Löwensohn Enikő - Sándor Tibor: | The Big Pink - még egyszer |
1998 májusában vetítette
az Örökmozgó a The Big Pink című német dokumentumfilmet, a
'68-as diákmozgalmak harmincadik évfordulóján rendezett
sorozat részeként. A film a hatvanas évek
életmódforradalmának sajátos "termékét", a
közösségi életmód egyik változatát mutatta be egy kommuna,
vagy ahogyan a filmben nevezték, nagycsalád történetén
keresztül.
A család - és a film - központi alakja, Monica Neven Du Mont
amerikai születésű, de Németországban nevelkedett. 1962-ben
férjhez ment egy müncheni kémikus-hallgatóhoz, Franzhoz.
Három gyerekük született. "Normális" nukleáris
családként éltek, amíg Monica bele nem szeretett a férje
legjobb barátjába, Adrianba. Truffaut Jules és Jimjétől
inspirálva hármasban éltek. 1967-ben egy évet Berkeley-ben
töltöttek, ahol nagy hatást tett rájuk az éppen kibontakozó
hippimozgalom. Európába visszatérve Peterskirchenben kommunát
alapítottak, az elsőt Németországban. 1970-ben Thaiföldre
költöztek, ahol egy osztrák hippi, Ekki harmadik férfiként
csatlakozott a családhoz. Franz ENSZ alkalmazottként, Adrian a
Világbanknál dolgozott, Ekki a gyerekek mellett
nevelősködött. Locarno, Portugália, Tanzánia és Mali,
végül egy kis sziget következett a szenegáli partoknál. Hat
saját gyereket neveltek fel, egy afrikai kisfiút adoptáltak.
Miután felnőttek a gyerekek, felbomlott a család: Franz újra
nősült és Rómában él, Ekki Los Angelesbe költözött,
Monica Adriannal maradt Pakisztánban.
A film különös
érdekessége, hogy Monica 25 éven keresztül szuper 8-as
kamerával rögzítette életüket és utazásaikat. Ezek a
pszichedelikus színekben pompázó, színezett, festett és
egyéb módon preparált, kollázsszerű felvételek a hatvanas
évek legjobb zenéivel aláfestve ékelődtek a jelenből
visszapillantó interjúrészletek közé: gyönyörű ház egy
trópusi kert közepén, Thaiföldön, valódi paradicsom.
Hasisrévület spirálszerűen ívelő zenével, festett
képekkel. Mikrobuszos utazás az afrikai szavannán, zsiráfok
kukkantanak be a kocsiablakon, elefántok sétálnak át az
úton. És boldogság, harmónia az arcokon, a gyerekekén és a
felnőttekén. Mindez érdekes kontrasztban áll a jelenidejű
interjúk néha bizony kesernyés megállapításaival,
hangsúlyaival, elhallgatásaival. Ezek a páratlan hangulatú
eredeti dokumentumok tették a filmet igazán emlékezetes
időutazássá. A film egy generáció vágyait reprezentálja:
sokan szerettek volna úgy élni, mint ez a család, de
keveseknek sikerült ezt az életformát ilyen következetesen
megvalósítani.
A vetítés után Vitányi Iván szociológus és a közönség
beszélgetett a látottakról és a korszakról. Mivel a film
készítői és szereplői közül senki sem volt jelen, nagyon
sok kérdés maradt megválaszolatlan. Ezért örültünk
különösen, amikor a tavalyi Diákszigeten összefutottunk a
világcsavargó Monicával, aki fiainak együttesét, a The
Subtle Plague-et kísérte el a budapesti fellépésre. Nehéz
elhinni erről a filigrán termetű nőről, hogy ma már
négyszeres nagymama, bár a haja hófehérre festi (Andy Warhol
példájára hivatkozik: ha az ember megöregszik, az
öregségével kell kezdenie valamit, abból kell kihozni a
maximumot), a mosolya a régi...
Hogyan kerültél kapcsolatba a művészetekkel, a filmmel?
A hatvanas években művészeti akadémiára jártam, de nem tartott tovább egy félévnél, mert kidobtak, azt gondolták azért, mert politizálok, valójában mert szerelmes voltam és nem végeztem el a feladataimat. Az utolsó héten kezdtem el festeni, mielőtt le kellett volna adni a munkáimat. Egy héten keresztül dolgoztam és az olajfestményeket egy villanymelegítővel szárítottam. Nekem úgy tűnt, hogy megszáradtak, beletettem őket egy mappába. Aztán amikor kinyitottam, kiderült, hogy összeragadtak: az egész olyan volt mint egy massza, egy rágógumi. Ez a Baader-Meinhof időkben volt – a tanárok azt hitték, hogy ez valamiféle politikai tiltakozás az akadémia ellen. Végül is akár tiltakozhattam volna.
Ez egy spontán akció volt.
Igen. Ezzel véget is ért a
profi művészkarrierem. Ez Münchenben volt. Akkoriban már a
szubkultúrában éltem. Nagyon sok tiltakozást, kiáltványt
írtam alá, sokszor anélkül, hogy pontosan tudtam volna, hogy
mit. Nem voltam egészen tudatos, de sokat olvastam
egzisztencialistákat, megismertem az avantgárd miliőt, volt
némi érzékem hozzá, különösen a happeninghez és a
filmhez. Mindig filmeztem, meg festettem is a filmeket, szuper
nyolcast használtam és kristályokon keresztül készítettem a
felvételeket. Ezek szép hatást keltettek. Megmutattam a
filmeket Peterskirchenben, a művész-kolóniában.
Kaliforniában is együtt éltem művészekkel, a filmjeimet
kiállítások megnyitóin mutattam be. Zenéltem is bizonyos
értelemben. Ezért vagyok szívesen Budapesten. Ez az egész
olyan volt akkoriban, mint manapság Budapest. Nyugat-Európa
nagyvárosai rendkívül anonimakká váltak. Az egykori
feelinget itt találtam meg újra Magyarországon. A fiaim is itt
találhatták meg ezt az életstílust, az együttlétet, hogy
lehet valamit közösen csinálni. Itt még nincs az a totális
paranoia, mint nyugaton, hogy csak a profizmus számít, hogy
csak professzionális filmiskolák vannak, stb. Én nem nagyon
vettem részt hivatalos képzésben, de akadémia nélkül is
volt vízióm.
Ez az egész addig tartott, amíg el nem mentünk Ázsiába.
Akkor elvesztettük a kapcsolatot az intellektuelekkel, az
európai és amerikai avantgárd művészekkel. Ennek
ellensúlyozására beszálltam egy kicsit a misztikus keleti
filozófiákba. Van valamilyen antennám, mindig rugalmasan tudok
viszonyulni a környezethez, amelyben élek. Hozzáidomulok. A
németek erről azt gondolják, hogy ez valami felületesség,
hiszen olyan sokat utazom és annyi külső hatásnak vagyok
kitéve. Szerintük akkor lehet a mélybe hatolni, ha egyhelyben
marad az ember. Szerintem viszont éppen úgy képes az ember a
saját kultúráját és filozófiáját megteremteni, ha
sokféle hatásnak teszi ki magát. És ha kisebbségben marad.
Én mindig kisebbség vagyok, az európaiak és az amerikaiak
között is, unikum - Monica. Azok az európaiak, akik a
munkájuk révén kerülnek Afrikába vagy Ázsiába, mint a
férjem is, egészen más mentalitással rendelkeznek. Neki
egyensúlyt kell teremtenie, részt kell vennie, de kívül is
kell maradnia az ottaniak életén. Én ezzel szemben egy kicsit
bennszülötté váltam.
Hol élsz most?
21 évig éltem Afrikában, külöböző országokban. A film azzal fejeződik be, hogy elhagyjuk Afrikát, és Pakisztánba költözünk. Azóta a férjem, Adrian Jemenben kapott munkát, azóta is ott élünk. De a dolgok nem egészen úgy történtek, mint a filmen. A The Big Pink némiképp lekerekítette a történetet. A bemutató előtt nem is láttam.
Nem vettél részt a film készítésében?
Én azt hittem, hogy igen. De
ez naivitás volt részemről. Azt hittem, hogy bár nem vagyok
profi filmes, a rendező be fog vonni a munkába, hogy
egyenrangú partnere leszek, hiszen odaadtam a filmjeimet, a
történetemet. Sajnos nem így történt. Ez sokkolt. Egy kicsit
kizsákmányoltnak érzetem magam, úgy gondoltam, hogy ha az
ember egy ilyen történetet, egy ilyen életfilozófiát
megfilmesít, akkor kreatív módon át kell élnie magát ezt a
munkát is. Hasonlóan ahhoz, ahogy a mi családunk él: ez
teamwork, nincs sztár. Szóval ez nem működött Kolja Schulz (a
The Big Pink rendezője) és köztem meg a családunk
között. Sajnálom, mert jobb lehetett volna film, ha az
ötleteink valóban bekerülnek. Például sem a lányaim, sem az
adoptált fiam nem szerepelnek a filmben, holott én
készítettem velük interjúkat és nagyon jól sikerültek... A
gyerekeim nagyon szolidárisak velem ebben a kérdésben.
Dühösek a család mesterséges szétválasztásáért, ami a
filmben történt. Nekem mindig az volt a dolgom, hogy
egybentartsam. A fekete fiam most Maliban van. Két éves kora
óta nem volt a szülőhazájában. Nyolc nyelvet beszél: a
világnyelveken kívül afrikai nyelveket. Zenét tanult, ő
hozta létre a Pashtu-rockot. Más stílust játszik mint a
fiaim, afrikait. Azért is küldtük vissza, hogy megtudja,
Afrika egyik legszebb országából származik. Csodálatos zene
van ott. A lányom, Jessica Párizsban él és a filmszakmában
dolgozik.
Azt is hibának tartottam, hogy a rendező nem mutatta be a
környezetet ahol az interjúk készültek. Csak arcokat
mutatott, pedig csodálatos környezetben voltak láthatók azok
az arcok: romok, gyönyörű tájak, szobák, érdekes tárgyak.
Mindezt kihagyta. És mivel a szereplők nem színészek, még
inkább meg kellett volna mutatnia, hol és hogyan élnek. Ekkit
és Adriant sem filmezte jól. Ezen segíthettem volna. Ha már
felhasználta a super 8-as felvételeimet, respektálhatta volna
a véleményemet más kérdésekben is... Végül a filmért
Adolf Grimme-díjat kaptunk, ami nagy televíziós
kitüntetésnek számít Németországban. Én az operatőri
munkáért kaptam, a Big Pinkben szereplő régi
felvételeimért.
A mi filmmel kapcsolatos történetünk egyszerű. Nagyon nagy hatással volt ránk. Úgy véltük: ez az, így kellene, kellett volna élnünk.
A gyerekeim mindig nevetnek rajtam, mert én úgy gondolom, hogy ez a normális élet. Ők azt mondják, hogy az élet nem ilyen. Mindig csodálkozom, ha az emberek kihasználják egymást, ha nem eléggé érzékenyek. Az én tapasztalataim Ázsiából, Afrikából, Dél-Amerikából származnak. Afrikában egy tucat ember él egy kunyhóban közös fedél alatt és hihetetlenül érzékenyek, tisztelik a magánszférát. Nekem ez sohasem volt idegen. Természetesnek éreztem az egoizmus nélküli, természetadta törvények tiszteletén alapuló életet, ami azért fontos, hogy szabadon élhessen az ember. A nyugati világban az ilyenfajta respektus nélküli élet káoszhoz vezet, aztán ez a káosz elviselhetetlenné válik és az emberek az egójukba, a bankszámlájukhoz, saját lakásukba, saját tévéjükhöz, autójukhoz menekülnek. Ez egy ördögi kör. Boldog vagyok ha láthatom a gyerekeimet, ezért jövök Európába, Amerikába. De ha ők nem lennének, elmerülnék a jemeni, afrikai világban. Noha szerencsésnek érzem magam, hogy ebben a világban is jelen lehetek, Párizsban, Budapesten. Érzem azonban, hogy az attitűdöm egy kissé eltér a megszokottól. Ez nagyon jó nekem. Adrenalin kerül a vérembe. Például tegnap éjjel a Diákszigeten. Én voltam a legöregebb, de nagyon jól éreztem magam, filmeztem, és teljesen fel tudtam oldódni az emberek között.
A film vetítése után érdekes volt a beszélgetés a közönséggel. Egy szociológus beszélt a kommunákról, a '68-as időkről. A közönség egészen fiatalokból állt, akik akkor még meg sem születtek. Ezeket a fiatalokat az érdekelte, hogy valójában boldogok voltatok-e. Hogy mindenki megtalálta-e ebben az életformában azt, amire vágyott. A filmben a nagycsalád történetét körüllengte valami szomorúság, a nézőnek az volt a benyomása, hogy ennek vége, hogy mindez szép volt a hatvanas-hetvenes években, de a közösségi életforma végül is kudarcot vallott, és a korszakkal együtt lezárult.
Igen, hát többek között ezért nem éreztem szerencsésnek a filmet. A filmbéli történet valahogy zátonyra futott. Olyan lett a vége, mintha nagymami meg nagypapi visszavonultak volna Pakisztánba, ám néha meglátogatják a gyerekeket. Úgy tűnik, mintha megszakadt volna köztünk a kapcsolat. Az igaz, hogy Franz Rómában él, új felesége van, de állandó kapcsolatban vagyunk, ahogy a Los Angelesben élő Ekkivel is. A film azt sugallja, hogy felbomlott a nagycsalád. Innen a negatív végkicsengés. Pedig nem így van, nem ért véget. Azóta is úton vagyok a gyermekeimmel. Megnyugtathatom magukat: mi egy happy family vagyunk... (nevetés)
A magyar nézőket nagyon foglalkoztatta, hogy ez az életmód a kor szellemén, vagy a benne résztvevők személyiségén múlott.
A korszak kedvezett, de ez csak
a keret volt, ami egyszerűbbé tette a dolgot. Úgy gondolom,
hogy a századfordulón, a harmincas években, vagy akár most is
lehet így élni. Végülis mindannyian megértettük egymást,
holott teljesen különböző háttérrel, személyiséggel
kerültünk ebbe a nagycsaládba.
Ekki tipikus "túlélő". 19 éves korában átlag
osztrákként ment Afganisztánba egy földrengés után, hogy
segítsen, aztán elkezdett hasist szívni - mindez a hippi
korszak előtt volt - aztán Indiába ment, indiai filmekben
statisztált, aztán átment Thaiföldre, egy templomban élt,
én ott ismertem meg. Nem használt ki senkit, mert a maga
módján adott is valamit. Franznak és Adriannak dolgozniuk
kellett, a polgári világban egy olyan rendszerbe voltak
belebonyolódva, amiben nem hittek. Ekki már nem volt a
rendszerben. Nem volt semmi kapaszkodója, nem volt semminek sem
a része, csak saját magára számíthatott. Aztán mi is
elkezdtünk hintázni a kétféle élet között. Akkor jött
Ekki és jól belepasszolt a helyzetbe. Semmi ambíciója sem
volt. Ő nem szabadidős hippi volt, totálisan kívül állt a
rendszeren. Ez egészen egyedülálló volt, én összesen
egy-két ilyen embert ismertem. Franznak problémát jelentett,
hogy hazajön a másik világból és Ekki ott volt. Később
Adriannak is ilyen érzése volt. Most viszont Adrian úgy
gondolja, vissza kell vennünk magunk közé Ekkit, mert nagyon
magányos Los Angelesben. Ő is visszavágyódik a családba.
Még várunk a dologgal, de a végén vissza fog jönni
közénk...
Franz más volt, ő introvertált típus. Rossz gyerekkora volt,
háborús gyerekkor. A háború után Kelet-Németországba
került, onnan szökött át gyerekként nyugatra. Az apja
meghalt a háborúban. Négy testvére volt. Egy évig elveszett
gyerekként árvaházban volt. Ez traumatizálta. A mi
nagycsaládunkban tőle jött a biztonság, de valahogy
megfigyelő, kívülálló is volt, nem szívott füvet, korán
feküdt, nem volt benne a dolgokban. Energiát kapott tőlünk.
Érzelmileg volt fontos neki ez az egész dolog. Polgári agya
van, de nagyon érzelmes ember. Nálunk a családban kimutathatta
az érzelmeit, amit máshol nem tehetett meg. Volt egy nagy
balesete, sokáig élet-halál között feküdt a kórházban.
Akkor is az egyik kislányunk, Sunshine után vágyott. Bevittem
hozzá a kórházba. Az orvosok szerint Sunshine mentette meg az
életét. Az is szerencsétlenné tette, hogy a repülőjegyek
miatt kellett elválnunk. Adriannak a munkája révén jártak az
ingyenrepülőjegyek, de én csak akkor utazhattam ingyen, ha
hozzámentem. Ezért Franzzal el kellett válnunk. A lányok,
Sunshine és Jessica Adriantól voltak, de jogilag Franztól,
így Adriannak adoptálnia kellett a saját gyerekeit. Neki
mindez formaság volt, de Franznak nagyon kemény ügy.
A film rendezőjét, Kolin Schulzot honnan ismered?
Sok gyerekem volt, és sokszor vigyáztam más gyerekekre is. Ilyen volt Kolja is, aki hároméves korában egy évig velünk élt.
Honnan jön a film címe?
Peterskirchenben volt egy rózsaszín házunk. A filmben csak egyszer látható, az egyik korabeli felvételemen. A Band együttesnek is volt egy Big Pink című lemeze a hatvanas években, ami az egyik kedvencem volt. Peterskirchennek nagyon fontos kulturális szerepe volt Németországban. Mindenki megfordult ott a hatvanas években, Werner Herzog és mások. Ez sem érzékelhető a filmben. Bár én már néha szeretnék egy kicsit kijönni a hatvanas évekből. Néha múmiának érzem magam, akit előhúznak, mint Ramsest...
Nagyon sokfelé megfordultál a világban. Hol érezted leginkább otthon magad?
Amerikában születtem. Anyám amerikai, apám félig német, félig perui. Amikor tizenegy éves lettem, apám átvitt Németországba egy internátusba, ott tanultam németül. Sokan gondolják, hogy német vagyok, pedig nem. Németország nekem túl "pico bello". A német kultúra nem az én kultúrám, nem él eléggé, túl tiszta. Németország olyan mint Amerika. Minden egyforma. Például egy német fogadás a harmadik világban iszonyú unalmas. A nők tökéletesen egyformák, ugyanarról beszélnek. Nem értik, hogy engem nem érdekel, hogy van-e mosogatógép a házban. Nyugaton járva nem sajnálom, ha nincs nálam a kamera. Berlin kivétel, New York kivétel, San Francisco kivétel. Ezek emberi városok. Ha belegondolok, nem nagyon van identitásom, ha mégis, akkor leginkább Franciaországhoz kötődöm, talán a művészet miatt. De lehetne magyar tudatom is, ha többet éltem volna itt. Egyébként van egy magyar féltestvérem. Apámnak volt egy magyar felesége, aki öngyilkos lett. Most az egyik fiam is magyar lánnyal jár. Ki tudja mi lesz a jövőben, a családom következő generációival. Én mindenesetre érzem Magyarország jelenlétét a világban, a környezetemben. Magyarországon vannak még olyan figurák akik nem férnek be a standardba. Szeretem a magyarokat. Persze tudom, hogy nem lehet általánosítani.
Elég bonyolult itt a mindennapi élet.
Ez Pakisztánban is így van. Ott a gyereknevelés, a bevásárlás, a legegyszerűbb dolog is nagyon bonyolult, mert negyven fok meleg van... Mégis, Afrikában akár órákig elüldögél az ember az orvosnál, mert érdekes emberekkel várakozik. Afrikában mindent az érzések szerint csinálnak az emberek, szívből. Ha három nőnek együtt kell élnie egy férfival és nem kedveli egymást, kölcsönös érzékenységgel, odafigyeléssel meg tudja oldani ezt a problémát. Ha fürödtem a kunyhó előtt, soha nem jött férfi a közelbe. A kultúrájuk maga az érzés. Van érzelmi intelligenciájuk. Az amerikaiak könyveket írnak róla, és azt hiszik, ők fedezték fel. Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában ősidők óta az érzelmi intelligencia szerint élnek az emberek. Nyugaton pedig mindenki jön a maga egójával és megpróbálja keresztülerőszakolni a többin.
Hogyan éltek most? Mik a terveitek?
A férjem, Adrian nehezen kap
munkát, pedig egy igazi kincs. Például rá tudja venni a
muzulmán nőket, hogy iskolába járjanak. Elég egy pillantás
és respektálják. Ebből a németek és ez az egész
nemzetközi hivatalnokvilág semmit sem érzékel, számukra
Adrian egy öreg ember, értéktelen. Most 61 éves, három évre
van szerződése, de mi lesz azután? Talán átjön
Magyarországra és egy itteni barátunkkal belsőépítészeti
vállalkozásba kezd. Hiszen Magyarország előbb-utóbb az
Európai Közösséghez fog tartozni. Ha ez így lesz, Budapest
olyan lesz, mint Párizs. Fel fognak menni a lakásárak. Össze
kell majd költözniük az embereknek. Ugyanazt a teret többen
fogják használni. És a térbeosztásban Adrian nagyon
tehetséges. Lehet, hogy mindannyian idejövünk. Nincs
pénzünk, csak adósságunk. Egy dolog a hippi élet, és a
másik az adósság, a pénztelenség. Ez azért van, mert mindig
a rendszer ellenében éltünk. De gondolom, az embereknek itt is
főképp csak adósságuk van, ez már a kapitalizmus
velejárója. Meg lehet persze lépni, megváltoztatni a
nevünket, ha nem tudjuk fizetni. Vagy mehetünk egy szigetre....
Jessica még csak harminc éves, de már rengeteg adóssága van.
Adriannak most jó állása van, de nem lesz nyugdíja. Akkora
volt az adósságunk, hogy a bank elvette az
életbiztosításunkat, hogy fizethessük a részleteket. Nekünk
pedig az életbiztosítás volt a nyugdíjunk. Most se ez, se az.
Ez annyit jelent, hogy Adriannak élete végéig dolgoznia kell,
s ha már nem tud, meg kell ölnie bennünket... Vagy Jessicanak
kell eltartania minket. Ő eladja a filmjeit, Adrian pedig jól
főz... (nevet)
Az anyagi helyzetünk miatt Adrian egyébként nem aggódik. Én
aggódom miatta. A végén mehetünk Ekkivel Romániába és a
Nirvánába füstölhetjük magunkat... Adrian nem csinál gondot
ebből, pedig ha ő nincs, nem tudom fizetni az
életbiztosításomat, az egészségbiztosításomat, egy
fillérem sincs. Éjszakánként ez jár a fejemben. Meghalni
egészségbiztosítás nélkül nem jó. Nem fogok kórházba
menni, nem fognak csövekkel, kemoterápiával életben tartani.
Akkor már inkább elmegyek egy ópiumbarlangba, vagy felkeresek
egy nett orvost, aki segít, aztán lefekszem egy szép baobab-fa
alá és elmegyek békésen. Európában nagyon drága a halál.
Az anyósom több mint hétezer márkáért halt meg. Nekem ez
nagyon drága. Ezt nem követelhetem a gyerekeimtől. Akkor
inkább Pakisztán, a kertben. Nektek van
nyugdíjbiztosításotok? Mi nem gondoltunk erre. Attól tartok a
fiaim sem. Nekik sincs biztosításuk. Olyanok mint mi voltunk.
Min dolgozol, milyen konkrét terveid vannak?
Írom az életrajzomat, sok fotóval szeretném kiadni. Nehezen haladok vele, angolul, németül egyaránt próbálkoztam. De a kos jegyében születtem, nagyon makacs vagyok... Az Adolf Grimme-díj után a tévések is megkerestek. És szeretnék filmet csinálni. Mindig filmeztem mindenhol. Az utóbbi időben az unokámról, Cheyenne-ről készítettem felvételeket, fél éves korától négy éves koráig. Mindig velünk volt a turnékon, és én voltam a babysitter. A kamera mindig velem volt. Ő azt hitte, hogy részem a kamera. Nagyon természetesen viselkedett, nem is vette észre, hogy a kamera nem én vagyok. Ez a film lenne a Rock Baby Rock... Meg kellene vágni, pénz is kellene még hozzá, meg kapcsolatok. Itt Budapesten is csináltam felvételeket múlt karácsonykor: egy fürdőben rendezett techno-partin, és most, a Diákszigeten. Egyszerűen csak filmezek. Vannak, akik akkor nevezik magukat művésznek, ha papírjuk van róla. Számomra a művészet vallás. A filmezés ugyanúgy hozzátartozik a mindennapi életemhez, mint az evés. Nem gondolok rá, hogy mi lesz a felvételekkel. Ha felhasználják, örülök neki. Így történt a The Big Pink esetében is. Kolja Schulzot gyerekkora óta ismertem, tudtam hogy filmes, ő is tudta, hogy filmezek. Nem sokat adtam olyan dolgokra mint jogok, százalékok, szerződés, marketing. Egyszerűen nem abban a világban éltem. Most már egy kicsit óvatosabb vagyok. De most is úgy filmezek, hogy közben nem gondolok az eladásra. A férjem - hála istennek - eltart, és nekem nincs sok dologra szükségem. Nem is eszem sokat, nem élek Coca-Colán és hamburgeren, hanem joghurton és gyümölcsön. Az is lehet, hogy a filmeket odaadom Jessica lányomnak, majd ő csinál vele valamit a következő húsz évben... Az egyetlen ok, ami miatt mégis szeretném megcsinálni a filmet, mert tudom, hogy másoknak is örömet szerezhet. A The Big Pink mérlege is ezért pozitív számomra, minden probléma ellenére. Sokan megkerestek utána, főleg nők, akik a szupertmarketek világából jöttek, és akik nem akartak összeveszni a macho férjükkel. Nem művészek voltak, hanem egyszerű emberek. A történetünk megérintette őket. Talán segíthettem olyan nőknek, akiknek van fantáziájuk. Talán néhányukat rábeszéltem, hogy nyugodtan szüljenek gyereket, mert az utazás és a gyerek nem zárja ki egymást. Már azon is gondolkodtam, hogy ki kellene adnom egy hippi útikönyvet "Kisgyerekkel a Maszáj-földön" stílusban...