Sneé Péter Ki állja a cechet?

Larry Clark : Még egy nap a Paradicsomban


28 KByte

Hol érintkezik e film világa a miénkkel? Úgy tanultuk valamikor, elvonatkoztatással dolgozik az alkotó. Bármennyire magasra emelje is képzeletének szféráiban, produktumát tapasztalatai nyomán formázza. Mivel benyomásaink, kulturális örökségünk és észjárásunk hasonlósága révén alkalmasak vagyunk megértésére, nem állhatunk idegenül teremtett világával szemben. Közös pontot mindig találunk. Nemcsak beszélnek, esznek, utaznak, stb. a vásznon, hanem civilekkel is kapcsolatba kerülnek. Mellékszereplők, rosszul fizetett statiszták jelenítenek meg bennünket. Legyenek bár mégoly érdektelenek a cselekmény szempontjából, a történet felfogásához, illetve helyes értelmezéséhez létük elengedhetetlen. Nélkülük ködös fantazmagóriává silányulna az elbeszélés. Szükség van rájuk, hogy átélhessük a nálunk különb mesehősök sorsát és szurkolhassunk nekik, máskülönben súlyát és hitelét veszíti az ábrázolás.

Merre rejteznek képviselőink Larry Clark filmjében? Az "alternatív" létformáról szóló beszámolóival három évtizede elhíresült fotográfus mozgóképein ott kellene feszíteniük valamelyik sarokban - ha másért nem, hát azért, hogy ellenpontozzák az egykori fényképész szuverén (al)világát, és mintegy személyükben prezentálják mindazt, amivel ő leszámolt. Csakhogy hiába keressük megtestesítőinket, nyomukat sem leljük. A kábítószeres tolvajok, rablók és gyilkosok, valamint a homoszexuális másságukkal hivalkodó kétes egzisztenciák mellett az úgynevezett normális átlagember mindössze két ízben tűnik föl. Először néhány bolti eladólány lejt elénk kifutóra lökött kezdő manöken gyanánt. Két ujjal csippentik föl a (nyilván habkönnyű hungarocellel) tömött reklámszatyrokat, miközben idétlenül vigyorognak és még csak nem is emlékeztetnek fáradt kereskedelmi munkásokra. Másodjára egy benzinkutas sziluettje villan föl, majd vész a semmibe, mihelyst a gyilkosok Cadillac-jének tankjához illeszti kútpisztolyát. Rajtuk kívül csupa lázálomból ideszánkázott rémfigura népesíti be a vásznat. Az említetteken kívül még egy fegyverkereskedő álpap - ama csillagvizsgálóba kapaszkodó, Fiatal Művészek Klubjába alámerülő, éjszakán át rohanó, Bódy Gábor formálta személyiséggel ellentétben, suta, jelentéktelen alak -, aki mellesleg alternatív kórházat is fenntart puskásokkal őrzött birtokán. Honnét veszi a rávalót? Ez az Eddie Little örökbecsű regényéből készült forgatókönyv jegyzőinek (Christopher Landonnak és Stephen Chinnek) titka, elvégre piti fegyverkereskedőként nemigen finanszírozhat effélét, amennyiben viszont különb gonoszságok terhelik lelkét és igazi "nagymenő", miért házal féltucat pisztollyal? Asztmásan a fülünkbe liheg továbbá egy kórosan elhízott biztonsági őr is. Vele többé-kevésbé teljes a lista, ha csak a biztosítási csalásra vetemedő, de a felbérelt betörőket is megrövidíteni szándékozó, ezért kínos halállal lakoló ékszerész házaspárt nem számítjuk. Az áldozatok sem ártatlanok, csalni és ölni egyaránt készek, legföljebb a szerencséjük hitvány és nem annyira körültekintőek. Egy és oszthatatlan a filmen kibontakozó világ, lidércnyomásos álomra emlékeztet: nincs ott és nincs itt, mocskos, sötét, aljas.

Bobbie-ra, a tizenéves besurranó tolvajra, valamint drogos barátnőjére, Rosie-ra hárul, hogy emberi érzéseket mutasson ebben a rondabugyorban. Képviseljék a szerelmet és a szépséget, s mindama biológiai pozitívumot, ami egy teljesen amorális és kulturájából kivetkőzött korszakban még elképzelhető egyáltalán. Fiatalok, csinoskák, javukra más azonban nem írható. Hibáikat annál terjedelmesebben listázhatnánk: önösek, buták, dologkerülők, csupán élvezetre vágyakoznak és a legkevésbé sem serények. Bobbie csupán a játékautomaták feltörésében jeleskedik, s már a film első pillanataiban öl. Később elkövet még néhány gyilkosságot (legalább három embert segít a túlvilágra), és barátnőjének pusztulása is a számlájára írható, ennek dacára az áldozat szerepkörét bitorolva rokonszenvünkre pályázik. Amikor mentorának, a dörzsölt vagánynak haragja elől megmenekszik, olyan felszabadultan iramodik végig a kukoricaföldön, mintha csoda történt volna és egy mesebeli, győztes Maciekként égi igazságtétel folytán menekülnék meg a golyóktól.

Ismeretlen fogalom a felelősség. A hullákat egy láthatatlan, néma szolga, a társadalom szedi össze és földeli el. Rendberakja a feldúlt otthonokat, újra beveti a letaposott földeket, majd tízcentesekkel tölti föl a nyerőautomatákat, hogy a következő párocska is vásárolhasson narkót. E tét és erkölcs nélküli világ sem lehet azonban teljesen következmények nélküli, az okok és okozatok szigorú rendje híján ugyanis érthetetlen és érzelmileg átélhetetlen marad, amit felmutat. Márpedig éppen ez történik, nemcsak a valóságtól idegen e mese, hanem a logikával is hadilábon áll. A film készítői csekélyke erőfeszítést sem tesznek a helyzetek és figurák motiválására, egyedül a brutalitás meghökkenő erejére hagyatkoznak. Jóval egyszerűbb az összekötözött kezű, térdre kényszerített nőt fejbelövetni, mint részletesen bemutatni a gyilkosságig vezető utat és indokolni a tettet. Kevesebb irodalmi anyag és fordulat rejlik ebben a szüzsében egy átlagos napilap tárcanovellájánál. A légkör érzékeltetése vagy az alapos környezetrajz elmélyülést, átgondolását követelne, aminek nyomán alighanem igényesebbé válnék az ábrázolás. Nem érnék be fényesre kopott sablonokkal és az akciók mellett a (lelki)reakciókra is ügyelnének talán. Mindez elfogadható játékot eredményezne a kulisszahasogató óbégatás, a glicerinkönnyek és a festékpatronok gyakori alkalmazása helyett. James Woods és Melanie Griffith azonban messze alulmúlja eddigi produkcióit, a fiatalok - Natasha Gregson Wagner és Vincent Kartheiser - pedig olyan hitványul meresztgetik szemüket, mintha az Újvilágban végképp megszűnt volna a színészképzés. A bugyutácska történet cinikus és hitvány előadásánál is meghökkentőbb a látvány szürkesége. Rejtély, miként ürülhetett ki ennyire a fotózás valamikori sztárja, hogyan veszítette el minőségérzékét. Rendre hibásan választja meg a szemszöget, jelenetezése garantáltan izgalommentes és mindig sikerül középpontba állítania a semmitmondó, érdektelen, mellékes elemeket.

Őrületes balfogások sorozata e film, s a gigantikussá növesztett, mulatságosan túlhajszolt és ekként jelentőségre szert tett giccs, a Susan Sontag emlegette camp bája sincs meg benne. Készítői a legkevésbé sem erőlködtek, valamennyi munkafázisban beérték az éppen kínálkozó kérdésekkel és megoldásokkal. Ha ez az észjárás jellemezné Amerikát, nyilván hasonlítana a filmen látottakhoz, bár aligha talált volna akkor Larry Clark olyan producert, ki fél dollárt invesztál művébe. Ehhez gazdagnak, kíváncsinak és zavarba ejtettnek kell lenni, szükséges továbbá jókora gyarmati piac is, ahol könnyen ledolgozható az efféle hibás áru okozta veszteség. Szinte hihetetlen, hogy éppen e ponton érintkezzenek világaink, és mi legyünk azok, akik állják a cechet.

Melanie Griffith és James Woods
Melanie Griffith és
James Woods

26 KByte
Vincent Kartheiser és Natasha Wagner
Vincent Kartheiser és
Natasha Wagner

49 KByte

40 KByte
James Woods
James Woods

35 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap