Huszonöt évvel ezelőtt húnyt el az olasz filmművészet egyik nagymestere. Nehéz eldönteni, rendezőnek, színésznek vagy a – tehetségeket felfedező és tanító – tanárnak volt-e nagyobb jelentősége. Annyi bizonyos, hogy filmjei hosszú idő múlva is megbecsült értékek lesznek. Mert, ha semmi más nem fűződne a nevéhez, mint a Biciklitolvajok – minden idők legjobbjainak megszavazott brüsszeli tizenkettek egyike –, akkor is beírta volna magát a hetedik művészet történelemkönyvébe. Tudta, hogy megbecsülik és nagyra tartják, de ő maga mindig elhárította a dicséreteket. Egy újságírónak, aki életéről faggatta, azt mondta: "Halálom után csak annyit írjanak sírkövemre: Itt nyugszik egy filmcsináló."

Az olaszországi Serában született 1902-ben. Kereskedelmi iskolát végzett, jogot tanult, de érdeklődése a színpad felé vonzotta. A harmincas évek elején már élvonalbeli színpadi színész, az évtized végén pedig már filmezik is. Csaknem száz filmben szerepelt, és mintegy harmincat jegyez rendezőként. A "fehér telefonos" filmek ünnepelt sztárja, a népszerű amorózó számára a nagy áttörést Cesare Zavattinivel kötött barátsága hozta meg. Zavattini forgatókönyvei alapján készültek el neorealista filmjei, mely irányzatnak De Sica később a nagymesterévé válik. Még a háború alatt készítette el A gyerekek figyelnek bennünket című filmjét. Majd ezt követte a Fiúk a rács mögött, mely a cipőtisztító gyerekek hányatott sorsáról szól az utcák forgalmában és a börtön poklában. De Sica sajátos művészi magatartással képes volt arra, hogy saját világát, egyéni mondanivalóját felismerhetővé tegye rendezéseiben. Érzékenyen és érzékletesen ábrázolja a gyerekek sokszorosan kiszolgáltatott életét, belső világát. "Lehet, hogy ez beképzeltség részemről, de aligha mondhatok le arról, ami a meggyőződésem: képesnek tartom magam arra, hogy megértsem az embereket, érzelmeiket, nyomorukat, drámáikat". A film Olaszországban megbukik: a közönség nem hajlandó tudomást venni a csavargókról, a keserűségről, a bajokról. Külföldön azonban annál nagyobb sikerrel fogadják. Még a készítés évében Oscarral jutalmazzák.
De Sica pedig – nem tőrődve sem a támadásokkal, sem az ünnepléssel – továbbhalad megkezdett útján. "A Fiúk a rács mögött után valami kevésbé különöset akartam, olyasmit, ami látszólag semmi különös, mindennapi, ami bárkivel megtörténhet, különösen, ha szegény, s egyetlen újság sem írna róla." A Biciklitolvajok története valóban hétköznapi, hiszen egy bicikli ellopásában aligha van bármi különleges. Mégis akad, akinek a bicikli az egyetlen vagyona; úgy ragaszkodik hozzá, mint egyetlen támaszához. A jármű elvesztése neki valóban tragikus lehet, katasztrófához vezethet. A Biciklitolvajok ban a hiteles életábrázolás mellett az emberi kapcsolatok melegsége is megnyilvánul.

De Sica alkotásaiban megbúvó költőiséget a Csoda Milánóban bontja majd ki. Az álomszerű történet mélyén ismét a legkegyetlenebb valóság rejtőzik: a nyomor, az éhség, a hideg. A sorompók lezárulnak az apja emlékét örökíti meg. Ez egyik legjobb alkotása, egy öreg nyugdíjas egyszerű és mégis döbbenetesen megrázó portréját festi meg benne. Filmje részben az emlékezés, részben – a neorealizmus szemléletének megfelelően – a társadalmi valóság bemutatása és kritikája.
A neorealizmus válságát követően De Sica ismét színészként áll a kamera elé. Ennek a korszakának talán legjelentősebb alakítását a Madame de...-ben nyújtja. A rendező, Max Ophüls finom iróniáját, komoly-játékos stílusát kitűnően valósította meg: egész tartásából, mozgásából arisztokratikus elegancia árad. Kiválóan érzékelteti a nagyvilági játékszabályok takarta mélységet.
Hosszú éveken át biztos sikert hozott De Sica számára a Kenyér, szerelem, ... sorozat. Egy örökké szerelmes szívű, deresedő hajú csendőrparancsnokot formál meg ezekben a filmekben. Alakja fogalommá vált világszerte. Nemcsak rokonszenves egyénisége tette alkalmassá a sikerre, hanem színészi eszköztára is.

Utolsó emlékezetes szerepét Rosellini Rovere tábornokában játszotta 1959-ben. Itt egy különös sorsú szélhámost formál meg, aki a tábornok szerepében félreértés, szerepvállalás, dac és a fasiszták gyűlölete következtében halt hősi halált. De Sica kiválóan megbirkózott szerepével. Színészi alkatához közelebb áll ugyanis a jó megjelenésű, behízelgő modorú szélhámos. Átváltozása hőssé nagyszerű színészi tudás-ról árulkodik. Megkapó az egyszerűsége, őszintesége. Pátosz nélkül néz szembe a halállal, melyen végül morálisan felülkerekedik .
1960 és 1970 között majdnem minden évben rendez egy filmet. A Moravia-regényéből készült Egy asszony meg a lányában a háború mindenhol jelen levő szörnyűségét és az ebben a légkörben mégis kibontakozó szolidaritást vizsgálja. De Sica hűen tükrözi a regény mondanivalóját. Szenvedélyesen elítéli a háborút, keményen mutatja be a korszakot, az embereket és a szenvedéseiket. Kiválóan idézi fel a hegyi falu hangulatát, az emberi kapcsolatokat.
A filmet nemcsak De Sica rendezése, hanem a színészek, elsősorban Sophia Loren játéka teszi emlékezetessé. Kidolgozottak, elmélyültek a színészi alakítások, melyek a rendező játékmesteri munkáját is dicsérik. E korszak alkotásai között szerepel a sztár-szereposztással készült Az utolsó ítélet. Igazi színészi örömjátékot nyújt a Tegnap, ma, holnapban és a Házasság olasz módra című filmben. A szituációk, a jellemek megteremtése ismét De Sica legjobb rendezői képességeiről tesz tanúságot.
Halála előtt így vallott pályájáról: "Én csak egyféleképpen tudok filmet csinálni. Csak egy alkotó vénám van. Nem érdekelnek új hullámok, divatok; én az emberek érzelmeire akarok hatni, az érzelmek pedig időtlenek, nem mennek ki a divatból, megszületnek és elhasználódnak, ma éppúgy, mint száz évvel ezelőtt."
Utolsó filmjét 1973-ban forgatta az örökifjú charmeur, az Oscar-díjas rendező. Halhatatlanságát filmjeivel váltotta meg. Mindig arra törekedett, hogy az élet igazságát mutassa, még akkor is, ha az kegyetlen és kiábrándító.