88 KByte
| |
Veszedelmes rendező ez a Todd Solondz.
Felkavar, kiborít, nyomaszt, és depresszióba dönt. Mint egy
Schiele-kép. Sokkoló és tabudöntögetően kényelmetlen
témákat választ, olyanokat mint például pedofília,
maszturbáció; s sokszor átlépi a jóízlés határait is.
Szóval, nem való mindenkinek.
Mégsem témaválasztásával sokkol minket, hiszen tabu ide,
tabu oda, ilyet már láthattunk épp eleget, jóval durvább
változatban is. Sőt Solondz ahhoz képest egészen szelíd, nem
mutat ő semmi különösebbet, csupán beszél róla; nincs
akció, csak környezetrajz. Nem képi, de még csak nem is
verbális az a sokk, ami ér bennünket, ennél sokkal
veszélyesebben és "alattomosabban" hat: szemléletével,
világ- és emberlátásával. Ha képei sokkolnának, jobban
elviselnénk - arra már szoktatva vagyunk. Erre a "szelíd
terrorra" azonban még nem igazán vagyunk felkészülve.
Solondz szép csendesen, apránként dolgozik rajtunk. Innen is,
onnan is lassanként, módszeresen összegyűjtögeti, és elénk
hordja a szexuális és lelki nyomoroncokat, a torzulásokat, és
aberrációkat. S tulajdonképpen ebből áll maga a film. Ebből
a minden irányból áramló, mindent átitató
boldogtalanságból, reménytelenségből és
kétségbeesésből. Ebből a tömény pesszimizmusból.
Csehovot idézi ez a boldogtalanság, reménytelenség és
kilátástalanság, csehovi a történetnélküliség, és
csehovi a három nővér motívum is. Solondznál is három a
nővér. Az egyik a kiegyensúlyozottságtól és optimizmustól
már egészségtelenül kicsattanó sznob, látszatéletet élő
háziasszony, frusztrált gyerekkel és pedofil férjjel, aki
szexuálisan torzult betegekkel foglalkozó analitikus, s aki
mellesleg maga is analitikushoz járkál és "napsütötte
mészárlásokról álmodik", különben viszont igen példás
családapa. A másik az ünnepelt művész szerepében
tetszelgő, kiüresedett költőnő, érzéki testtel és perverz
versekkel. És a harmadik, a kissé sikertelen, kissé
csúnyácska, kissé kallódó, kudarcra ítélt húg, akit még
alkalmi szeretője is kirabol, az udvarlója meg öngyilkos lesz.
Valamint a többiek: a gátlásos, kövérkés, szemüveges
telefonbetyár-perverz abuzátor, a költőnő szomszédja; a
nála is gátlásosabb, erősen elhízott, szextől undorodó
nő, az abuzátor szomszédja; a 11 éves fiát homokosnak tartó
tahó hústorony; na és a szülők. A mindentől és
mindenkitől megcsömörlött, már csak nyugalomra vágyó apa,
aki épp ezért elhagyni készül feleségét, az emiatt
idegronccsá váló anyát, valamint unatkozó, gazdag
szeretőjét, aki fölött különben már alaposan eljárt az
idő.
Akárcsak a szappanoperákban (Solondz
filmjének dramaturgiája a szappanoperáké) e sokszálon futó,
történet nélküli történetben is egy nagycsalád, s
szomszédaik kisebb-nagyobb gondjait, történéseit, s
problémáit követhetjük nyomon egymással párhuzamosan, a
legfiatalabb lány kudarcba fulladt randevújától a pedofil apa
fiának első orgazmusáig. Voyeurként leskelődhetünk egy
család titkaiba, takargatnivalóiba, kudarcaiba és
kisiklásaiba. Egy nagytotált is kapunk Solondztól -
végigpásztázhatjuk a társadalom különböző rétegeit egy
New Yersey-i család életén keresztül: a kallódó
pályakezdőtől, a háztartásbelitől, és művésztől, a
nyugdíjason keresztül egész a menekült, feleségverő orosz
tolvajig. Azonban e nagytotál erősen szűrt - Solondz sötét
szemüveget kényszerít ránk. S cukormentes feketelevest
zúdít a nyakunkba. A szappanoperákkal szemben ugyanis itt
minden a végeláthatatlan romlás állapotában van: az emberek,
az érzések, a kapcsolatok, az erkölcs, a művészet (a
költőnőé), még a gyerekek tamagocsija is.
Így válik e nagytotál totál pesszimizmussá. Mely apró
boldogtalanságokból, magányokból, csalódásokból, s
becsapódásokból áll össze. E pesszimizmus azonban valahogy
mindig túlzottan felülről és kívülről - a rendezőtől
érkezik. Túl sok a szál, ugyanakkor minden szálnak ugyanaz a
hangja: Solondz. Vagyis ennek a nagy-nagy boldogtalanságnak
valamiként mindig Solondz a gyökere, Hiányzik e
deformáltságokból, perverziókból az igazi ok, a motiváció,
s csak magát a tünetet láthatjuk.
Solondz nagyon-nagyon szomorú és
fájdalmas komédiának nevezi filmjét. A műsorlapok
szatíraként propagálják. És valóban, a Boldogságtól
ordítani tele van ironikus szurkálódással,
karikírozással. (Már maga a címadás is, aminek magyar
fordítása egészen zseniális, ironikus.) Azonban Solondz
világa annyira sokkol, annyira lebunkóz, hogy e sötét
világban képtelenné válunk arra, hogy meglássuk a humort és
az iróniát. De a szereplők is annyira hitelesek, s annyi
lélektani realitással játszanak (leszámítva Lara Flynn
Boyle-t, aki erősen eltartva, s eltúlozva játssza a szenvelgő
költőnőt - ha a többiek is így játszanának, egészen
más film kerekedett volna) hogy, hiába minden paródia,
karikatúra, csak komolyan tudjuk venni őket, s valahogy
elfelejtünk mulatni, nevetni rajtuk s magunkon. Hogy tényleg
szatíra Solondz filmje, azt inkább csak akkor érzékeli az
ember, ha veszi a bátorságot és az erőt, hogy a másodszorra
is megnézze.
Amiként hanyag eleganciával rendez Tarantino mészárlásokat,
s könnyed vállrándítással növeli a véres jelenetek és a
hullák számát, akképp tobzódik Solondz is a szexuális
elhajlásokban s a depresszív lelki nyavalyákban. Solondznál
az a normális, ha valaki beteg. Nem csoda hát, ha a filmnézés
közben lassanként mind távolabb igyekszünk húzódni
ismeretlen szomszédunktól, s a film után is még sokáig
kísérti egyfajta undor. (A Tarantino-szerű abszurd agresszió
egyébként Solondz filmjében is megtalálható, ilyen az
aprótermetű portás feldarabolt holtteste a kövér nő
frizsiderében, vagy a pszichiáter ámokfutó mészárlása
álmaiban.)
Solondz furcsán viszonyul hőseihez: a
szenvtelen voyeur szemszögéből figyeli őket, s dokumentarista
távolságtartással hozza közel hozzánk egy pedofíl
mindennapjait, s a látszólag rendezett kertvárosi otthonok
feltáruló mocskait. Igazi szimpátiával és távolságtartás
nélkül csupán a sérülékeny, kamaszodó szemüveges fiút
figyeli, aki kétségbeesést okozó nemi érésével minduntalan
pedofil apjához fordul tanácsért, s akivel az apa mindig
őszintén is beszél, ám aki külsőre vészesen hasonlít a
szőke, szemüveges abuzátor szomszédra; valamint az életből
kimenekülő, sótnyalogató, a többieket már csak kívülről
figyelő nagyapát, aki magának a rendezőnek egyik lehetséges
lehetséges alteregója.
De talán épp magában a bemutatás, s feltárás tényében
rejlik legigazabban az együttérzés és a humánum.
A dokumentarista, voyeuri felállás ugyanakkor megakadályozza
Solondzt abban, hogy igazi lélektani-realista/naturalista filmet
készíthessen, hogy mélyebben leásson a lelkekbe, s hogy
megkeresse a torzulások okait, gyökereit. Solondz így csupán
az abberációkban vájkál, s nem a lelkekben - nem feltár,
csak felmutat. Egy igen nyomasztó kórképet.
Solondz mégis egyfajta analitikus (akárcsak szereplője):
fülel, figyel, és leskel - szembesítésre, leleplezésre és
gyónásra késztet. Filmje olyan, mint egy szófa - pőre
őszinteséggel tárulnak fel benne a titkolt vágyak, a
perverziók, az álmok, a lelki gubancok. Azonban nála is,
akárcsak Freudnál, túlságosan és egyoldalúan
szexuál-centrikussá válik a kórkép. Ennek ellenére Solondz
érdekes színfoltja, ha mégoly sötét is, filmvilágunknak. S
talán épp ez volt az egyik ok, ami miatt elnyerhette 1998-ban,
Cannes-ban a kritikusok díját.
|