Filmkultúra: Filmek: Hogy miket tud ez a S.W.!

John Madden: Szerelmes Shakespeare

A terméketlen Shakespeare (Joseph Fiennes)
A terméketlen
Shakespeare
(Joseph Fiennes)
38 KByte Mindenki megnyugodhat Manhattanben, Beverly Hillsben és az V. kerületben. Igen, már a nagy Shakespeare Vilmos is az együttérző pszichiáter bőrdíványán kereste a megoldást szerelmi és szakmai terméketlenségére! Isis szimpatikus szakállú papja (valamint a néző) előtt is teljesen világos az összefüggés: amíg elmaradnak a szerelmi sikerek, esély sincs az irodalmi halhatatlanságra. Pedig a színpadi megrendelő a sarkában lohol. Az ő sarkában meg a hitelezők. Ihlet, gerjedelem és határidő ilyetén kapcsolatán minden kezdő grafomán bizonyosan eltűnődött már. Vilmosunknál viszont a két ügy egyszerre áll, vagy bukik. Adva tehát a feladat: szerelmesnek kell lenni.
Aki azt hinné, hogy ami következik, az csupán egy újabb sznob fanyalgás, ami az esedékes amerikai sikerfilmnek jobb körökben mindenkor kijár, az téved. Oscar-eső ide, vagy oda, a film jó, a pszichiáter-jelenet pedig a legjobban sikerült részletek egyike. Persze nem a meglehetősen együgyű mentálhigiénés kiindulóhelyzet miatt. Azt ugyanis a film sem veszi komolyan. Hanem a nyelv! Shakespeare-utalásoktól hemzseg a legtriviálisabb párbeszéd is, és éppen ez a bumfordi-magasztos kontraszt teszi mulatságossá az amúgy csak átlagosan vicces gegsorozatokat. A fent említett bőrdívány-jelenetben a filosz-szenvedélyektől mentes néző is ráérezhet a stílusparódia és az idézet-kifacsarás szépségére. A terápiás önfeltárás első mondata, "Szavak, szavak, szavak!" a legjobban elkoptatott Hamlet-idézetek egyike (az ismerősebb Arany János-féle fordításban: "Szó, szó szó!"). Csak a folytatás már nem arról szól, hogy milyen könnyű visszaélni velük, hanem, hogy egyszerűen nem jönnek. Ehhez képest a kétkedő Will metaforák tömegét zúdítja türelmes analitikusára. Kezdetben mindegyik hasonlít is a "shakespearei" kozmikus méretű képekre. Csak aztán a szárnyaló jelzők egytől egyig a vulgárfreudizmus legócskább fallikus szimbólumaiba hullanak bele. Az utolsó hasonlattal ("Mintha egy fonnyadt heringgel próbálnék kinyitni egy zárat.") pedig a félperces monológ végképp eléri a parlagiság mélypontját. A néző is itt érzi úgy, hogy most már elég a jóból (bár a feliratok követése itt komoly nehézséget okoz).
Szeretném azt hinni, hogy a filmben elszórt nyelvi játékok mind Tom Stoppard szüleményei, mert egyébként a cselekményen nem látszik meg a forgatókönyvet felében jegyző színházi fenegyerek valóban nagyszerű dramaturgiai készsége. De nem is ez a lényeg. A történet könnyen követhető: Vilmos, némi kitérő után eljut az áhított költészet-serkentő szerelemig, méghozzá egy színészi babérokra pályázó újnemes ifjú leány személyében. Viola de Lesseps férfinak maszkírozva kerül a társulatba, akik a Shakespeare által beígért "Rómeó és Ethel, a Kalózkirály lánya" című komédiát próbálnák, ha az nem csak a szerző fejében lenne állítólag készen. De a gyorsan kibomló romantikus érzelem nem marad hatástalan a költő íráskészségére. Viola csak pár hétig lehet az övé, hiszen odaígérték Wessex grófjának, a királynő által szentesített frigy ellen pedig nincs fellebbezés. Shakespeare tehát szorgosan ülteti át friss szerelmi magántörténetét a napfényes Veronába. Közben persze professzionális színészei hiúságának is adóznia kell, így születik Mercutio csodálatos alakja és a Mab-monológ. A végén minden jóra fordul, a bemutató botrány helyett fergeteges sikert hoz, sőt, még a királynőnek is tetszik. Csak Violának kell frissen felszarvazott férje oldalán hajóra szállnia Virginia felé. Cserében a Vízkereszt női főszerepében nyeri majd el a halhatatlanságot.
A személyes élményeit költészetté formáló zseniális drámaíró tizenkilencedik századi mítosza önmagában elég sekélyes. Csakhogy a filmben ez ad lehetőséget a mindent átszövő stílusparódiára. A Romeo és Júlia harmadik felvonásának ötödik színe (a titkos nászéjszaka utáni reggel) a tényleg halhatatlan "csalogány vagy pacsirta" évődéssel indul. A forrás mindehhez a "valós" jelenetben egy gyötrően költőietlen párbeszéd arról, hogy most a kakas kukorékolt vagy a bagoly huhogott. De inkább mégis a kakas lehetett, dönti el Viola, mikor rájön, hogy aznap Greenwichben lesz jelenése az udvarnál. Nem sorolom tovább. Aki nem hiszi, nézze meg. Nekem mélységesen szimpatikus az a szemlélet, amely szerint a Nagy Shakespeare-nél a csoda nem a meseszövésben, a színpadképességben, hanem a költészetben keresendő.
A film egészséges józansággal kerüli ki a századok óta burjánzó Shakespeare-mitológia közhelyeit. Nem sugallja, hogy bizony más kellett hogy legyen a tényleges szerző (Francis Bacontől Oxford earljéig) és nem tűnődik szemforgató módon az ifjú színházi csillag szexuális beállítottságán. Pedig, ha valahol, itt aztán lett volna rá mód és ürügy rengeteg. A kultúrtörténeti utalásokat is csak módjával csepegtetik az alkotók. Christopher Marlowe, a nagy vetélytárs erősen intellektuális és kicsit leereszkedő, de azért szereti hősünket, aki viszont majd megfullad a Nagy Marlowe hírnevének súlya alatt.
A másik irodalomtörténeti alak viszont azt gondolom nem könnyen azonosítható ezen az égtájon, és így néhány jó poén is elszáll a semmibe a magyar mozikban. John Websterről van szó, aki a filmben az Első Intrikus kellően ellenszenves kölyökfigurájaként jelenik meg. Az angolszász világban Webster gimnáziumi anyag (mint Shakespeare kortárs), nálunk viszont szerencsére nem. Jelen szerző is csak angolszakos múltjának köszönheti, hogy nagyot vihogott, amikor a nyilvánvalóan szadista hajlamokkal megáldott kamasz bemutatkozott a főhősnek. Aki egyszer is kénytelen volt átrágni magát a Duchess of Malfi változatos technikájú vérfürdőjén, annak nagy elégtétel az ifjú Webster serdületlenül aberrált filmbeli alakja. (Persze azt is hozzátehetnénk, hogy a filmben is megemlített Marlowe darab, a Barrabás, a máltai zsidó csak alig egy csipetnyivel kevesebb színpadi vért használ.) Az is szimpatikus, hogy a film nem csusszant bele a történelem-hiányos Amerika hollywoodi historizmus-őrületébe. Láthatóan nem akartak "rekonstruálni", az utolsó szögig hiteles történelmi közeget kreálni, átéreztetni színészeikkel, hogy milyen is lehetett egy Erzsébet-kori csepűrágó mindennapi élete, vagy egy tizenhatodik század végi kocsmai verekedés. Pedig ez sem lehetett apró kísértés (Lásd pl. Amistad). Könnyű szívvel túlléptek kronológiai zavarokon (a Romeo és Júlia születésekor Marlowe már kb. két éve halott, a Vízkeresztig viszont vagy öt év van még hátra), és ez jót tett a komédiának.
Nem utolsó sorban pedig részesei lehetünk a mindenkori színház mindenkori misztériumának. Megtudhatjuk a banális, de ettől nem kevésbé örökérvényű színházi hitvallást, mely szerint senki sem tudja, hogy valójában mitől sikerül egy előadás. Unalmas próbákon hirtelen felszikrázik egy-egy jelenet. A háttérfüggöny mögött közönyös színészek esznek, szerepet magolnak, bűvésztrükköket gyakorolnak, intrikálnak. Esetleg kórosan dadognak. De ha belökik őket a színpadra megered a nyelvük és elvarázsolják a nagyérdeműt.
"Minden rendbe jön."
"Hogyan?"
"Nem tudom, ez rejtély."
ismételgeti megszállottan a trupp vezetője. Aki nem látott még főpróba előtt vergődő színtársulatot, azt hinné ez csak egy túlhajszolt poén. Higgyék el, nem az.
Van azért három kifogásom is, melyből kettő talán csak ízlés dolga. Elsősorban nem tudom fölfogni, hogy mire kapott Oscart Gwyneth Paltrow. Megértem, hogy a nadrágszerep hagyományosan a sztárszínésznők jutalomjátéka, de ennek itt vajmi kevés jelentősége volt, hiszen az egyetlen érdekelt szereplőtárs, William szinte percek alatt tisztába jön a hősnő nemi identitásával. Ráadásul Paltrow még csak meggyőző sem volt Kent úrfiként. Elandalodó szerelmes pillantásait pedig mintha a némafilmkorszakból kölcsönözte volna. Hasonlóképpen nem értem, miért maradt bent a filmben az irgalmatlanul hosszú és unalmas utolsó jelenet. William búcsúzik Violától (avagy fordítva). Hosszú megható szomorkodás, majd feloldásként közösen kitalálják a Vízkereszt alaphelyzetét. Eddig nem is lenne baj, csak azok a hosszú szépséges vízalatti képek! Amik a drámaindító hajótörést óhajtják illusztrálni, amint megjelenik szegény William képzeletében. Nem tehetek róla, én a Nagy kékség óta nem kívánok több víz alatti azúrban pompázó felvételt, átszúrődő napfényt. Telítve vagyok.
A harmadik kifogás csak annyi, hogy ami a szerelmet illeti, abban Shakespeare tényleg jobb volt, mint a forgatókönyvírók. Érezhették ezt ők is, mert a valóban lírai pillanatok kizárólag a Romeo és Júlia költői mondatainál érkeznek el. Ráadásul (és ez félig dícséret) az is kiderül, hogy mindegy melyikük szavalja el a férfi és melyikük a női szerep mondatait. Egyként hatásosak. Csakhát azt nem ők írták. Nem mondom, hogy ez feltétlenül visszaélés a zseni babérjaival, de amit a szerelemről Shakespeare-en túl tőlük megtudhatunk az csak annyi, hogy omnia vincit, legalábbis amíg bele nem ütközik a társadalmi (majdnem azt írtam polgári) lét hétköznapi korlátaiba, úgymint házasság stb. Azt viszont csak Shakespeare tudta elhitetni, hogy ebbe bele is lehet halni. Dehát az íróknak nem tragédiára szólt a megbízásuk.
Kent úrfi (Gwyneth Paltrow)
Kent úrfi
(Gwyneth Paltrow)
38 KByte
Wessex grófja és Erzsébet királynő (Colin Firth és Judy Dench)
Wessex grófja és
Erzsébet királynő
(Colin Firth és
Judy Dench)
72 KByte

"Pacsirta...?"
39 KByte
"Nem tudom, ez rejtély..." (Geoffrey Rush)
"Nem tudom,ez rejtély..."
(Geoffrey Rush)
48 KByte

A szerelmes pillantás
25 KByte

Omnia vincit amor
59 KByte

A terméketlen Shakespeare (Joseph Fiennes) 38 KByte	Mindenki megnyugodhat Manhattanben, Beverly Hillsben és az V. kerületben. Igen, már a nagy Shakespeare Vilmos is az együttérző pszichiáter bőrdíványán kereste a megoldást szerelmi és szakmai terméketlenségére! Isis szimpatikus szakállú papja (valamint a néző) előtt is teljesen világos az összefüggés: amíg elmaradnak a szerelmi sikerek, esély sincs az irodalmi halhatatlanságra. Pedig a színpadi megrendelő a sarkában lohol. Az ő sarkában meg a hitelezők. Ihlet, gerjedelem és határidő ilyetén kapcsolatán minden kezdő grafomán bizonyosan eltűnődött már. Vilmosunknál viszont a két ügy egyszerre áll, vagy bukik. Adva tehát a feladat: szerelmesnek kell lenni. Aki azt hinné, hogy ami következik, az csupán egy újabb sznob fanyalgás, ami az esedékes amerikai sikerfilmnek jobb körökben mindenkor kijár, az téved. Oscar-eső ide, vagy oda, a film jó, a pszichiáter-jelenet pedig a legjobban sikerült részletek egyike. Persze nem a meglehetősen együgyű mentálhigiénés kiindulóhelyzet miatt. Azt ugyanis a film sem veszi komolyan. Hanem a nyelv! Shakespeare-utalásoktól hemzseg a legtriviálisabb párbeszéd is, és éppen ez a bumfordi-magasztos kontraszt teszi mulatságossá az amúgy csak átlagosan vicces gegsorozatokat. A fent említett bőrdívány-jelenetben a filosz-szenvedélyektől mentes néző is ráérezhet a stílusparódia és az idézet-kifacsarás szépségére. A terápiás önfeltárás első mondata, "Szavak, szavak, szavak!" a legjobban elkoptatott Hamlet-idézetek egyike (az ismerősebb Arany János-féle fordításban: "Szó, szó szó!"). Csak a folytatás már nem arról szól, hogy milyen könnyű visszaélni velük, hanem, hogy egyszerűen nem jönnek. Ehhez képest a kétkedő Will metaforák tömegét zúdítja türelmes analitikusára. Kezdetben mindegyik hasonlít is a "shakespearei" kozmikus méretű képekre. Csak aztán a szárnyaló jelzők egytől egyig a vulgárfreudizmus legócskább fallikus szimbólumaiba hullanak bele. Az utolsó hasonlattal ("Mintha egy fonnyadt heringgel próbálnék kinyitni egy zárat.") pedig a félperces monológ végképp eléri a parlagiság mélypontját. A néző is itt érzi úgy, hogy most már elég a jóból (bár a feliratok követése itt komoly nehézséget okoz). Szeretném azt hinni, hogy a filmben elszórt nyelvi játékok mind Tom Stoppard szüleményei, mert egyébként a cselekményen nem látszik meg a forgatókönyvet felében jegyző színházi fenegyerek valóban nagyszerű dramaturgiai készsége. De nem is ez a lényeg. A történet könnyen követhető: Vilmos, némi kitérő után eljut az áhított költészet-serkentő szerelemig, méghozzá egy színészi babérokra pályázó újnemes ifjú leány személyében. Viola de Lesseps férfinak maszkírozva kerül a társulatba, akik a Shakespeare által beígért "Rómeó és Ethel, a Kalózkirály lánya" című komédiát próbálnák, ha az nem csak a szerző fejében lenne állítólag készen. De a gyorsan kibomló romantikus érzelem nem marad hatástalan a költő íráskészségére. Viola csak pár hétig lehet az övé, hiszen odaígérték Wessex grófjának, a királynő által szentesített frigy ellen pedig nincs fellebbezés. Shakespeare tehát szorgosan ülteti át friss szerelmi magántörténetét a napfényes Veronába. Közben persze professzionális színészei hiúságának is adóznia kell, így születik Mercutio csodálatos alakja és a Mab-monológ. A végén minden jóra fordul, a bemutató botrány helyett fergeteges sikert hoz, sőt, még a királynőnek is tetszik. Csak Violának kell frissen felszarvazott férje oldalán hajóra szállnia Virginia felé. Cserében a Vízkereszt női főszerepében nyeri majd el a halhatatlanságot. A személyes élményeit költészetté formáló zseniális drámaíró tizenkilencedik századi mítosza önmagában elég sekélyes. Csakhogy a filmben ez ad lehetőséget a mindent átszövő stílusparódiára. A Romeo és Júlia harmadik felvonásának ötödik színe (a titkos nászéjszaka utáni reggel) a tényleg halhatatlan "csalogány vagy pacsirta" évődéssel indul. A forrás mindehhez a "valós" jelenetben egy gyötrően költőietlen párbeszéd arról, hogy most a kakas kukorékolt vagy a bagoly huhogott. De inkább mégis a kakas lehetett, dönti el Viola, mikor rájön, hogy aznap Greenwichben lesz jelenése az udvarnál. Nem sorolom tovább. Aki nem hiszi, nézze meg. Nekem mélységesen szimpatikus az a szemlélet, amely szerint a Nagy Shakespeare-nél a csoda nem a meseszövésben, a színpadképességben, hanem a költészetben keresendő. A film egészséges józansággal kerüli ki a századok óta burjánzó Shakespeare-mitológia közhelyeit. Nem sugallja, hogy bizony más kellett hogy legyen a tényleges szerző (Francis Bacontől Oxford earljéig) és nem tűnődik szemforgató módon az ifjú színházi csillag szexuális beállítottságán. Pedig, ha valahol, itt aztán lett volna rá mód és ürügy rengeteg. A kultúrtörténeti utalásokat is csak módjával csepegtetik az alkotók. Christopher Marlowe, a nagy vetélytárs erősen intellektuális és kicsit leereszkedő, de azért szereti hősünket, aki viszont majd megfullad a Nagy Marlowe hírnevének súlya alatt. A másik irodalomtörténeti alak viszont azt gondolom nem könnyen azonosítható ezen az égtájon, és így néhány jó poén is elszáll a semmibe a magyar mozikban. John Websterről van szó, aki a filmben az Első Intrikus kellően ellenszenves kölyökfigurájaként jelenik meg. Az angolszász világban Webster gimnáziumi anyag (mint Shakespeare kortárs), nálunk viszont szerencsére nem. Jelen szerző is csak angolszakos múltjának köszönheti, hogy nagyot vihogott, amikor a nyilvánvalóan szadista hajlamokkal megáldott kamasz bemutatkozott a főhősnek. Aki egyszer is kénytelen volt átrágni magát a Duchess of Malfi változatos technikájú vérfürdőjén, annak nagy elégtétel az ifjú Webster serdületlenül aberrált filmbeli alakja. (Persze azt is hozzátehetnénk, hogy a filmben is megemlített Marlowe darab, a Barrabás, a máltai zsidó csak alig egy csipetnyivel kevesebb színpadi vért használ.) Az is szimpatikus, hogy a film nem csusszant bele a történelem-hiányos Amerika hollywoodi historizmus-őrületébe. Láthatóan nem akartak "rekonstruálni", az utolsó szögig hiteles történelmi közeget kreálni, átéreztetni színészeikkel, hogy milyen is lehetett egy Erzsébet-kori csepűrágó mindennapi élete, vagy egy tizenhatodik század végi kocsmai verekedés. Pedig ez sem lehetett apró kísértés (Lásd pl. Amistad). Könnyű szívvel túlléptek kronológiai zavarokon (a Romeo és Júlia születésekor Marlowe már kb. két éve halott, a Vízkeresztig viszont vagy öt év van még hátra), és ez jót tett a komédiának. Nem utolsó sorban pedig részesei lehetünk a mindenkori színház mindenkori misztériumának. Megtudhatjuk a banális, de ettől nem kevésbé örökérvényű színházi hitvallást, mely szerint senki sem tudja, hogy valójában mitől sikerül egy előadás. Unalmas próbákon hirtelen felszikrázik egy-egy jelenet. A háttérfüggöny mögött közönyös színészek esznek, szerepet magolnak, bűvésztrükköket gyakorolnak, intrikálnak. Esetleg kórosan dadognak. De ha belökik őket a színpadra megered a nyelvük és elvarázsolják a nagyérdeműt. "Minden rendbe jön." "Hogyan?" "Nem tudom, ez rejtély." ismételgeti megszállottan a trupp vezetője. Aki nem látott még főpróba előtt vergődő színtársulatot, azt hinné ez csak egy túlhajszolt poén. Higgyék el, nem az. Van azért három kifogásom is, melyből kettő talán csak ízlés dolga. Elsősorban nem tudom fölfogni, hogy mire kapott Oscart Gwyneth Paltrow. Megértem, hogy a nadrágszerep hagyományosan a sztárszínésznők jutalomjátéka, de ennek itt vajmi kevés jelentősége volt, hiszen az egyetlen érdekelt szereplőtárs, William szinte percek alatt tisztába jön a hősnő nemi identitásával. Ráadásul Paltrow még csak meggyőző sem volt Kent úrfiként. Elandalodó szerelmes pillantásait pedig mintha a némafilmkorszakból kölcsönözte volna. Hasonlóképpen nem értem, miért maradt bent a filmben az irgalmatlanul hosszú és unalmas utolsó jelenet. William búcsúzik Violától (avagy fordítva). Hosszú megható szomorkodás, majd feloldásként közösen kitalálják a Vízkereszt alaphelyzetét. Eddig nem is lenne baj, csak azok a hosszú szépséges vízalatti képek! Amik a drámaindító hajótörést óhajtják illusztrálni, amint megjelenik szegény William képzeletében. Nem tehetek róla, én a Nagy kékség óta nem kívánok több víz alatti azúrban pompázó felvételt, átszúrődő napfényt. Telítve vagyok. A harmadik kifogás csak annyi, hogy ami a szerelmet illeti, abban Shakespeare tényleg jobb volt, mint a forgatókönyvírók. Érezhették ezt ők is, mert a valóban lírai pillanatok kizárólag a Romeo és Júlia költői mondatainál érkeznek el. Ráadásul (és ez félig dícséret) az is kiderül, hogy mindegy melyikük szavalja el a férfi és melyikük a női szerep mondatait. Egyként hatásosak. Csakhát azt nem ők írták. Nem mondom, hogy ez feltétlenül visszaélés a zseni babérjaival, de amit a szerelemről Shakespeare-en túl tőlük megtudhatunk az csak annyi, hogy omnia vincit, legalábbis amíg bele nem ütközik a társadalmi (majdnem azt írtam polgári) lét hétköznapi korlátaiba, úgymint házasság stb. Azt viszont csak Shakespeare tudta elhitetni, hogy ebbe bele is lehet halni. Dehát az íróknak nem tragédiára szólt a megbízásuk.
Kent úrfi (Gwyneth Paltrow) 38 KByte
Wessex grófja és Erzsébet királynő (Colin Firth és Judy Dench) 72 KByte
"Pacsirta...?" 39 KByte
"Nem tudom,ez rejtély..." (Geoffrey Rush) 48 KByte
A szerelmes pillantás 25 KByte
Omnia vincit amor 59 KByte