Tanner Gábor: Richard Burton
Tony Richardson: Dühöngő ifjúság (1958)
Tony Richardson:
Dühöngő ifjúság (1958)

66 KByte

Ha az új tömegmédium valamelyik keresőrobotjának azt az utasítást adjuk, hogy keresse meg a Richard Burton linkeket, megtekinthetjük a Burton-Taylor házaspár Puerto Vallarta-beli villáját, amelybe 1963-ban, Az iguana éjszakája forgatásakor szeretett bele Burton és amely ma múzeum (jóllehet időnként használják forgatási helyszínül, mint például Schwarzenegger Ragadozójában); láthatjuk a híres, harminchárom karátos Krup-gyémántot, melyet Burton vett akkori feleségének az ékszermániás Elizabeth Taylornak és olvashatunk néhány pikáns dolgot róla: például hogy alkoholista volt és hogy noha hétszer jelölték Oscarra, egyszer sem tudta hazavinni a kis szobrocskát. Vagyis a művészetéről a filmfelsorolásokon (és néhány színpadi szerepének említésén) túl nem találunk semmit, viszont annál többet botrányos magánéletéről, sajátos személyiségéről. Burtonnél jobb példát keresve sem lehetne találni arra, hogy ha egy színész igazi sztár, a szó szoros értelmében vett mítosz, akkor a személyét övező legendának a művészeténél is meghatározóbb része: a magánélete.

A negyvenes évek második felében Burton berobbant az angol színházi életbe. Azt a darabot, melyben először lépett fel Londonban egy turné keretében, kíméletlenül lehúzta James Redfren a New Statesman sztárkritikusa, ám írását így zárta: "Richard Burton a szerencsétlen szerepében figyelemre méltóan ügyes." Egy 1949-es The Lady's Not For Burning (A hölgy nem égetni való) előadáson pedig Phillip Dunne rendező emlékei szerint Burton egyenesen elhomályosította partnerét, Anglia akkori legnagyobb színpadi sztárját, John Gielgudot. Őstehetség volt. Úgy érezte, minden szerepében önmagát alakítja. "Mindenki úgy tartja, hogy az ő iskolája volt a legjobb. Ha Olivier-t kérdezik, akkor a The Central Academy of Art-ot nevezi meg. Gielgud ugyanezt felelné. Elizabeth inkább az MGM-et mondaná. De ezt tanár nem tudja megtanítani. Ha tudsz játszani, akkor tudsz játszani. Ha nem, akkor nem. Érzed a közönség reakcióit, amelyek aztán vezetnek a színpadon."

A filmvilágot már nem tudta futótűzként meghódítani. Pedig a 20th Century Fox rá fogadott: filmes debütálása (The Last Days of Dolwyn, 1949) után pár évvel aszerződtette abban a reményben, hogy egy új Olivier-re bukkant benne. Burton finomam szólva nem keltett nagy feltűnést. (Viszont elismert és a kritikusok által is méltatott tagja volt az Old Vic színtársulatnak, ahova 1953-ban szerződött és ahol az ötvenes évek második felében Shakespeare-szerepek egész sorát alakította.) Aztán úgy tűnt, Jimmy Porter szerepe 1959-ben meghozza számára az áttörést a filmvásznon is. A "dühöngő ifjú" szerepkör jónéhány vonása vissza-visszaköszön későbbi, legjobb alakításaiban is, különös tekintettel az álarc-cinizmusra és a személyisége démonaival vívott küzdelmeire. Ám a sors egy újabb fordulatot tartogatott számára: 1961-ben elvállalta, hogy átveszi Stephen Boyd-tól Antonius szerepét a Fox Olaszországban készülő szuperprodukciójában, a Kleopátrában. Az angol kritikusok dühöngtek: Faust-Burton eladta a lelkét az Ördögnek, vagyis a Pénznek, hajtogatták; a mértéktartóbbak úgy fogalmaztak: Burton a Kleopátra forgatása alatt "felettébb tisztelt színészből széles körben csodált, népszerű mozicsillaggá" vált. Burton férj volt (feleségét, Sybil Williams színésznőt még első filmje forgatásakor ismerte meg), Taylor pedig feleség, amikor szerelmük fellángolt - a paparazzik és a bulvárlap szerkesztők nem kis örömére. Ettől kezdve a Burton-mítosz részévé vált botrányos magánélete. Akik szerződtették, ezt az imázst is megfizették a szupergázsikkal. Egykori tanára, Philip Burton (akinek nevét az egykori Richard Walter Jenkins később felvette), aki kiemelte a nyomorból, melyben a tizenháromgyerekes bányászcsalád élt és a pályatárs Olivier könyörögtek neki, hogy gondolja meg, mit csinál, ne váltsa a tehetségét dollármilliókra. Olivier az egyik táviratában állítólag Burtonnek szegezte a kérdést: "Mi akarsz lenni: a világ legnagyobb színésze, vagy egy név, amit közhelyként tartanak számon?" Mire Burton csak ennyit felelt: Mindkettő. Burton mindenesetre "gondozta" is saját botrányhős-mivoltát: a színészetért, úgyis mint munkáért élő-haló sztár gyakran vetette oda az újságíróknak, hogy a színészetben csupán könnyű pénzhez jutási lehetőséget lát. Mégis szeretném hinni, hogy igaz a pesti legenda, miszerint Burton a Wagner életéről szóló tévéfilm magyarországi forgatásakor 1982-ben elment megnézni a Pesti Színház Equus előadását (1977-ben egy Equus-adaptációban nyújtott alakításáért jelölték őt utoljára Oscarra), és a színészek játéka annyira elkápráztatta, hogy miközben lelkesen dícsérte a darabot, kicsúszott a száján: Darvas Iván jobb színész, mint én.

Amikor a Warner Bros. A Nem félünk a farkastólhoz keresett Taylornak partnert, s a jelöltek sorra visszautasították a szerepet, végül megkérdezték Burtont is, aki így felelt: "Nem játszhatok ilyen puhány embert. Mindenki tudja, hogy én egy erős, élettel teli férfitípus vagyok." Nagy kihívás volt ez számára, végre kitörhetett abból a hősi szerepskatulyából, melybe a filmvilág zárta. (Igaz, A kém, aki bejött a hidegről című filmben egyszer már belekóstolt egy legyőzött férfi szepébe.) Ugyanakkor pimaszul szembe lehetett fordulni a sorssal: sokan óvva intették ugyanis a sztárházaspárt a darabtól, mondván tönkre teszi a házasságukat. Akkoriban azonban Mr. és Mrs. Burton házasságuk legboldogabb időszakát élték. A dolog olyan jól sikerült, hogy Burton vérszemet kapott: egy még újabb oldalát akarta bemutatni színészi képességeinek, a komédiás Richard Burtont. Erre már igazán alig talált volna gyártót, így feleségével önálló produkciós céget alapítottak. "Olyan jó komédiás vagyok, mint Jack Lemmon. Nem tudnék ugyan habkönnyű vígjátékokban szerepelni, de azt hiszem nagyon jó volnék egy farce-ban a Makrancos hölgy pedig egy farce. Azt hiszem, nagyon jó lennék Jack Lemmon szerepében a Van, aki forrón szeretiben is" nyilatkozta 1966-ban. A Makrancos hölgy sikerével két régi hollywoodi hidelmet is eloszlatott, egyrészt, hogy Shakespeare-filmbe fektetni csak ráfizetés lehet (Burtonék pénze hat hónap alatt megtérült); másrészt, hogy egy Shakespeare-darabból nem lehet filmszerűen akciódús és látványos, a szó szoros értelmében vett mozit csinálni.

Miután 1974-ben először, majd egy újbóli házasságkötés után 1976-ban másodszor is elvált Liz Taylortól, Burton lett a nagy negatív hős. Aki a botrányos szerelem, a gyűlöllek és szeretlek házasság mítoszát lerombolja, nem is érdemel mást. Ha a Becket hősi szerepkörében alulmaradt az Oscar-versenyen az akkori férfi szexszimbólummal, Rex Harrisonnal szemben és George-ként sem tudta elhódítani a szobrot (a brit színpadok szárjának, Paul Scofieldnek a Morusz Tamását tartotta jobbnak az Akadémia), hogy csak a két legvitathatóbb esetet említsem a hat sikertelen nomináció közül, szinte törvényszerűen bukott el utolsó alkalommal Richard Dreyfuss-szal szemben.

És nem kerülhette el a filmtörténet egyik legnegatívabb szerepét sem, O'Brianét az 1984-ben. Ez a veszélyes, kegyetlen és sötét figura volt Burton utolsó filmszerepe. A bemutató évében, vagyis éppen tizenöt évvel ezelőtt halt meg. Svájcban temették el vörös ruhában, mely szín szülőföldjének, Wales-nek nemzeti színe.

Franco Zefirelli: A makrancos hölgy (1967)
Franco Zefirelli:
A makrancos hölgy (1967)

100 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap