Filmkultúra: Filmek: Villódzások disznóvágás idején

79 KByte
Rászoktatott bizonyos dolgok hiánya, más dolgok bősége, hogy évente elzarándokoljak a Titanic fesztiválra a Toldiba, hogy jó zenét hallgassak, miközben megnézzem a jó zenéhez tartozó gyorsuló-dramaturgbombát, a szem és az agy rágógumi videoklipet és, hogy képbe kerüljek, honnan merítette ötletét idei kedvenc reklámfilmem kitudjakicsoda rendezője, mely egy fogyasztózselé példázatszerű kálváriáját meséli el korokat szemtelenül mixelve 17 másodpercben.

A hiány oka pedig egyszerű: ahol lakom, nincs kábeltévé, tehát nincs MTV sem, de még ZTV sem. Van viszont szerencsétlen, a házban több lakóval közös AM-micro parabolaantennám, mely valamilyen oknál fogva nem hajlandó fejét a német nyelv dominálta éterből másfelé fordítani. Könnyűzenének marad tehát a Viva, a másodrendű (nemanglo) világ szörnyű szüleménye (colaundbierundX) német fiúzenekarokkal és műmájer, az angol nyelvet, csak német akcentussal éneklő gangsta fekákkal, poros, kopott díszlet masékkal és olyan filmnyelvi megoldásokkal, melyeket egy, a hipermarketban kapható videóval a család gombnyomásra produkálhat disznóvágás idején.

Tehát be a moziba videót nézni, szélesvásznon a kivetítő négyzetét bámulni, klipek egymásutánját.

Az idei fesztiválon két, egymástól nagyon eltérő látásmódú és habitusú rendező, a brit Chris Cunningham és a francia Michel Gondry munkáit láthatuk. Cunningham láthatólag zenefüggő (jó zenére a jó zene definíciójánál egyezzünk meg itt és most egyszerűen abban: ami majd követendő jó klip, a többiről meg felejthető), míg Gondry önálló alkotó egyéniség, saját világgal, amibe vagy beilleszthető a zenész és muzsikája, vagy nem készül el a klip.

Cunningham, ha nem originális zenét lel, maga is szürkül talán ezért sem szereti korai munkáit. Példák erre azok az amerikai indie klipek (Holy Barbarians, Placebo), ahol mindenkinek feketére van festve a körme, vízi-hullák és/vagy szenvednek. Ahogy mélyül a zene, úgy termékenyül a kép. A Leftfield és főleg a Squarepusher zenéjére felébred a dramaturg, epika lesz, szál, amit érdemes követni. Nincs nagy hókuszpókusz, csak jelentés csempészi be magát. Björk (milyen jó ez a nyelv, hogy nem okoz nehézséget leírni ezt a nevet) All is full of love klipje (két antropomorf robot leszbikus egymásra találása vigyázó gépkezek segítségével) egyszerre érdekes szöveginterpretáció és vizuális remek, ráadásul a rendező ismét megcsillanthatja a robotok modellezésében, mozgatásában szerzett tudását. Eddigi munkái közül azonban a pálmát az Aphex Twin két videója viszi el szubjektív ítéletemet hadd támasszam alá a Prix Ars Electronica 1999. évi díjával, amelyet Richard James (Aphex Twin) és Chris Cunningham rendező kapott a klipválogatásban is szereplő Come to Daddy című opusáért erős képi elemeivel és a zene értelmező alátámasztásával. Mindkét esetben első látásra - műfajilag homogén elemeket látunk: egy poszt-punk klippet, ami valahol a Havanna lakótelep brit megfelelőjének acélkék víziójában játszódik (Come to Daddy), illetve egy floridai revüklipet gyönyörű nőkkel, tengerparttal, pezsgővel és fehér férfival, ahogy kell ott Amerikában (Windowlicker). Ha jobban odafigyelünk a képre és a zenére második réteg úgy érezhetjük magunkat, mint amikor azt álmodjuk, hogy ébren vagyunk: mintha valóság.

A Come to Daddy zenéje durva, agresszív elektrozene, melybe néha belesuttog a húg, az anya pedig a lakótelepi konyha kövén csapágygolyókat pattogtat (Bucephalus Bouncing Ball az Aphex Twin legsajátabb soundja) az elvárható ritmustól egy kicsit eltérően, miközben az utcán a sátán (tv) tombol szakállas (koravén?) és egyformaarcú kislányok legnagyobb örömére. Apokaliptikus vízió, kutyáját sétáltató lakótelepi öregasszony, nyilván abnormálisan nagy mellékvese kéreggel, mert adrenalin kell ide rogyásig.

"I want your soul/I will eat your soul/Aargh/Naughty little boy."

A második klipben is hasonló a felállás: a Windowlicker első látásra revüfilm, az amerikai tömegfilm minden tartozékával (szép nők, limusin, tengerpart, tánckar, step, esernyő) a zene ehhez mérten pedig majdnem slágergyanús. A bibi csak az, hogy szakállas és szőrös a primadonna, a legszebb testű nő, pedig egy szörny és a zenei harmóniákat tíz másodpercenként zajok és zörejek zúzzák össze a pop dekonstrukciója.

Gondry alkotói énjéből hiányzik a sokkolni akarás. (egyik kivétel talán az medve, amely Björköt a Human Behavior klipben üldöz! Helyette inkább elkápráztat és szórakoztat. Az általa rendezett klipek és reklám-spotok receptje látszólag egyszerű, az első lépést e sorok írója is megtette, mikor egy ősrégi videokamerával belenézett abba a televízióba, melyre a kamera rá volt csatlakoztatva. Végtelen vonatkoztatás, vizuális mantra, (színház a színházban)ⁿ színek egymásutánja, melyek között kapcsolatot a dramaturgia különböző eszközei teremthetnek. Gondry ennek nagymestere. Mikro-történetei vágások ezreiből állnak, miközben a ritmus nem készteti a nézőt ideges rángásokra. Legyen akár szó egy végtelen ciklusba helyezett történetről (Björk: Bachelorette), egy ital üvegéről (Smirnoff: Licquor), mely egyetlen asszociációs középpontként tartja együtt a csillagszerűen divergáló snitteket, vagy éppen egy mindennapi történetről, melybe ezernyi zárójelet (Chemical Brothers: Let Forever Be) nyitva dolgoz ki zseniális helyzetgyakorlatokat, melyből az is kiderül, hogy kb. milyen vegyületek okozhatják a klip főszereplőnőjének flashback szerű élményeit.

Gondry maga is zenész. Videoklip rendezői karrierje éppen saját zenekarának, az Oui Oui-nek forgatott low-budget klipjeivel indultak. Színesek, humorosak és emberiek, Franciaország ritkán látott oldaláról (hol látható másutt a nekünk oly hírhedten ismerős Dacia francia őse, a Renault 12-es akció közben).

Björk szinte az összes videoklipjét Gondryval készítette, ami jól mutatja, a két művész rokonlélek. Egymásra találtak a mese és a fantázia világában, ami Björknek a hang, az Gondrynak a kép.

Chris Cunningham és Michel Gondry harmincas éveik elején, közepén járnak. Beletartoznak a világ tíz legjobb videóklip rendezője közé. Pályafutásuknak természetesen nem ez jelenti a végét. Mindketten mozifilm terveket dédelgetnek. A fesztiválon már megismerkedhettünk Gondry egy fekete-fehér rövid filmjével (La lettre A levél), Cunningham terveiről, pedig azt lehet tudni, hogy azt a William Gibson által írt Neuromancot készül megfilmesíteni, mely erősen hatott a Mátrix az év popcult filmje írójára és rendezőjére is. Reméljük ezekkel, ha másutt nem, hát a Titanic Filmjelenlét Fesztiválon találkozunk.

16 KByte

13 KByte

16 KByte

16 KByte

79 KByte	Rászoktatott bizonyos dolgok hiánya, más dolgok bősége, hogy évente elzarándokoljak a Titanic fesztiválra a Toldiba, hogy jó zenét hallgassak, miközben megnézzem a jó zenéhez tartozó gyorsuló-dramaturgbombát, a szem és az agy rágógumi videoklipet és, hogy képbe kerüljek, honnan merítette ötletét idei kedvenc reklámfilmem kitudjakicsoda rendezője, mely egy fogyasztózselé példázatszerű kálváriáját meséli el korokat szemtelenül mixelve 17 másodpercben. A hiány oka pedig egyszerű: ahol lakom, nincs kábeltévé, tehát nincs MTV sem, de még ZTV sem. Van viszont szerencsétlen, a házban több lakóval közös AM-micro parabolaantennám, mely valamilyen oknál fogva nem hajlandó fejét a német nyelv dominálta éterből másfelé fordítani. Könnyűzenének marad tehát a Viva, a másodrendű (nemanglo) világ szörnyű szüleménye (colaundbierundX) német fiúzenekarokkal és műmájer, az angol nyelvet, csak német akcentussal éneklő gangsta fekákkal, poros, kopott díszlet masékkal és olyan filmnyelvi megoldásokkal, melyeket egy, a hipermarketban kapható videóval a család gombnyomásra produkálhat disznóvágás idején. Tehát be a moziba videót nézni, szélesvásznon a kivetítő négyzetét bámulni, klipek egymásutánját. Az idei fesztiválon két, egymástól nagyon eltérő látásmódú és habitusú rendező, a brit Chris Cunningham és a francia Michel Gondry munkáit láthatuk. Cunningham láthatólag zenefüggő (jó zenére a jó zene definíciójánál egyezzünk meg itt és most egyszerűen abban: ami majd követendő jó klip, a többiről meg felejthető), míg Gondry önálló alkotó egyéniség, saját világgal, amibe vagy beilleszthető a zenész és muzsikája, vagy nem készül el a klip. Cunningham, ha nem originális zenét lel, maga is szürkül talán ezért sem szereti korai munkáit. Példák erre azok az amerikai indie klipek (Holy Barbarians, Placebo), ahol mindenkinek feketére van festve a körme, vízi-hullák és/vagy szenvednek. Ahogy mélyül a zene, úgy termékenyül a kép. A Leftfield és főleg a Squarepusher zenéjére felébred a dramaturg, epika lesz, szál, amit érdemes követni. Nincs nagy hókuszpókusz, csak jelentés csempészi be magát. Björk (milyen jó ez a nyelv, hogy nem okoz nehézséget leírni ezt a nevet) All is full of love klipje (két antropomorf robot leszbikus egymásra találása vigyázó gépkezek segítségével) egyszerre érdekes szöveginterpretáció és vizuális remek, ráadásul a rendező ismét megcsillanthatja a robotok modellezésében, mozgatásában szerzett tudását. Eddigi munkái közül azonban a pálmát az Aphex Twin két videója viszi el szubjektív ítéletemet hadd támasszam alá a Prix Ars Electronica 1999. évi díjával, amelyet Richard James (Aphex Twin) és Chris Cunningham rendező kapott a klipválogatásban is szereplő Come to Daddy című opusáért erős képi elemeivel és a zene értelmező alátámasztásával. Mindkét esetben első látásra - műfajilag homogén elemeket látunk: egy poszt-punk klippet, ami valahol a Havanna lakótelep brit megfelelőjének acélkék víziójában játszódik (Come to Daddy), illetve egy floridai revüklipet gyönyörű nőkkel, tengerparttal, pezsgővel és fehér férfival, ahogy kell ott Amerikában (Windowlicker). Ha jobban odafigyelünk a képre és a zenére második réteg úgy érezhetjük magunkat, mint amikor azt álmodjuk, hogy ébren vagyunk: mintha valóság. A Come to Daddy zenéje durva, agresszív elektrozene, melybe néha belesuttog a húg, az anya pedig a lakótelepi konyha kövén csapágygolyókat pattogtat (Bucephalus Bouncing Ball az Aphex Twin legsajátabb soundja) az elvárható ritmustól egy kicsit eltérően, miközben az utcán a sátán (tv) tombol szakállas (koravén?) és egyformaarcú kislányok legnagyobb örömére. Apokaliptikus vízió, kutyáját sétáltató lakótelepi öregasszony, nyilván abnormálisan nagy mellékvese kéreggel, mert adrenalin kell ide rogyásig. "I want your soul/I will eat your soul/Aargh/Naughty little boy." A második klipben is hasonló a felállás: a Windowlicker első látásra revüfilm, az amerikai tömegfilm minden tartozékával (szép nők, limusin, tengerpart, tánckar, step, esernyő) a zene ehhez mérten pedig majdnem slágergyanús. A bibi csak az, hogy szakállas és szőrös a primadonna, a legszebb testű nő, pedig egy szörny és a zenei harmóniákat tíz másodpercenként zajok és zörejek zúzzák össze a pop dekonstrukciója. Gondry alkotói énjéből hiányzik a sokkolni akarás. (egyik kivétel talán az medve, amely Björköt a Human Behavior klipben üldöz! Helyette inkább elkápráztat és szórakoztat. Az általa rendezett klipek és reklám-spotok receptje látszólag egyszerű, az első lépést e sorok írója is megtette, mikor egy ősrégi videokamerával belenézett abba a televízióba, melyre a kamera rá volt csatlakoztatva. Végtelen vonatkoztatás, vizuális mantra, (színház a színházban)ⁿ színek egymásutánja, melyek között kapcsolatot a dramaturgia különböző eszközei teremthetnek. Gondry ennek nagymestere. Mikro-történetei vágások ezreiből állnak, miközben a ritmus nem készteti a nézőt ideges rángásokra. Legyen akár szó egy végtelen ciklusba helyezett történetről (Björk: Bachelorette), egy ital üvegéről (Smirnoff: Licquor), mely egyetlen asszociációs középpontként tartja együtt a csillagszerűen divergáló snitteket, vagy éppen egy mindennapi történetről, melybe ezernyi zárójelet (Chemical Brothers: Let Forever Be) nyitva dolgoz ki zseniális helyzetgyakorlatokat, melyből az is kiderül, hogy kb. milyen vegyületek okozhatják a klip főszereplőnőjének flashback szerű élményeit. Gondry maga is zenész. Videoklip rendezői karrierje éppen saját zenekarának, az Oui Oui-nek forgatott low-budget klipjeivel indultak. Színesek, humorosak és emberiek, Franciaország ritkán látott oldaláról (hol látható másutt a nekünk oly hírhedten ismerős Dacia francia őse, a Renault 12-es akció közben). Björk szinte az összes videoklipjét Gondryval készítette, ami jól mutatja, a két művész rokonlélek. Egymásra találtak a mese és a fantázia világában, ami Björknek a hang, az Gondrynak a kép. Chris Cunningham és Michel Gondry harmincas éveik elején, közepén járnak. Beletartoznak a világ tíz legjobb videóklip rendezője közé. Pályafutásuknak természetesen nem ez jelenti a végét. Mindketten mozifilm terveket dédelgetnek. A fesztiválon már megismerkedhettünk Gondry egy fekete-fehér rövid filmjével (La lettre A levél), Cunningham terveiről, pedig azt lehet tudni, hogy azt a William Gibson által írt Neuromancot készül megfilmesíteni, mely erősen hatott a Mátrix az év popcult filmje írójára és rendezőjére is. Reméljük ezekkel, ha másutt nem, hát a Titanic Filmjelenlét Fesztiválon találkozunk.
16 KByte
13 KByte
16 KByte
16 KByte