45 KByte

A Cukorkékség című film kettős rendezői debütálás. Alkotói közül Hazai Attila regényeivel és novelláival (Feri: Cukor Kékség, Szilvia szüzessége, Budapesti skizo) lett ismert, Pohárnok Gergely pedig jelenleg negyedéves főiskolás operatőr-szakos hallgató. A film alapjául szolgáló regény, a Feri: Cukor Kékség új kiadása az idei könyvhéten jelent meg. A Cukorkékséget március óta vetítik a mozik. HA: Nem tudom, melyikünknek jutott eszébe, hogy filmet készítsünk ebből a könyvből. Gergővel már nagyon régóta ismerjük egymást. Talán ő javasolta először – a regényt ismeri, annak idején grafikus korában még a borítót is ő tervezte hozzá. Egyrészt az egyszerűség kedvéért vágtunk bele, másrész pedig azért, mert a sajátunknak éreztük. PG: Már régóta akartunk közösen csinálni valamit. Én tudtam olcsón lejárt nyersanyagot szerezni, és több lehetőség közül végül ezt a könyvet választottuk. Ezt a dolgot, amit filmre vittünk, mindketten elég jól ismerjük, ráadásul már akkor barátok voltunk, amikor Attila a könyvet írta, és a történetbe nagyon sok közös élményünk épült be. Szerintem ma is nagyon eleven a film témája. Az is a könyv mellett szólt, hogy amikor belevágtunk a filmbe, még nem lehetett tudni, hogy mi lesz az egészből, egyáltalán sikerül-e befejezni. Pénz nem volt rá, a nyersanyag sem volt elég az egész filmre, továbbá fogalmunk sem volt, hogy rendezőként tudunk-e együtt dolgozni, végig tudjuk-e vinni a filmet. HA: Ez volt az első kötetem, ennek a megírása alatt tanultam meg nagyon sokat arról, hogy mit is jelent egy könyvet létrehozni. Nagy vízbeugrás volt, kevés tapasztalattal. A semmiből próbáltam meg valamit csinálni. Ez lényegében a filmre is áll, hiszen a Cukorkékség szintúgy mélyvíz volt mindkettőtök számára: az első film, amit rendezőként jegyeztek. PG: A dialógusokat Attila regényéből írtuk meg, nem volt előre elkészített forgatókönyv, csak a jeleneteket dumáltuk meg előre. A forgatásnál én főképp a képekre ügyeltem, Attila pedig a színészekkel foglalkozott, de előtte és utána is mindent megbeszéltünk. Nem kötelező, nem szükségszerű, hogy egy ember rendezzen egy filmet. Van ebben egy adag jó érzés is, hogy nem maradsz egyedül, és ha az alkotótársad közel áll hozzád, akkor nem magadban kell megvívni a csatákat, és jó értelemben véve megoszlik a felelősség. HA: Minden közösen készült. Volt egy szabály, ezt még az előző filmben találtuk ki Reich Péterrel: ami az egyikünknek nem tetszik, azt kihagyjuk. Ez nagyban megkönnyítette a munkát. Minden kettőnkön múlott, nem volt semmiféle felettes erő vagy irányelv, és ez nagyon jó érzést jelentett. Eleve a legtöbb film forgatásakor nagyon erős presszúrát jelent az idő, az, hogy húsz-huszonöt nap alatt be kell fejezni a forgatást. Az esetünkben ez fel sem merülhetett: mivel eleve nem volt pénzünk, nem kellett igyekezni elkölteni azt. A szereplőkkel sem volt könnyű egyeztetni, általában hétvégenként tudtak elszabadulni a forgatásra. A film tehát egy év alatt, húsz forgatási napon készült. Így sokkal könnyebb volt felkészülni, nem volt eszméletlen hajsza. Csakhogy ez óhatatlanul megkötöttségeket is jelent... HA: Ezzel nem foglalkoztunk. Van olyan jelenet, amelyben a főhősnek alig van szakálla, aztán a következőre egyszerűen kinő. Ezek a dolgok egyáltalán nem zavartak. Ha valaki figyelmesen megnézi a filmet, rengeteg ilyen apró hibát fedezhet fel, de mi ezt inkább humorforrásnak vettük. PG: A könyv kilencven százalékban belső monológ, és nagy kérdés volt, hogyan lehet filmre vinni. Én kezdetben nagyon nem akartam narrátorszöveget használni, Attila viszont mellette voksolt, végül inkább az ő variációja felé mentünk el. HA: Nagyon töredékes volt az anyag, kellett valami átkötő szöveg. Azt mondjátok, nem volt előre elkészített részletes forgatókönyv. Sokat improvizáltatok a forgatás közben? Mennyiben kellett módosítani a munka során az előzetes terveket és elképzeléseket? PG: Szeleteket csináltunk meg a történetből. Vannak olyan részei a sztorinak, amelyeket végül nem forgattunk le, de ez sem volt előre eldöntve, inkább folyamatosan, menet közben adódott. Iszonyatosan megszenvedtük a vágást. Látszólag lazán és elég szabadon követik egymást a jelenetek, de nagyon nehezen jött el az a pont, amikor ezt a struktúrát jónak éreztük, és úgy érzem, hogy ezen most már nem nagyon lehetne változtatni. HA: A szereplők épp csak az adott egy-két napra való anyagot ismerték. Meg a könyvet. Mi előbbre láttunk. Volt, hogy elakadtunk, de inkább csak a vágás közben voltak gondjaink, akkor, amikor először szembesültünk az egész anyaggal. Ekkor lényegében újra kellett gondolni mindent, és ettől újabb lendületet kapott a munka. Eredetileg nyolcvan-kilencven perces volt a film, ez végül hetvenötre csökkent, mert a készítés utolsó pillanatában megijedtünk, hogy nem lesz jó, unalmas lesz. Azt gondolom, a rövidítés nagyon jót tett a filmnek. Ennél hosszabb nem tudott volna lenni, rövidebb talán. A végén még sikerült egy-két egészen új ötletet belerakni, főként hangban és zörejben. Ilyenek például a hallucinációk. Azt akartuk, hogy ne csak vizuális, hanem hangélményt is jelentsenek. A szereplők ott ülnek a kanapén, a néző pedig furcsa, oda nem illő zajokat hall. Máskor meg egy fúrógép zavar be. Ráadásul nem használtunk utószinkront. Szó sem volt róla. Ettől hitelesebb, de olykor talán nehezebben érthető a film. Ismertétek azokat az embereket, akikkel dolgoztatok? Mert gondolom, olyan nagyszabású szereplőválogatásra amúgy sem nyílt volna mód? PG: Nem a könyv figurái elevenednek meg a vásznon, inkább arcokat kerestünk a filmhez. Vécsy Tibit egy színdarabban láttuk, őt korábban nem is ismertük. Attilának jutott az eszébe, hogy rá kellene osztani Feri szerepét, és a próbafelvételen kiderült, hogy nagyon jó. Nem is volt kedvünk nagy színészeket megkérni, nem olyan volt a film jellege. Végig nem volt egyértelmű, hogy egyáltalán befejezhető-e, ilyenkor sokkal könnyebb barátokkal és ismerősökkel dolgozni. A szereplők kilencven százaléka nem is igazán tudta, hogy miben játszik, hogy a történet majd hogyan áll össze. HA: Szerepelnek azért barátok és ismerősök is a filmben, meg színészek, de néhányan a Rám csajból is. Rájuk írtátok a szerepet, vagy előre meglévő figurákhoz kerestétek az arcokat? HA: A sztori menete lényegében előre megvolt, lehetett persze kicsit változtatni, de az alap nem sokat változott. Elég feltűnő a szereplők játékstílusa, a hősök visszafogott, olykor egyenesen blazírt viselkedése. HA: Hozzám nem a teátrális színjátszás áll közel, hanem inkább a hétköznapi, kicsit zártabb, keveset gesztikuláló, természetes emberi viselkedés. Azokat a színészeket kedvelem, akik inkább alulinformálnak, nem hangsúlyoznak, nem játszanak túl. És azt gondolom, az amatőrszereplők erre a játékstílusra különösen alkalmasak. Nagyon szeretem azokat a filmeket, a korai Formanokat vagy Jarmusch munkáit, amelyekre ez a természetes hozzáállás jellemző. Hogyan passzolt ez a színészi játék a dialógusokhoz? HA: Szerintem a film humorának egyik fő forrása a minimalista színészi alakítások és az ironikus dialógusok közötti feszültség, de ezen belül nem az irrealitás, hanem a természetesség felé akartunk elmozdulni. Általában maximum háromszor, négyszer vettünk fel egy jelenetet. Nekem mindig az első változat tetszett. Mindig azt szeretem, ami elsőre bukik ki az emberből, még kicsit kontrollálatlanul és természetesen. Nem gondolom persze, hogy ez a tökéletes megoldás: mi ezt választottuk. PG: A dialógusok és a jelenetek nagyon abszurdra voltak hangolva, és az oda-nem-illés feszültsége adott humort a filmnek. Ha erre egy színész még rá is játszik, az nagyon kibillentette volna a film stílusát. Sok lett volna. Ezt minél naturálisabban, minél hétköznapibban kellett előadni, ennek a humornak ez a színészi játék a közege. Volt-e valami befolyás, egymásrahatás az irodalmi munkáid és a filmjeid között? HA: Az irodalmat tartom fontosabbnak és a magasabb rendűnek. A film azonban sokkal komplexebb, és talán jobban érdekli a világot. A filmkészítés leginkább a dialógushoz való viszonyomat befolyásolta. Az első könyvem nagyon szegény volt dialógusokban, utána írtuk a Rám csajt. A Budapesti skizo című regényben már sokkal több dialógust használtam, most pedig drámát írok, immár a másodikat, ami pedig szinte kizárólag párbeszédből áll. Többen szatírának tartják a filmeteket. Egyetértetek ezzel a besorolással? HA: Nem jutott az eszünkbe, hogy szatírát csináljunk, de ha így kategorizálják, az nekem tetszik, mert azt jelenti, hogy nem szomorú vagy kegyetlen vagy túl elgondoltató film, hanem inkább egy viccesebb, kívülről látott, nevetni való történet. A szatíra jó skatulya. Drámainak ugyanis túl vicces a film. A bemutató után megjelent kritikák egy része azért bírálta a Cukorkékséget, mert (véleményük szerint) a filmben egy elszigetelt szubkultúra jelenik meg. Mit gondoltok erről a kérdésről? PG: Ezzel az erővel Kaurismäki filmjeiről is elmondható, hogy egy belterjes társaság magánéletét képezik le, pedig azok a filmek a világban mindenütt sikert arattak. Teljesen lényegtelen, hogy egy film egy baráti társaság alkotása, hogy a tagok a filmen kívül is összejárnak vagy sem. Ez ráadásul a mi esetünkben nem is igaz. Miért kellene azt gondolni, hogy a Trainspotting csak a kábítószerezőknek szól, vagy Angelopulosz filmjei csak a bolyongókat szólítják meg? Lehet, hogy nem a munka volt ábrázolva ebben a filmben, de hát nem is az volt a témája. A történet szerint Feri külföldön van Budapesten, és ez speciális állapot. Valamit elronthattunk, ha valakinek az lett a fontos a filmből, hogy ezek az emberek hová járnak szórakozni, és nem a film történte, komédiája vagy tragédiája. HA: Amikor a szubkultúra szó elhangzik, mindig azt gyanítom, hogy aki ezt kimondja, annak nem igazán tetszik, amit csinálunk. Ugyanakkor el kell fogadni, hogy a Cukorkékség nem szól mindenkihez, ezt a nyelvet és jelzésrendszert egy bizonyos réteg talán jobban érti.

53 KByte