99.2 KByte
|
A folyón egy hajó úszik, a hajón egy
teherautó, vagyis tulajdonképpen egy kerekeken guruló piros
faház, a házon egy kis erkély, az erkély korlátján pedig
gondosan ápolt, virágzó muskátli. Egy férfi lép ki az
erkélyre és egy öntözőkannával kedélyesen locsolgatni
kezdi a virágokat. Csak egy mese kezdődhet így.
Egy igazi népmese, melyben a rossz elnyeri méltó
büntetését, míg a jó megérdemelt jutalmát, a királyfi
pedig a lány kezét és a fele királyságot. És ha már mese,
akkor a csodás elemek sem hiányozhatnak: lányok változnak
libává, farönkké és vissza, na és persze a halottak még a
gondos jegelés ellenére is feltámadnak.
Amit látunk, azon nevetés helyett akár sírhatnánk is. A
színhely valami harmadik világbeli putri, pedig nincs is olyan
messze mondjuk a magyar határtól, hisz ez még csak a Balkán.
Összeeszkábált házaikban cigányok élnek itt, mindenféle
kis- és nagystílű csalásokból, lopásokból és
csencselésből tartják fenn magukat, és amelyik gazdag, csak
annyiban különbözik a szegénytől, hogy nagyobb halom
szemetet sikerült maga köré felhalmoznia.
Szóval sírhatnánk is, de Kusturica azt akarja, hogy
nevessünk. Nem szigorúan realista társadalomtanulmányt akar
forgatni a jugoszláv cigányok helyzetéről, hanem mesélni
akar, az igazi, nagy mesemondók stílusában. Pontosabban be
akarja bizonyítani, hogy mesélni mindenről és minden
körülmények között lehet, kell, sőt még érdemes is.
Érdemes, mert ez nem azt jelenti, hogy az ember hazudik. Nem
arról van szó, hogy Kusturica jobb színben mutatna be valamit
(mondjuk fehérnek a feketét), mint amilyen valójában, hanem
egyszerűen arról, hogy a dolgokat lehet másképp is látni,
és így lehet másképp is láttatni. Kusturica nyugodt
magabiztossággal mesélhet eredeti humorral, valószínűtlen
történésekben bővelkedő mesét, hiszen jól tudja, hogy
történetének szövetén át rendre átsejlik a valóság és
ezt még a legönfeledtebben szórakozó nézőnek is észre kell
vennie. Törődnie vele azonban nem muszáj. Kusturica nem
kötelez rá, hogy messzemenő tanulságokat vonjunk le, vagy
hosszasan elmélkedjünk az általa bemutatott létforma felett,
csak azt akarja, hogy lássuk: a világban lám, ilyen is létezik. Hisz a megismerés egy kicsit
megszeretés is, az pedig rossz már nem lehet.
Tulajdonképpen van is miért
megszeretnünk ezeket az embereket. Ha másért nem, azért, mert
valami fontosat tanulhatunk tőlük.
Itt mindenki mindenféle előnyösnek tűnő üzleteket akar
nyélbeütni, úgy tűnik a pénz körül forog aranyban,
drogban, fegyverekben és jókedvben bővelkedő világuk. Ám
mikor elérik céljukat és a sikeres üzlet megköttetett, vagy
valami módon hozzájutottak a kellő haszonhoz, akkor
tulajdonképpen semmi sem történik, legfeljebb csak újabb ok
adódik az ivásra - ez azonban alapjáratban is az egyik fő
tevékenységük.
A pénz tehát nem boldogít? Ez ebből a filmből nem derül ki,
mert a szereplők a világnak ezen a sarkán természetükből
adódóan boldogok. Vagy legalábbis különleges adottságuk van
a jókedvhez és a mulatáshoz.
Úgy tűnik itt a szegénység kicsit kényelmetlen adósságokat
jelent - de hát ilyen szinte mindenkinek van, a gazdagság
pedig néhánnyal több aranyfogat. A pénz eredményez ugyan
némi megkönnyebbülést, aranykeretes napszemüveget,
szükséges mennyiségű drogot, egy-két zöldre festett hajú
verőlegényt és egy testre szabott méretű, hordozható
cigányzenekart; de az életmód megváltoztatását semmiképp.
Nincsenek más életlehetőségek, itt csak egyféleképpen lehet
élni. A pénz tehát nem eszköze semminek, nem lehet vele
különleges dolgokat elérni, bár ezeknek az embereknek nem is
lebegnek különösebb elérendő célok a szemük előtt. Talán
éppen ebből fakad eredendő boldogságuk.
A pénz nem motivál, nem lehet ez a mozgatórugója a
hajmeresztő tetteknek és vállalkozásoknak. Valami sokkal
fontosabb dolgot tartanak ezen a vidéken szem előtt: a
hagyományt és a családot.
Bármilyen furcsa, ezek a gengszterek csak
azt akarják, hogy hozzátartozóik megleljék megérdemelt
boldogságukat, persze egy sikeres házasságkötés keretei
között, és így az ősök óhaja is beteljesüljön. Hiszen ez
a szokás, ez a boldogság kulcsa és az atyai akarat is ezt
diktálja. Az egyik keresztapa feleséget keres az unokájának,
a másik férjet a nővérnek; aki pedig a két család közé
keveredett, annak igencsak össze kell szednie magát, hogy
aránylag jól kerüljön ki ebből a helyzetből.
Bár az elintézési módok eléggé drasztikusak, hiszen senki
sem riad vissza a gyilkosságtól vagy
a zsarolástól, a célok mégis nemesek: csak a hagyomány, az
atyai akarat beteljesítése a fontos. Ennek érdekében pedig
semmilyen eszköztől nem riadnak vissza.
Problémát csak egy dolog okoz: akármennyire cselekvőképesek
és elszántak az apák, a döntéseket valójában a fiúk vagy
a nagyapák hozzák. Hiába bármilyen manőver, megállapodás,
megegyezés, a fiatalság nem enged az erőszaknak, ragaszkodik saját döntéseihez, és nem kevésbé elszántan
végre is hajtják azokat. Éppígy az öregek, akiknek szintén
megvannak a maguk elképzelései, sőt azokhoz még valami
misztikus erő is társul. Hiszen egy ilyen vén rókának az is
csak elhatározás kérdése, hogy meghaljon, ám az is, hogy
feltámadjon.
A fiatalok sem bírnak kevesebb varázserővel, ha akarják, libává varázsolhatnak egy esküvőjéről
szökni próbáló menyasszonyt, vagy összeházasodhatnak két
macska tanúskodása mellett. A múlté és a jövőé minden
hatalom, a jelen tehetős, ám erőtlen próbálkozásai csak
házak és budik végső lerombolásához vezetnek.
Az egyetlen dolog,
ami számít: a családi kapcsolat, mert ezen kívül legfeljebb
tárgyakat lehet felhalmozni, annak pedig ebben a helyzetben
nincs sok értelme. Látunk ugyan egy mosógépet és egy
kezdetleges számítógépet is - orosz matrózok újkori
kalózkodásának eredményeit -, de ezek amilyen gyorsan
érkeznek, olyan gyorsan el is süllyednek a barnássárga
folyóban... nem mintha olyan nagy szükség lett volna rájuk.
A felhalmozható műanyag tárgyak hiábavalósága az esküvőn
mutatkozik meg leginkább. A nászajándékba kapott giccshalom
kacatjait egyesével mutatják meg a
dologggal egyébként nem igen törődő,
mulató násznépnek. Van itt minden, a
hordozható lemezjátszótól (minek is ez, hiszen bármikor rendelkezésre áll egy teljesen
valóságos zenekar?) a minden
képzeletet felülmúlóan ízléstelen hajómaketten át (minek
is ez, hiszen nincs is más, csak hajó a környéken?) egészen - egy
különösen figyelmes rokontól - a WC keféig (de hát minek
is ez, hiszen csak egy hagyományos,
deszkából tákolt budi áll rendelkezésre... és nemsokára az
is szomorú véget ér).
Mit sem ér hát mindez, legfeljebb megint csak annyit, hogy a
rokonok és az ismerősök kifejezzék őszinte vagy érdekektől
fűtött odaadásukat. Mégis, mikor az esküvőn egy
szórakozáshoz nélkülözhetetlen kézigránát következtében
szó szerint robbanásig fokozódik a hangulat, és e nemes tárgyak mind a levegőbe repülnek, a
büszke örömapa, aki véletlenül épp a tetőn tartózkodik, alig győzi elkapkodni őket. Nincs is szebb
látvány, mint egy tetőcserepek közé szorult férfi, aki
világoskék hordozható lemezjátszót és sárga WC kefét
szorongat a kezében...
A tárgyak tehát - bár sokszor letűnt
korok emlékei - mindennemű tulajdonságuktól függetlenül,
pusztán tárgy, vagyis élettelen létüknél fogva
értéktelenségre ítéltettek. Minden élő nagyobb
megbecsülést érdemel náluk, és vitathatatlan joggal
rendelkezik a tárgyak elpusztítására. Hiszen nincsen semmi,
amire emlékeztetni kéne ezeket az embereket, nem kellenek
mementók, ami fontos, az nyomot hagy rajtuk, az életünkön, az
belül van, a lelkükben, senkinek és semminek nem kell
emlékeztetnie rá.
Így aztán a jól hízott sertés tovább hízhat egy, az idő
által a semmi közepén felejtett trabant ócska
karosszériáján csámcsogva. A násznép úgyis fontosabb
dolgoktól hajtva rohan el a múlt e szánalmas
csontváza mellett. A boldogságot üldözi. És mintahogy egy
igazi happy endre pályázó mese esetében illik, el is éri.
Már csak azért is, mert ezzel sem borul fel a hagyomány, sőt
éppen ez által él tovább. Nem történt semmi különleges,
ami száz vagy ezer évvel ezelőtt nem így történt volna,
csak éppen egyeseknek felborult a számításuk, de hát nem lehet egyszerre mindenkinek egyformán
igaza. Nem marad más hátra, mint hogy a jövőben ismét az
okozza a legnagyobb problémát, ha valamely kevéssé művelt
vagy jól idomított háremhölgy
pálinkáspohárban szolgálja fel a whiskyt.
Szóval annak, aki szereti az ötletes
vígjátékokat és nem riasztja vissza a világ boldog
cigányainak egy kis csapata, aki leckéket akar venni világnézetből, és arról, hogy mi fontos és mi kevéssé
az, vagy egyáltalán csak szórakozni szeret, annak szinte
mindegyik Kusturica film jó szívvel ajánlható, de talán
kiváltképp ez. Amennyiben pedig
valaki most találkozik először a rendezővel, azt hiszem,
hosszú barátság kezdetén áll.
|