Walter Schobert Korai német avantgárd

Walther Ruttmann: Berlin, egy nagyváros szimfóniája, 1927
38 KByte

Elsőként Walther Ruttmann hozott létre absztrakt filmet. A Fényjáték Opus 1-et 1921. április elején mutatta be Frankfurtban, az április végi berlini premier előtt. Ruttmann volt tehát az első, és nem Richter, aki sértett hiúságból és a dátumokat közönyösen kezelve mesterien értett ahhoz, hogy a filmtörténészeket saját szellemében befolyásolja. A döntő persze az, hogy mint oly gyakran a művészet történetében, egyszerűen megérett az idő bizonyos gondolatokra. Épp oly döntő és épp oly kevéssé véletlen, hogy három festő vitte át ezeket a művészet gyakorlatába: Walther Ruttmann (1897-1941), Viking Eggeling (1880-1925) és Hans Richter (1888-1976).

Az I. világháború hatalmas megrázkódtatásokat okozott. A régi erkölcsi és értékrendek összeomlásával a művészek érezték, hogy itt az idő új kifejező eszközök és formák után nézni. Sok csoport és mozgalom alakult: stílusok, irányzatok, izmusok. Sokan megelégelték már a régi táblaképeket, és nem akartak a tér formálására korlátozódni. Ruttmann, Eggeling és Richter mozgásba akarták hozni a formát, színt, felületet, az idővel akartak festeni. És megint Ruttmann adta meg ennek elméleti leírását 1919-ben született írásában, melynek címe, Az idővel festeni (Malerei mit der Zeit), már a programot is tartalmazza.
A festő Ruttmann kiindulópontja eltér Eggelingétől és Richterétől - ennek megfelelően eltérnek filmjeik is. Közös bennük annak keresése és kiemelése, ami a filmben lényeges: a mozgás és a fény. És közös a zenéhez való vonzódásuk, ami már első filmjeik címeiben is nyilvánvaló (Fényjáték Opusok, Diagonális szimfónia, Ritmus 23). A képek azonban határozott különbségeket mutatnak: Eggelingnél szigorú ritmusban variált egyszerű vonalakra redukálódnak, minden tiszta grafika. Richter, aki korábban a dadaistákhoz tartozott, egyszerű mértani idomokat, konstruktivista négyszögeket vázolt fel, amilyeneket már korábbi tekercsképeiben is egymás mellé festett. Ruttmann alakjai kevésbé hatnak matematikainak, játékosabbak, impresszionistábbak. Ezáltal Ruttmann hamarosan játék- és főleg reklámfilmek megbecsült munkatársa lett, aki - nem látva ellentmondást reklám és művészet között - éppúgy dolgozott a zseniális Julius Pinschewernek, mint Lotte Reiniger (1899-1981) és Guido Seeber (1879-1940).

Eggeling és Richter (akik ebben az időben már nem dolgoztak együtt) nem értek el ekkora eredményt, filmjeiket csak művészkörökben ismerték. Sőt úgy tűnik, Richter többre tartotta publicista tevékenységét a filmesnél: kiadta az első modern értelemben vett művészeti folyóiratnak tekinthető G-t, melynek egyik számát a filmnek szentelte. Filmes munkája szélesebb visszhangot csak a festőket és zenészeket tömörítő November csoport (Novembergruppe) híres matinéján keltett, melyet 1925. május 3-án rendeztek a berlini UFA-palotában Az abszolút film címmel.
Ezen a matinén vetítették először nyilvánosan az absztrakt német filmeket keletkezésük színhelyén - és ezzel a matinéval egyben a véget is ért a filmavantgárd ezen irányzata. Eggeling röviddel a matiné előtt, hosszú betegség után meghalt, és sem Richter, sem Ruttmann nem készített többé abszolút filmet. Az ok talán a matinén látható többi filmben keresendő. Léger Gépi balettje és Picabia/ Clair Felvonásköze felnyithatták a szemüket, hogy absztrakt, nem-elbeszélő filmeket nem csak animált képekkel, hanem valóságos felvételekkel is lehet készíteni. A másik ok talán Eizenstein Patyomkin páncélosa volt, mely a forradalomról szólt, és maga is forradalmat idézett elő a filmkészítésben. Mindenkinek megmutatta, hogy még egyáltalán nem ismerik a film legfontosabb kifejezőeszközét, a montázst.

Megint Ruttmann reagált elsőnek és a Berlin, egy nagyváros szimfóniájával megnyitotta a német avantgárd film második korszakát. Az is lehetne a címe, hogy az avantgárd film felfedezi a montázst. Mégis mindig dokumentumfilmnek tekintették és az Új Tárgyilagossághoz sorolták, minek következtében Kracauer, és nyomában egy egész filmtörténész-iskola felületesnek, politikailag könnyelműnek és veszélyesnek nevezte, és elmarasztalta mint "keresztmetszetfilmet", sőt mint Leni Riefenstahl nemzeti szocialista filmjeinek előfutárát. Valójában absztrakt film, mint rajzolt elődei, és nem véletlen, hogy az elején kifejezetten idézi az Opus IV-et. Radikális montázskísérlet, mely csak anyagát meríti a város képeiből, s ezeket egy nap lefolyása szerint rendez el. A kortársak mindenesetre helyesen értelmezték a filmet, amihez biztosan hozzájárult Edmund Meisel zenéje is, amely nélkül nem szabadna vetíteni.

A Berlin a húszas évek legjelentősebb német avantgárd filmje, Walther Ruttmann pedig az avantgárd harmadik korszakának is legfontosabb kreatív, vezető személyisége marad, amikor is "a hang megérkezik a képhez": vakmerően megvalósítja, amiről sokan álmodnak. Miközben szovjet barátai - filmrendezők és teoretikusok - az 1928-ban publikált kiáltványukban az ellenpontos hangról még azon elmélkedtek, hogyan mentsék meg a montázs művészetét attól a banalitástól, amellyel a hang naturalista alkalmazása fenyeget, Ruttmann már utat tört az új területen. A világ melódiája a HARPAG hajózási társaság produkciójában készült, mely reklámként szerette volna felhasználni. A film strukturális elvét egy világ körüli utazás adja, és Ruttmann olyan asszociációs montázst teremt, amely nem csupán egy nagyváros, hanem az egész világ szimfóniájává válik. Ez volt az első teljes hosszúságú német (fény)hangosfilm, Ruttmann nem a képek illusztrációjaként, puszta akusztikai kiegészítésként alkalmazza a hangot, hanem - teljesen a hangosfilmkiáltvány szellemében - megpróbálja önálló kifejező eszközként bevetni a képmontázs mellett és saját logikával és ritmikus erővel felruházni. Meg kell jegyeznünk, hogy a "hang" ebben a filmben Wolfgang Zeller zenéjét és a zörejeket jelenti, hisz emberi beszéd alig hallható. Következő filmjében még vakmerőbben és radikálisabban használja fel a hangot. A Hétvége teljesen kép nélküli film, absztrakt hangmontázs, a rádiónak készült hangkép, melyet azonban fényhangos filmre forgatott, mivel még nem volt hangszalag. Ezt a tízperces mesterművet még ősellensége, Richter is agyondicsérte, aki maga ekkoriban készített filmjeiben csak azt variálta, amit korábban csinált.

A Bauhausban dolgozott Moholy-Nagy László (1895-1947), de csak a Fényjáték, fekete-fehér-szürke tartozik szigorúan véve a filmavantgárdhoz: termékenyebb volt a fényképezés és a színház terén, a hanggal egyáltalán nem dolgozott.

Az egyetlen avantgardista, aki Ruttmann mellett komolyan foglalkozott az új médium követelményeivel, Oskar Fischinger (1900-1967) volt. Amikor Ruttmann a játékfilm felé, majd 1931-ben, mint Richter, a dokumentum- és ipari film felé fordult, ő lett az avantgárd film utolsó képviselője Németországban, bár már régóta a mozgalomhoz tartozott (a német avantgárd film sokkal több alkotót ölelt fel, mint amennyit itt bemutathatunk). Mások mellett fontos volt számára együttműködése Alexander Laszlóval, a szinesztézia hívével, aki feltalálta a színzongorát.
Fischinger munkássága egyre újabb kísérletekből áll, hogy megfelelő filmi formát találjon népszerű vagy klasszikus zenékhez, hogy a zenét mozgássá, formákká - és színné alakítsa át (a Gasparcolor alkalmazásával Fischinger egyben a színes filmnek is úttörője volt), hogy tökéletes harmóniát teremtsen absztrakt formái és a zene között, és "vizuális zenét" hozzon létre. Ezáltal olyan példaképpé vált, akinek hatása nemcsak az amerikai nyugati part avantgárdjának, pl. a Whitney-Brothers műveinl érezhető mindmáig, hanem a videóklipekben és a komputeranimációban is. A mesterséges hanggal végzett kísérletei azonban - ami később McLaren kezében olyan kedves és művészileg egyszerre logikus és következetes eredményt hozott - epizódok maradtak. (Rajta kívül Németországban ezt az eljárást csak Rudolf Pfenninger (1899-1976) alkalmazta, akinek nyilván nem volt művészi ereje, hogy adekvát képeket is találjon a hangokhoz, így filmjei banálisak, és legfeljebb technikai kísérletként értékelhetők.)

Az 1930-35-ös években Oskar Fischinger tartotta magasra az avantgárd zászlaját. Tovább dolgozott (és megalkotta egyik legszebb filmjét, a Kék kompoziciót), amikor Ruttmann alkalmazkodó mesterember lett a nemzeti szocialisták közt, Richter száműzetésbe vonult, és a filmavantgárd Erwin Leiser szavaival "díszhelyet kapott a leleplezett művészet mellett". 1936-ban ő is elment. Az avantgárd elhagyta Németországot. Az Egyesült Államokban keresett magának követőket a keleti parton (ahol Richter tanított) és a nyugatin (ahol Fischinger tengette életét és csak nem régen lett teljes jelentőségében felfedezett festő). Sokáig tartott, míg az avantgárd ismét visszatért Németországba: a hatvanas évek vége felé olyan filmesek, mint Herbst, Nekes, Dore O., gondoskodtak arról, hogy ma ismét legyen modern német avantgárd.

Berkes Ildikó fordítása

Oskar Fischinger: Motion Painting No.1, 1947
Oskar Fischinger:
Motion Painting No.1, 1947
48 KByte
Moholy-Nagy László: A nagyváros dinamikája, 1930
Moholy-Nagy László:
A nagyváros dinamikája, 1930
51 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap