25 KByte
|
Lehetetlen vállalkozás volna annak
megjóslása, hogy 1999 milyen évként fog megmaradni a
filmemlékezetben. Annyi biztos: idén a cyber-film többször is
a figyelem középpontjába került. Hogy a műfaji
félreértéseket már az elején elkerüljem, nem George Lucas
mínusz harmadik Star Wars epizódja miatt.
A hozzáértő ítészek élesen megkülönböztetik egymástól
a sci-fi és a cyber-film zsánerét. Egy sci-fi láttán nem
szabad csodálkoznunk a meseszerű elemeken, hiszen
megmagyarázhatatlan, számunkra irreális erők terepén
mozgunk; a galaktikus regék szakítanak világunk tapasztalati
rendszerével, hogy fiktív univerzumukban tetszés szerint
alakíthassák a történetet, karaktereiket. Ezzel ellentétben
a cyber-film nem attól az, ami, hogy negyvenkettedik századi
technikával villog. Nem szalad sokkal túl azon a kényes
határvonalon, amit korunk technológiai fejlettségi szintje
jelent. Sokkal inkább lehetséges fejlődési irányokról
vizionál, és arra a kérdésre ad sajátos választ: mire
leszünk alkalmasak például az agyi implantátumok vagy az
időutazás korában. A nyomvonalat ezeknél a filmeknél a már
napjainkban látható fejlesztési tendenciák jelölik ki, és a
cyber-film ezekhez igazodva teremti meg saját világát.
Az utóbbi kategóriához tartozó Mártix idei
bemutatásakor nagyot csörrent a kassza a hazai mozikban is, és
a film hosszú heteken át vezette a nézettségi listákat.
Mindez mutatja: a nagyközönség is kezd érdeklődni a műfaj
iránt. Igaz, hogy a fanatikusok kisebb tábora már jónéhány
filmet ismer, amely a cyber-film premisszái szerint készült,
de valahogy sem a néhány korai Cronenberg-film, sem a Johnny
Mnemonic nem keltett túl nagy visszhangot. Az a tény, hogy
egy nagyobb stúdió horribilis költségvetéssel és
megasztárokkal megtűzdelt produkciót készített el,
mindenképp összefüggésben van a sokak számára lassan
mindennapi tapasztalattá váló internetezéssel, az irc-vel;
azaz a számítógépes interaktív kommunikációval.
Ezek után éppenséggel nem véletlen, hogy a hetedik Titanic
filmfesztiválon is külön tematikus blokkba (Möbius
filmszalagok – Cyberia) rendezték a szervezők a
kiberfilmeket. A független filmek vetítésére szakosodott
rendezvényen műsorra tűzött dolgozatok esetében azonban szó
sem volt grandiózus látványvilágról, digitális
képözönről. Mindegyik film a cselekmény világának és
időbeli szerkezetének manipulálása révén éri el azt, hogy
különösebb rávezetések nélkül is megértsük a
történetben ábrázolt világ sajátos szabályait. Ez
mindenféle lézerkütyük vagy eszement gépezetek nélkül is
működik! A témák széles köréből merít a kiválasztott
öt film. Mindegy, hogy az információs kor balos poltikai
hitvallása vagy az emlékezés fájdalmas, szaggatott
öneszmélésének bemutatása;
egy nyomasztó, átláthatatlan labirintusban való
kilátástalan bolyongás vagy az idegrendszerrel szimbiózisban
működő számítógépes játék, illetve a nonlineáris
szereplők időugrásai - a palettán megtalálható filmek
mindegyike víziójával a jövőből nyúl vissza azokhoz a
jelenbeli problémákhoz, amelyek tulajdonképpen most kezdenek
feltűnni horizontunkon.
A fesztivál legsikeresebb filmjének
kikiáltott pszicho-thriller, a Bűnös kocka (Cube,
1997) egy logikai feladvány köré rendeződik. Hét ember
egy szobákra osztott gigantikus térbeli labirintusban találja
magát. Mindegyiknek helységnek hat kijárata van, ám a
kérdés éppen az: melyik ajtó mögött rejlik csapda? Hogy
tudjuk, mihez tartsuk magunkat az elkövetkező 92 percben, a
nyitó jelenetben rögtön kockákra (!) szabdalja egy kedves
szerkezet első, kevéssé szerencsés próbálkozónkat. A
klasszikus recept szerint mindegyik szereplőnek van egy olyan
tulajdonsága, amellyel hozzájárulhat a szabaduláshoz. Így
van ez a matekos-tehetséggel megáldott lány esetében is, aki
idővel megfejti a rendszer ajtajain lévő számok
algoritmusát. De a gonosz Rubik-kocka nem adja meg magát ilyen
könnyen, hiszen ekkor derül ki, hogy a szobák egymáshoz
képest mozognak. Jól bevált dramaturgiai sémákkal
működteti a rendező a filmet, mely szerint például a
csapatból csak a bolond menekülhet meg a fináléban.
A hét szereplőt - akik száma egyre csökken - az a kérdés
hajtja, hogy mi lehet a célja a hatalmas kockának, és miért
kerültek bele? A korunk központi elnyomó rendszereinek
mintájára megálmodott rémálom-labirintusban bolyongva
figuráink egyre jobban kivetkőznek társas normáikból.
Elszigetelten sokkal sebezhetőbbé válnak,
kiszolgáltatottságukat csak közösen tudnák ellensúlyozni. A
gépezet célja azonban éppen az, hogy ellehetetlenítse
kapcsolataikat, az együttműködést. Kooperációra egyrészt a
fokozatos pszichés leépülés miatt, de a jellemük
következtében is (kiderülnek szociális defektjeik)
képtelenné válnak a szereplők. Éppen így adják meg a
választ a miértre, legitimálják a kocka létét, amely nem
szupertitkos katonai kísérleti bázis, vagy pszichobörtön,
hanem kerekerdő, melyben társas hétpróba elé kerülnek
fogjai.
William Gibson rövid
novellájából készült New Rose Hotelben (1998) a
világ feletti uralom már a multik kezében van, akik
gátlástalanul irtják egymást. Gibson a cyber-regények
prototípúsának számító Neurománc, illetve
folytatásai után vált szélesebb körökben ismertté. Éles
kritikai élű víziója szerint a glóbusz hamarosan a
transznacionális cégek hatalmi körzeteire oszlik fel, amelyek
között a vadkapitalizmus valamennyi eszközének bevetésével
folyik majd az ipari kémkedés, az információ-csempészet...
Az ebben a szituációban ténykedők főszereplők –
fegyvereik kivételével! – némileg a középkori kalandorokra
emlékeztetnek.
Hősünk két outsider, aki értékrendjével egy letűnt
világot képvisel. Fox csupán a szükséges napi
adrelinszint érdekében vág a hajmeresztőnek tűnő akcióba, X
számára viszont a nagy rakás pénz jelenti a vonzerőt. Ezek
reményében egy agytröszt tudóst kísérelnek meg a
konkurencia kezére játszani. Tervüket egy naivnak tűnő
énekeslány segítségével viszik véghez, akire a csábító
szerepe jut a hadműveletben. A parti viszont ettől
bonyolultabb, hiszen a lány X szeretője, így a
kapcsolatuk mondhatni új alapokra helyeződik, mikor Sandii pasijától
kap megbízást a doktorunk meghódítására.
Ferrara letisztult világában nem vagyunk arra utalva,
hogy a történetet övező jövőbeli világot tárgyak vagy
más külső jelzések alapján állítsuk össze. A szinte
kizárólag belső jelenetek sorozatából álló film olyan
szikár, puritán helységeket alakított ki, ahol a hangsúlyos
üresség teremti meg a hideg légkört. A kastélyszerű
épületbelsőkben forgatott képek még rá is erősítenek a
klasszicizáló hangulatra: retro-cyber világot látunk. Ugyan
már Gibsonnál is a "látvány" helyett inkább az intrikus
cselszövések révén kelt életre a jövővízió, de ha lehet,
Ferrara még tovább csupaszítja a cselekményt azzal,
hogy minden tulajdonképpeni történést a dialógusokban futtat
le.
Ez a hangsúlyosan kiüresedett világ annál erősebben emeli ki
a film második, klipszerű részét, ami az emlékezés
rekonstrukciós munkáját ábrázolja. X-nek menekülnie kell:
kiderül, hogy tervük nem igazán úgy sikeredett, ahogy
eltervezték, Sandi az ellenség kezére játszotta őket,
Foxot pedig likvidálja az ellenség. Egy kapszula-szerű
"hotelszobában" agonizálva látjuk viszont, ahol
emlékezetében vájkálva görcsösen vetíti magának (és
nekünk) újra és újra a kulcsjeleneteket. A terv, majd Sandii
beszervezése, az első találkozó a doktorral egy
hotelben... Kezdetben arra gyanakszunk, hogy Ferrara hülyének
néz bennünket! Harmadszorra majd negyedszerre látjuk már
ugyanazt a jelenetet - miért?! És lassan kezd derengeni.
Legkevésbé sem ugyanazokról a képekről van szó.
Lehelet-finoman változtatja meg Ferrara a képsorokat.
Először csak a kamerát helyezi kissé feljebb, majd még
feljebb, így lassan megváltozik az atmoszféra. A feje fölül
fényképezett X kiszolgáltatottsága nyilvánvaló, de
ez nem tűnt még fel, amikor a kamera egy
"beszélgetőpartner" helyzetét vette fel. Sandii kedves
mosolya számító-intrikussá válik egy alulról rögzített
közeliben. Majd a dialógusok is kezdenek átalakulni a
visszajátszások során. Igaz, csak néhány szó változik meg,
vagy a hangsúly kerül máshová, de ennyi tökéltesen elég az
idáig lineárisnak és egyértelműnek tűnő történet
szálainak reménytelen összezavarására.
A képek szövetei fellazulnak, a párbeszédek karaktere új
értelmet nyer a szemszögváltások miatt - lassan adagolja
Ferrara Fox és X nagy cselének teljes csődjét, és valami
egészen új összefüggés, értelem bukkan elő. Gyanítom,
minden néző fejében aszerint, hogy milyen sorrendben és
hangsúlyokkal rendezi újra magában a visszaköszönő
kockákat.
Az emlékezet működésének filmes feldolgozása persze nem új
dolog. Alain Resnais klasszikusa, a Tavaly Marienbadban
című film is hasonló módszerrel dolgozik, ahol sokszor
egymásnak ellentmondó verziókat látunk ugyanarról a
főszereplő emlékezetében megőrzött jelenetről. Ami közös
a két műben: azt a folyamatot képesek ábrázolni, amely
során az emlékképek lassú, könyörtelen átalakulása megy
végbe. A meg nem értett dolgokról is rengeteg lenyomat marad
fejünkben, amikkel a valamit kezdenünk kell. A New Rose
Hotel azt a transzformációt vázolja fel, amely során X
verziója áll össze egy lehetséges egésszé. A szálakat
persze Ferrara ügyesen a levegőben hagyja, ami
fenntartja annak a lehetőségét, hogy a nézők abszolút más
konklúzióra jussanak, mint X.
Hans-Christian Schmid filmje, a 23
(1998) abba a mára hőskorszaknak tűnő érába viszi
vissza nézőjét, amikor a hackerek még Commodore 64-es
gépeken lendültek támadásba a különböző intézmények
(titkosszolgálatok) illetve cégek (atomerőművek) rendszerei
ellen. Főhősünk - akinek története állítólag igaz
eseményeken alapul - hippi-gyanús figura, akit egy atomerőmű
előtti tüntetésen ismerünk meg. Balos-zöld beállítottsága
azonban nem merül ki a rendőrség vízágyúival szembeni
hősies helytállásában. Az Illuminatus! című regény
olvasása nyomán heveny üldözési mánia alakul ki benne.
Eszerint a világot titkos szuperhatalmak irányítják, akik a
politikai gyilkosságok és más eléggé el nem ítélhető
ármánykodások révén manipulálják a társadalmat.
Újságcikkeket látunk az ekkor történt Palme-gyilkosságról
- ami hősünk számára a sötét erők ügyködésének a jele.
Sokaknál esetleg ezen a ponton bevillan Umberto Eco Foucault-ingája,
vagy a Szerb Antal fémjelezte Pendragon legenda,
amelyek a templomos lovagok illetve a szabadkőművesek
társaságát megszállottan leleplezni igyekvő tudós figurák
biográfiái. Ezek a csoportok mindkét regényben olyan titok
vagy tudás birtokában vannak, amivel veszélyeztetik a
klasszikus szabadságértékeken alapuló berendezkedést - ez
ellen persze tenni kell valamit! És a történet valóban ebben
az irányban folyik tovább. Emberünk homályos számmisztikai
fejtegetésekbe bonyolódik (23), majd különböző misztikus
jelképek visszatérése arra a lépésre kényszerítik, hogy
idővel kifejlesztett számtech tudását a kelet-német
titkosszolgálatokon keresztül a szocialista tábor országainak
szolgálatába állítsa. Hiszen ha stratégiai fontosságú
információkat juttat keletre, ezzel csökkenti a nyugat
technikai fölényét, ami konfliktusok kirobbantását előzheti
meg. Az önmagában meglehetősen érdektelen történetet
kokainos ámokfutással majd az idealista tervek teljes
bukásával nyeri el méltó jutalmát.
A film utóízét az teszi savanyúvá, hogy izgalmas
politika-elméleti vonulata meglehetősen naív módon kerül
bemutatásra. Maga a Illuminatus! - főszereplőnk Bibliája - is
olyan tételeket vázol, melyek az info-társadalom akut
problémáira vonatkoznak. Ilyen a hatalom szerkezetének
szemünk előtt történő átalakulása is. Eszerint már nem
bizonyos javak birtoklása emeli az irányító kasztot a többi
fölé, hanem az információ megfelelő kezelése, illetve a
helyes know-how. Több kortárs balos gondolkodó az internetet a
valódi közvetlen demokrácia megteremtésére való utolsó
esélyének tartja, és arra hívja fel a figyelmet, hogy ha nem
biztosított széles körök számára az elérhetőség, a
leghatékonyabb elnyomó és diszkrimináló eszközzé válhat.
A 23 ezeket a témákat éppen csak finoman érinti,
majd a sztori frappáns lezárása érdekében elegánsan ki is
tér a velük való konfrontáció elől.
Mindenki vegye tudomásul, hogy az időnek
öt ujja van: jelen, jövő, múlt, az, 'ami lehetett volna'
és az, 'ami még lehet'! Igaz, ezekből az utóbbi kettőt
levágják, majd mikrohullámú sütőben meg is melengetik
Hilary Brougher Az idő ujjai (The Sticky Fingers of Time,
1997) című zavaros
filmjében. Ám ha teszem azt mégis megérintenek valakit, nem
csalás - nem ámítás, ragacsos zselét talál a szeme körül
és 1950-ben ébred. Az ilyen formában történő időutazási
lehetőség arra készteti a szereplőket, hogy kialakuló
kapcsolataikat visszamenőlegesen megváltoztassák, szerelmüket
megmentsék stb. A kidolgozatlan karakterek tetteinek
motivációja érthetetlen marad a néző előtt, ahol pedig
lehetőség nyílna a történetben ábrázolt világ
karakterének vázolására, lapos életbölcsességekbe
keverednek a szereplők. Nem tudjuk például meg, mi is az
pontosan, ha valaki non-lineáris egyed, pedig főszereplőnk
álltólag ilyen! Ilyen okokból a film dramaturgiailag
egydimenziós marad, így aztán nem tartanám a hazai
filmforgalmazás legnagyobb veszteségének, ha a művet nem
tűznék műsorukra a filmszínházak.
|