Marik Noémi Solondztól ordítani


88 KByte

Veszedelmes rendező ez a Todd Solondz. Felkavar, kiborít, nyomaszt, és depresszióba dönt. Mint egy Schiele-kép. Sokkoló és tabudöntögetően kényelmetlen témákat választ, olyanokat mint például pedofília, maszturbáció; s sokszor átlépi a jóízlés határait is. Szóval, nem való mindenkinek.
Mégsem témaválasztásával sokkol minket, hiszen tabu ide, tabu oda, ilyet már láthattunk épp eleget, jóval durvább változatban is. Sőt Solondz ahhoz képest egészen szelíd, nem mutat ő semmi különösebbet, csupán beszél róla; nincs akció, csak környezetrajz. Nem képi, de még csak nem is verbális az a sokk, ami ér bennünket, ennél sokkal veszélyesebben és "alattomosabban" hat: szemléletével, világ- és emberlátásával. Ha képei sokkolnának, jobban elviselnénk - arra már szoktatva vagyunk. Erre a "szelíd terrorra" azonban még nem igazán vagyunk felkészülve.
Solondz szép csendesen, apránként dolgozik rajtunk. Innen is, onnan is lassanként, módszeresen összegyűjtögeti, és elénk hordja a szexuális és lelki nyomoroncokat, a torzulásokat, és aberrációkat. S tulajdonképpen ebből áll maga a film. Ebből a minden irányból áramló, mindent átitató boldogtalanságból, reménytelenségből és kétségbeesésből. Ebből a tömény pesszimizmusból.
Csehovot idézi ez a boldogtalanság, reménytelenség és kilátástalanság, csehovi a történetnélküliség, és csehovi a három nővér motívum is. Solondznál is három a nővér. Az egyik a kiegyensúlyozottságtól és optimizmustól már egészségtelenül kicsattanó sznob, látszatéletet élő háziasszony, frusztrált gyerekkel és pedofil férjjel, aki szexuálisan torzult betegekkel foglalkozó analitikus, s aki mellesleg maga is analitikushoz járkál és "napsütötte mészárlásokról álmodik", különben viszont igen példás családapa. A másik az ünnepelt művész szerepében tetszelgő, kiüresedett költőnő, érzéki testtel és perverz versekkel. És a harmadik, a kissé sikertelen, kissé csúnyácska, kissé kallódó, kudarcra ítélt húg, akit még alkalmi szeretője is kirabol, az udvarlója meg öngyilkos lesz.
Valamint a többiek: a gátlásos, kövérkés, szemüveges telefonbetyár-perverz abuzátor, a költőnő szomszédja; a nála is gátlásosabb, erősen elhízott, szextől undorodó nő, az abuzátor szomszédja; a 11 éves fiát homokosnak tartó tahó hústorony; na és a szülők. A mindentől és mindenkitől megcsömörlött, már csak nyugalomra vágyó apa, aki épp ezért elhagyni készül feleségét, az emiatt idegronccsá váló anyát, valamint unatkozó, gazdag szeretőjét, aki fölött különben már alaposan eljárt az idő.

Akárcsak a szappanoperákban (Solondz filmjének dramaturgiája a szappanoperáké) e sokszálon futó, történet nélküli történetben is egy nagycsalád, s szomszédaik kisebb-nagyobb gondjait, történéseit, s problémáit követhetjük nyomon egymással párhuzamosan, a legfiatalabb lány kudarcba fulladt randevújától a pedofil apa fiának első orgazmusáig. Voyeurként leskelődhetünk egy család titkaiba, takargatnivalóiba, kudarcaiba és kisiklásaiba. Egy nagytotált is kapunk Solondztól - végigpásztázhatjuk a társadalom különböző rétegeit egy New Yersey-i család életén keresztül: a kallódó pályakezdőtől, a háztartásbelitől, és művésztől, a nyugdíjason keresztül egész a menekült, feleségverő orosz tolvajig. Azonban e nagytotál erősen szűrt - Solondz sötét szemüveget kényszerít ránk. S cukormentes feketelevest zúdít a nyakunkba. A szappanoperákkal szemben ugyanis itt minden a végeláthatatlan romlás állapotában van: az emberek, az érzések, a kapcsolatok, az erkölcs, a művészet (a költőnőé), még a gyerekek tamagocsija is.
Így válik e nagytotál totál pesszimizmussá. Mely apró boldogtalanságokból, magányokból, csalódásokból, s becsapódásokból áll össze. E pesszimizmus azonban valahogy mindig túlzottan felülről és kívülről - a rendezőtől érkezik. Túl sok a szál, ugyanakkor minden szálnak ugyanaz a hangja: Solondz. Vagyis ennek a nagy-nagy boldogtalanságnak valamiként mindig Solondz a gyökere, Hiányzik e deformáltságokból, perverziókból az igazi ok, a motiváció, s csak magát a tünetet láthatjuk.

Solondz nagyon-nagyon szomorú és fájdalmas komédiának nevezi filmjét. A műsorlapok szatíraként propagálják. És valóban, a Boldogságtól ordítani tele van ironikus szurkálódással, karikírozással. (Már maga a címadás is, aminek magyar fordítása egészen zseniális, ironikus.) Azonban Solondz világa annyira sokkol, annyira lebunkóz, hogy e sötét világban képtelenné válunk arra, hogy meglássuk a humort és az iróniát. De a szereplők is annyira hitelesek, s annyi lélektani realitással játszanak (leszámítva Lara Flynn Boyle-t, aki erősen eltartva, s eltúlozva játssza a szenvelgő költőnőt - ha a többiek is így játszanának, egészen más film kerekedett volna) hogy, hiába minden paródia, karikatúra, csak komolyan tudjuk venni őket, s valahogy elfelejtünk mulatni, nevetni rajtuk s magunkon. Hogy tényleg szatíra Solondz filmje, azt inkább csak akkor érzékeli az ember, ha veszi a bátorságot és az erőt, hogy a másodszorra is megnézze.
Amiként hanyag eleganciával rendez Tarantino mészárlásokat, s könnyed vállrándítással növeli a véres jelenetek és a hullák számát, akképp tobzódik Solondz is a szexuális elhajlásokban s a depresszív lelki nyavalyákban. Solondznál az a normális, ha valaki beteg. Nem csoda hát, ha a filmnézés közben lassanként mind távolabb igyekszünk húzódni ismeretlen szomszédunktól, s a film után is még sokáig kísérti egyfajta undor. (A Tarantino-szerű abszurd agresszió egyébként Solondz filmjében is megtalálható, ilyen az aprótermetű portás feldarabolt holtteste a kövér nő frizsiderében, vagy a pszichiáter ámokfutó mészárlása álmaiban.)

Solondz furcsán viszonyul hőseihez: a szenvtelen voyeur szemszögéből figyeli őket, s dokumentarista távolságtartással hozza közel hozzánk egy pedofíl mindennapjait, s a látszólag rendezett kertvárosi otthonok feltáruló mocskait. Igazi szimpátiával és távolságtartás nélkül csupán a sérülékeny, kamaszodó szemüveges fiút figyeli, aki kétségbeesést okozó nemi érésével minduntalan pedofil apjához fordul tanácsért, s akivel az apa mindig őszintén is beszél, ám aki külsőre vészesen hasonlít a szőke, szemüveges abuzátor szomszédra; valamint az életből kimenekülő, sótnyalogató, a többieket már csak kívülről figyelő nagyapát, aki magának a rendezőnek egyik lehetséges lehetséges alteregója.
De talán épp magában a bemutatás, s feltárás tényében rejlik legigazabban az együttérzés és a humánum.
A dokumentarista, voyeuri felállás ugyanakkor megakadályozza Solondzt abban, hogy igazi lélektani-realista/naturalista filmet készíthessen, hogy mélyebben leásson a lelkekbe, s hogy megkeresse a torzulások okait, gyökereit. Solondz így csupán az abberációkban vájkál, s nem a lelkekben - nem feltár, csak felmutat. Egy igen nyomasztó kórképet.
Solondz mégis egyfajta analitikus (akárcsak szereplője): fülel, figyel, és leskel - szembesítésre, leleplezésre és gyónásra késztet. Filmje olyan, mint egy szófa - pőre őszinteséggel tárulnak fel benne a titkolt vágyak, a perverziók, az álmok, a lelki gubancok. Azonban nála is, akárcsak Freudnál, túlságosan és egyoldalúan szexuál-centrikussá válik a kórkép. Ennek ellenére Solondz érdekes színfoltja, ha mégoly sötét is, filmvilágunknak. S talán épp ez volt az egyik ok, ami miatt elnyerhette 1998-ban, Cannes-ban a kritikusok díját.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap