáns megjelenésével, Julianus mentora a bölcsesség, higgadtság és bátorság triászával ellenpontozza az ifjúkori Juhász-hősök szélsőségeit. Sem a két alakítás között eltelt hét esztendő során, sem a Julianust követő években nem láthattuk Juhász Jácintot filmen. Ifjúságának sikerszériája után elkerülik a filmszerepek, jóllehet pályája számos állomásától vezetett volna út újabb lehetőségek, képességeihez méltó feladatok irányába. Ha a klasszikus értékeknek, melyeket képviselt, nem fordít hátat közben a világ, ha az elmúlt évtized hazai filméletének földindulása csekélyebb áldozattal jár, talán láthattuk volna ötvenessé érni egykor parázs tekintetű hőseit. Azt nem várhattuk tőlük, hogy ingoványos talajra lépjenek, sosem volt közük olyasmihez, ami csupán látszat, tünékeny felszín, kuszaság. Túlságosan öntörvényűek ahhoz, hogy lényegük ellen valót cselekedjenek. Az ember gyakran azt képzeli, hogy valami kristálytiszta, mélyről fakadó, velük született őserő táplálja Juhász Jácint hőseit, legyenek bár intrikusok vagy pozitív jellemek. Ősi fogadalmat, hűségesküt tehettek valamikor, s ennek szellemében élnek. Nem ismernek megalkuvást, félmegoldást, látszatot; idegen tőlük minden, ami kimódolt és hamis. Veszteség, hogy a popcornszagú akciófilmek nemzedéke nem nézhetett a szemükbe, hogy felnőtt egy generáció, amely már csak a távozó villanásait láthatja filmen. Mert a kapu, amely egyszer már végleg bezárulni látszott, résnyire nyílik mégis. “Isten megadta, hogy Szabó Istvánnal dolgozhattam” (Földi Ottó interjúja, 1998, ld. fent) – lelkesedett utolsó rádióinterjújában a még bemutatásra váró mű kapcsán a színész. Jancsó filmjében, közös munkájuk omegájaként is elsiklik még mellette a kamera. Aztán a fojtogató légkörű Visszatérés kültelki miliőjéből elébünk lép az Öregember. Túlontúl súlyos, s feloldatlan ez a való életet a szereppel elegyítő l’ éternel retour, mintha valamiféle kizökkent időben rendeltetne a színész éveinek számához a haldokló aggastyán figurája. S amilyen kegyes volt egykor, olyan kíméletlen most a vásznat teljes szélességében kitöltő, fürkésző premier plán. De mert ezúttal is őszinte és igaz, vállalja a színész. Nem maradt hát lezáratlan a filmes életmű, a végsőkig tartó jelenlét ereje formálta egésszé. Sportszerű játszma ért véget, s győztes küzdelem. A varázslat, amit celluloidszalag őriz, folytatódik. Filmográfia Háry János (1965) R.: Szinetár Miklós Szegénylegények (1965) R.: Jancsó Miklós Csillagosok, katonák (1967) R.: Jancsó Miklós Egri csillagok (1968) R.: Várkonyi Zoltán Eltávozott nap (1968) R.: Mészáros Márta Fényes szelek (1968) R.: Jancsó Miklós Isten és ember előtt (1968) R.: Makk Károly Imposztorok (1969) R.: Máriássy Félix Történelmi magánügyek (1969) R.: Keleti Márton Gyula vitéz télen-nyáron (1970) R.: Bácskai Lauró István A halhatatlan légiós (1970) R.: Somló Tamás Szép magyar komédia (1970) R.: Banovich Tamás Még kér a nép (1971) R.: Jancsó Miklós Makra (1972) R.: Rényi Tamás Nincs idő (1972) R.: Kósa Ferenc Kakuk Marci (1973) R.: Révész György Autó (1974) R.: Böszörményi Géza Hajdúk (1974) R.: Kardos Ferenc Ballagó idő (1975) R.: Fejér Tamás Az idők kezdetén (1975) R.: Rényi Tamás Két pont között a legrövidebb görbe (1975) R.: Révész György Az öreg (1975) R.: Révész György Szépek és bolondok (1976) R.: Szász Péter K. O. (1977) R.: Rényi Tamás 80 huszár (1978) R.: Sára Sándor Az erőd (1978) R.: Szinetár Miklós Fábián Bálint találkozása Istennel (1980) R.: Fábri Zoltán Névtelen vár (1982) R.: Zsurzs Éva István, a király (1984) R.: Koltay Gábor Julianus barát (1991) R.: Koltay Gábor Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1998) R.: Jancsó Miklós Visszatérés (1998) R.: Grunwalsky Ferenc
Előadóesten 32 KByte
Somló Tamás: A halhatatlan légiós (1970) Alfonzóval 52 KByte
Somló Tamás: A halhatatlan légiós (1970) 60 KByte
Makk Károly: Isten és ember előtt (1968) 45 KByte
Jancsó Miklós: Csillagosok, katonák (1967) 85 KByte
Máriássy Félix: Imposztorok (1969) 55 KByte
Rényi Tamás: Makra (1972) Csomós Marival 64 KByte
Böszörményi Géza: Autó (1974) partnere Eva Rass 94 KByte
Böszörményi Géza: Autó (1974) 43 KByte
Rényi Tamás: K.O. (1978) 37 KByte
Sára Sándor: 80 huszár (1978) 80 KByte
Kardos Ferenc: Hajdúk (1974) 44 KByte