Walter Schobert | Korai német avantgárd |
38 KByte |
Elsőként Walther Ruttmann hozott létre absztrakt filmet. A Fényjáték Opus 1-et 1921. április elején mutatta be Frankfurtban, az április végi berlini premier előtt. Ruttmann volt tehát az első, és nem Richter, aki sértett hiúságból és a dátumokat közönyösen kezelve mesterien értett ahhoz, hogy a filmtörténészeket saját szellemében befolyásolja. A döntő persze az, hogy mint oly gyakran a művészet történetében, egyszerűen megérett az idő bizonyos gondolatokra. Épp oly döntő és épp oly kevéssé véletlen, hogy három festő vitte át ezeket a művészet gyakorlatába: Walther Ruttmann (1897-1941), Viking Eggeling (1880-1925) és Hans Richter (1888-1976). Az I. világháború hatalmas
megrázkódtatásokat okozott. A régi erkölcsi és
értékrendek összeomlásával a művészek érezték, hogy itt
az idő új kifejező eszközök és formák után nézni. Sok
csoport és mozgalom alakult: stílusok, irányzatok, izmusok.
Sokan megelégelték már a régi táblaképeket, és nem akartak
a tér formálására korlátozódni. Ruttmann, Eggeling és
Richter mozgásba akarták hozni a formát, színt, felületet,
az idővel akartak festeni. És megint Ruttmann adta meg ennek
elméleti leírását 1919-ben született írásában, melynek
címe, Az idővel festeni (Malerei mit der Zeit), már a
programot is tartalmazza. Eggeling és Richter (akik ebben az időben
már nem dolgoztak együtt) nem értek el ekkora eredményt,
filmjeiket csak művészkörökben ismerték. Sőt úgy tűnik,
Richter többre tartotta publicista tevékenységét a
filmesnél: kiadta az első modern értelemben vett művészeti
folyóiratnak tekinthető G-t, melynek egyik számát a
filmnek szentelte. Filmes munkája szélesebb visszhangot csak a
festőket és zenészeket tömörítő November csoport
(Novembergruppe) híres matinéján keltett, melyet 1925. május
3-án rendeztek a berlini UFA-palotában Az abszolút film
címmel. Megint Ruttmann reagált elsőnek és a Berlin, egy nagyváros szimfóniájával megnyitotta a német avantgárd film második korszakát. Az is lehetne a címe, hogy az avantgárd film felfedezi a montázst. Mégis mindig dokumentumfilmnek tekintették és az Új Tárgyilagossághoz sorolták, minek következtében Kracauer, és nyomában egy egész filmtörténész-iskola felületesnek, politikailag könnyelműnek és veszélyesnek nevezte, és elmarasztalta mint "keresztmetszetfilmet", sőt mint Leni Riefenstahl nemzeti szocialista filmjeinek előfutárát. Valójában absztrakt film, mint rajzolt elődei, és nem véletlen, hogy az elején kifejezetten idézi az Opus IV-et. Radikális montázskísérlet, mely csak anyagát meríti a város képeiből, s ezeket egy nap lefolyása szerint rendez el. A kortársak mindenesetre helyesen értelmezték a filmet, amihez biztosan hozzájárult Edmund Meisel zenéje is, amely nélkül nem szabadna vetíteni. A Berlin a húszas évek legjelentősebb német avantgárd filmje, Walther Ruttmann pedig az avantgárd harmadik korszakának is legfontosabb kreatív, vezető személyisége marad, amikor is "a hang megérkezik a képhez": vakmerően megvalósítja, amiről sokan álmodnak. Miközben szovjet barátai - filmrendezők és teoretikusok - az 1928-ban publikált kiáltványukban az ellenpontos hangról még azon elmélkedtek, hogyan mentsék meg a montázs művészetét attól a banalitástól, amellyel a hang naturalista alkalmazása fenyeget, Ruttmann már utat tört az új területen. A világ melódiája a HARPAG hajózási társaság produkciójában készült, mely reklámként szerette volna felhasználni. A film strukturális elvét egy világ körüli utazás adja, és Ruttmann olyan asszociációs montázst teremt, amely nem csupán egy nagyváros, hanem az egész világ szimfóniájává válik. Ez volt az első teljes hosszúságú német (fény)hangosfilm, Ruttmann nem a képek illusztrációjaként, puszta akusztikai kiegészítésként alkalmazza a hangot, hanem - teljesen a hangosfilmkiáltvány szellemében - megpróbálja önálló kifejező eszközként bevetni a képmontázs mellett és saját logikával és ritmikus erővel felruházni. Meg kell jegyeznünk, hogy a "hang" ebben a filmben Wolfgang Zeller zenéjét és a zörejeket jelenti, hisz emberi beszéd alig hallható. Következő filmjében még vakmerőbben és radikálisabban használja fel a hangot. A Hétvége teljesen kép nélküli film, absztrakt hangmontázs, a rádiónak készült hangkép, melyet azonban fényhangos filmre forgatott, mivel még nem volt hangszalag. Ezt a tízperces mesterművet még ősellensége, Richter is agyondicsérte, aki maga ekkoriban készített filmjeiben csak azt variálta, amit korábban csinált. A Bauhausban dolgozott Moholy-Nagy László (1895-1947), de csak a Fényjáték, fekete-fehér-szürke tartozik szigorúan véve a filmavantgárdhoz: termékenyebb volt a fényképezés és a színház terén, a hanggal egyáltalán nem dolgozott. Az egyetlen avantgardista, aki Ruttmann
mellett komolyan foglalkozott az új médium követelményeivel,
Oskar Fischinger (1900-1967) volt. Amikor Ruttmann a játékfilm
felé, majd 1931-ben, mint Richter, a dokumentum- és ipari film
felé fordult, ő lett az avantgárd film utolsó képviselője
Németországban, bár már régóta a mozgalomhoz tartozott (a
német avantgárd film sokkal több alkotót ölelt fel, mint
amennyit itt bemutathatunk). Mások mellett fontos volt számára
együttműködése Alexander Laszlóval, a szinesztézia
hívével, aki feltalálta a színzongorát. Az 1930-35-ös években Oskar Fischinger tartotta magasra az avantgárd zászlaját. Tovább dolgozott (és megalkotta egyik legszebb filmjét, a Kék kompoziciót), amikor Ruttmann alkalmazkodó mesterember lett a nemzeti szocialisták közt, Richter száműzetésbe vonult, és a filmavantgárd Erwin Leiser szavaival "díszhelyet kapott a leleplezett művészet mellett". 1936-ban ő is elment. Az avantgárd elhagyta Németországot. Az Egyesült Államokban keresett magának követőket a keleti parton (ahol Richter tanított) és a nyugatin (ahol Fischinger tengette életét és csak nem régen lett teljes jelentőségében felfedezett festő). Sokáig tartott, míg az avantgárd ismét visszatért Németországba: a hatvanas évek vége felé olyan filmesek, mint Herbst, Nekes, Dore O., gondoskodtak arról, hogy ma ismét legyen modern német avantgárd. Berkes Ildikó fordítása |
Oskar Fischinger: Motion Painting No.1, 1947 48 KByte | |
Moholy-Nagy László: A nagyváros dinamikája, 1930 51 KByte |