Filmkultúra: Filmek: Vándorló motívumok

Faculty - Az invázium

19 KByte Robert Rodriguez legfrissebb, tavaly készült opusza szót sem érdemelne, ha nem volna olyan zavarba ejtő. Első pillanattól az utolsóig feszengésre készteti nézőjét, ekként hatásosabbnak tűnik nem egy komoly, jókora elánnal készült alkotásnál. A rendező állandó forgatókönyvírójával, Kevin Williamsonnal divatos sci-fi témába harap, az unalmas hamburger azonban megfekszi gyomrát. Mintha nehéznek bizonyulna e közkeletű receptre készült tömegfogyasztási cikk, folyvást érzékelhetőek emésztési gondjai. Pedig súlytalan e történet és előadása sem okozhat különösebb bonyodalmat. A lassan már B kategóriássá fakuló sztori biztos alapokon nyugszik: egy lepusztult kisvárosi középiskolában gyülekezik a környékbeli "gyermekanyag" selejte, hogy legalább a délelőttjét felügyelet alatt töltse. Az antiutópiák rémületes vízióit idéző diákhad a naplopáson kivül kábítószerezéssel, verekedéssel és egymás bosszantásával múlatja idejét. Jellegzetes figurái régi ismerősként köszöntenek a vászonról: nagydarab, erőszakos fickók között ügyeskedő kis szemfülesek és a másság megannyi képviselője: drogosok, szexuálisan aberráltak, stb. Tanáraik elnyűtt, fásult, megtört emberek, alig van közük növendékeikhez. Tiltakozás nélkül hallgatják a helyi iskolaszék döntéseit, tudomásul veszik, hogy nem jut pénz tanulmányi kirándulásra, számítógépre, színjátszókörre, mivel a támogatást egyedül a focicsapat kapja. Megtűrt személyek egy lepusztult intézményben.
E világvégi tabló láttán erőszakos akciókat gyanítunk, vér és mocsok áradására készülünk, s nem is csalódunk a konfliktus kirobbanásakor, legföljebb műfajt tévesztünk. Úgy tippeljük, horror következik, a csapat szadista trénere éjnek évadán ráront az ellenszenves igazgatónőre és egy kihegyezett ceruzával átszúrja tenyerét. Az eseménysor csúcspontján mintha igazolódnék is sejtelmünk: a segítségért kiabáló hölgyet addig gyámoltalannak ható idősebb kolleganője, a dráma tanára szúrkálja össze egy markában tartott ollóval. "Mindig erre vágytam" - kiáltja egzaltáltan, s mi bólogatunk, az elfojtott indulatok kirobbanásának poros históriája borzongat megint. Az elibénk állított karakterek is effélére utalnak, csekélyke nézői rutin birtokában hamarosan feldereng az egyes szereplők dramaturgiai helye, szerepe, és megjósolhatóak a cselekmény várható fordulatai is. Ám meglepő motívumváltásra eszmélünk hamarosan: félreseprik a leosztott lapokat, és új játékrendet vezetnek be. Többé nem egy haszontalan civilizáció végóráin rágódunk, inkább a megtámadott földi életért szurkolunk. Az agónia fonnyadt képei hirtelen átoltódnak a tudományos fantasztikum világának látományaiba. Feledve az addig történteket egy testrablók-típusú rémmese következik.
Mindennapos durvaságaink elhalványulnak a fölsejlő rettenet fényében. Titokzatos ufonauták rakják le petéiket az eleven testbe, miközben radikálisan átformálják egyéniségünket. Innét végiggondolva ismét könnyűnek látszik a dolgunk, szellemes csavarokra, élénk fordulatokra ugyanis aligha számíthatunk. Vélhetően a technikai előállítás, a trükkös látványteremtés újdonságai közt bámészkodhatunk csupán. Az emberbőrbe bújt égi farkasok csakugyan lelepleződnek, előbb fura viselkedésük, szögletes mozdulataik, torz mimikájuk, valamint mértéktelen vízfogyasztásuk miatt, később pedig a maguk eredeti mivoltában is előbukkannak már. Megjelenésük visszatetsző: báb formából nedvesség hatására osztódó csápos lényekké alakulnak. Filmtörténeti elődeikhez hasonlóan erejük talán ellenállóképességükben, továbbá villámszerű mozgásukban rejlik. Nyilván harapásukkal fertőznek. Az ilyesféle kór kevéssé láványos persze, ezért sebességük és örökös szomjúságuk mellett rövidesen támadókedvükről is megfeledkezhetünk. Fő-fő rémisztgetőnkké sajátos szaporodásuk lép elő: petéiket áldozatuk fülébe köpik. Shakespeare Hamletje kötelező olvasmány tehát Amerikában is.
Hatásos motívumokra lelni egy műveletlen társadalomban bizonyára nem egyszerű feladat. Napi érdekességek közül válogathatnak csupán, a hivatkozható szellemi örökség vajmi csekély. Választékuk szegényessége érződik is az alakok felvázolása során, az ellentétpárok felállításakor pedig csak súlyosbodnak a gondok. Miután a tudományos fantasztikus történetek hagyományosan steril, űrbéli terével szakítanak a film készítői, teljes egészében az emberi közösségen belül kell lejátszatniuk a világok harcát. De milyen jegyek alapján osszák fel jók és gonoszok csapatára az iskolatársakat? Ebben a közegben nemigen számíthatunk rokonszenves hősre. Amikor az egyetlen eminens gyötrött arca feltűnik a vásznon, már gyanítható: magányosan, támasz nélkül kell megküzdenie a csillagközi lényekkel. Mihelyst úgy felel az edző kérdésére, hogy csak akkor fut, ha kergetik, már tudjuk azt is, ereje - szokás szerint - a gyöngeségében rejlik. Túlságosan ványadt ahhoz, hogy egymaga szegüljön szembe támadóinkkal (amennyiben legyűrné őket, elszürkülne a történet), mindenképpen találni kell mellé néhány alkalmi segítőtársat. Az iskolaújságot szerkesztő primadonna meglehetősen ellenszenves és erélytelen, partnere a csapatát önként elhagyó futballsztár erősen valószerűtlen, reálisabb figurákra van szükség. Olyan helybéli fiatalokra, mint a kábítószerek forgalmazásából élő bukott diák, esetleg a gátlásait leszbiánus álcával feledtető csúf leányzó. Személyük hitelesítheti a történetet, amiért viszont nagy árat fizetünk. Előbb-utóbb ráébredünk arra, hogy az idegenek képviselik mindazt, amit jónak és hasznosnak véltünk eddig. Hatásukra a diákok szorgalmasak lesznek és fegyelmezetten viselkednek. Nem marakodnak többé, buzgón tanulnak, sportolnak. Vezetőjük, a királynő szende vidéki kislány alakját ölti. A klasszikus amerikai ideál megtestetsítője: szőke, karcsú, szeretetre méltó, barátságos teremtés. Megelőző káoszhoz képest félelmetesnek ható rendjükkel szembeforduló különcök viszont a másság bajnokai, peremen élők, be nem fogadottak. Vajon civilizációnk korábbi megítélése a hibás, vagy értékeinek hordozóit ismerjük félre? Az sem kizárt viszont, hogy ez a társadalom érdemtelen a megmentésre, égetni, pusztítani való. Kinek és miért szurkoljunk akkor?
Örvendezhetnénk a földönkívűliek diadalmának is akár, ha nem esne át mindkét tábor egy különös metamorfózison. A támadók kibújnak porhüvelyükből és a vázolt instrukciókat feledve Aliance-beli rémmé alakul szolíd falusi teremtést formázó vezetője. Állandó oda s visszaváltozásában hol undorító kocsonyás anyagokba burkolódzó sárkányként, hol mezítelen vampként tündököl - mindkét alakváltozatában kellőképpen riogatva Amerika prűd polgárait (Extra Amerikam non est vita). Ha örökös átöltözését elunva holmi töprengésre fanyalodunk, és meggyőzetvén együttérzésünkről biztosítjuk a romlásunkon mesterkedőket, a bennünk éledő rokonszenvet menten eloszlatja a sokkoló, durva látvány. Ha tetszik, ha nem újra magunkat, a jót kell szeretnünk. Csupán próbára tettek az imént? Korántsem lehetetlen, mivel önjelölt védelmezőink is levetik maszkjukat! Ügyefogyott hősünk az akciófilmek sztárjait megszégyenítő leleménnyel küzd a pokolbéli szörnnyel. Intelligens, merész, a WASP legjobb hagyományait hordozza. Meglepően intelligens és vállalkozószellemű a focista is, a kábítószerügynökről pedig egyhamar kiderül, évismétlő létére felkészült vegyész, igazi tudós. A saját neme iránt vonzalmáról elhíresült ifjú hölgy sem éri be lányokkal ám, klasszikus szerelemre áhít. Talpára puffan a tótágast állt világ és helyére zökken az idő megint. Egyszeriben visszacserélődnek az értékek, mesénk a régi, bevált sablonokhoz igazodik: itt a jók, amott a gonoszak. El sem képzelhető különb vég, mint kiütéses győzelmünk.
Sima játék. Annyiszor láttuk már, hogy maholnap húnyt szemmel is vezényelhetnénk. A feltételek menet közbeni váltogatása, illetve az ebből adódó logikai bukfencek azonban kellemetlenek. Csakugyan kapóra jön hát a posztmodern divathullám önreflexiós kánonja: a fiatalabb közönség őszinte megelégedésére jópofáskodó filmtörténeti utalásokkal kenik el az abszurditásaik sorát. Vándormotívumokat emlegetnek és beidézik a "nagynevű" elődök regimentjét. Azon töprengve például, miként vehetnék föl a harcot ekkora túlerővel szemben, a fantáziaregényekre hagyatkoznak: ha elpusztítják a földönkívüliek királynőjét, megverik őket. Ne kérdjük: hogyan és miért? Csak, mert így áll ama fércművekben, melyeket egyáltalában olvastak. Ha ezek lejegyzői az emberiség kultúrkincsének hordozói (ebbe a szerepre kényszerülnek műveletlenségünk okán), nyilván tudniuk kell egyet s mást! A rémmeseként kezdődő, majd a képzelet tornájaként folytatódó történet végül misztikus zagyvaságba torkollik: minden lehetséges ok-okozati összefüggést fölrúgva egyetlen akcióval törik meg az inváziós sereg rohamát. Helyreáll a béke. Jobban mondva tovább lépünk egy idillbe, hol a - legfeljebb hőseink által átélt és emlékezett - kataklizma nyomán emberséges légkör fogad. A sebek azonmód beforrnak, a halottak feltámadnak és bár a diákok pajkoskodnak még társaik póznához verésével, az értékek rangsora immár vitathatatlan. Mindegyikünk hozzájut ahhoz, ami őt jogosan megilleti. Ennél nagyobb csoda pedig valóban elképzelhetetlen.

26 KByte

40 KByte

47 KByte

19 KByte	Robert Rodriguez legfrissebb, tavaly készült opusza szót sem érdemelne, ha nem volna olyan zavarba ejtő. Első pillanattól az utolsóig feszengésre készteti nézőjét, ekként hatásosabbnak tűnik nem egy komoly, jókora elánnal készült alkotásnál. A rendező állandó forgatókönyvírójával, Kevin Williamsonnal divatos sci-fi témába harap, az unalmas hamburger azonban megfekszi gyomrát. Mintha nehéznek bizonyulna e közkeletű receptre készült tömegfogyasztási cikk, folyvást érzékelhetőek emésztési gondjai. Pedig súlytalan e történet és előadása sem okozhat különösebb bonyodalmat. A lassan már B kategóriássá fakuló sztori biztos alapokon nyugszik: egy lepusztult kisvárosi középiskolában gyülekezik a környékbeli "gyermekanyag" selejte, hogy legalább a délelőttjét felügyelet alatt töltse. Az antiutópiák rémületes vízióit idéző diákhad a naplopáson kivül kábítószerezéssel, verekedéssel és egymás bosszantásával múlatja idejét. Jellegzetes figurái régi ismerősként köszöntenek a vászonról: nagydarab, erőszakos fickók között ügyeskedő kis szemfülesek és a másság megannyi képviselője: drogosok, szexuálisan aberráltak, stb. Tanáraik elnyűtt, fásult, megtört emberek, alig van közük növendékeikhez. Tiltakozás nélkül hallgatják a helyi iskolaszék döntéseit, tudomásul veszik, hogy nem jut pénz tanulmányi kirándulásra, számítógépre, színjátszókörre, mivel a támogatást egyedül a focicsapat kapja. Megtűrt személyek egy lepusztult intézményben. E világvégi tabló láttán erőszakos akciókat gyanítunk, vér és mocsok áradására készülünk, s nem is csalódunk a konfliktus kirobbanásakor, legföljebb műfajt tévesztünk. Úgy tippeljük, horror következik, a csapat szadista trénere éjnek évadán ráront az ellenszenves igazgatónőre és egy kihegyezett ceruzával átszúrja tenyerét. Az eseménysor csúcspontján mintha igazolódnék is sejtelmünk: a segítségért kiabáló hölgyet addig gyámoltalannak ható idősebb kolleganője, a dráma tanára szúrkálja össze egy markában tartott ollóval. "Mindig erre vágytam" - kiáltja egzaltáltan, s mi bólogatunk, az elfojtott indulatok kirobbanásának poros históriája borzongat megint. Az elibénk állított karakterek is effélére utalnak, csekélyke nézői rutin birtokában hamarosan feldereng az egyes szereplők dramaturgiai helye, szerepe, és megjósolhatóak a cselekmény várható fordulatai is. Ám meglepő motívumváltásra eszmélünk hamarosan: félreseprik a leosztott lapokat, és új játékrendet vezetnek be. Többé nem egy haszontalan civilizáció végóráin rágódunk, inkább a megtámadott földi életért szurkolunk. Az agónia fonnyadt képei hirtelen átoltódnak a tudományos fantasztikum világának látományaiba. Feledve az addig történteket egy testrablók-típusú rémmese következik. Mindennapos durvaságaink elhalványulnak a fölsejlő rettenet fényében. Titokzatos ufonauták rakják le petéiket az eleven testbe, miközben radikálisan átformálják egyéniségünket. Innét végiggondolva ismét könnyűnek látszik a dolgunk, szellemes csavarokra, élénk fordulatokra ugyanis aligha számíthatunk. Vélhetően a technikai előállítás, a trükkös látványteremtés újdonságai közt bámészkodhatunk csupán. Az emberbőrbe bújt égi farkasok csakugyan lelepleződnek, előbb fura viselkedésük, szögletes mozdulataik, torz mimikájuk, valamint mértéktelen vízfogyasztásuk miatt, később pedig a maguk eredeti mivoltában is előbukkannak már. Megjelenésük visszatetsző: báb formából nedvesség hatására osztódó csápos lényekké alakulnak. Filmtörténeti elődeikhez hasonlóan erejük talán ellenállóképességükben, továbbá villámszerű mozgásukban rejlik. Nyilván harapásukkal fertőznek. Az ilyesféle kór kevéssé láványos persze, ezért sebességük és örökös szomjúságuk mellett rövidesen támadókedvükről is megfeledkezhetünk. Fő-fő rémisztgetőnkké sajátos szaporodásuk lép elő: petéiket áldozatuk fülébe köpik. Shakespeare Hamletje kötelező olvasmány tehát Amerikában is. Hatásos motívumokra lelni egy műveletlen társadalomban bizonyára nem egyszerű feladat. Napi érdekességek közül válogathatnak csupán, a hivatkozható szellemi örökség vajmi csekély. Választékuk szegényessége érződik is az alakok felvázolása során, az ellentétpárok felállításakor pedig csak súlyosbodnak a gondok. Miután a tudományos fantasztikus történetek hagyományosan steril, űrbéli terével szakítanak a film készítői, teljes egészében az emberi közösségen belül kell lejátszatniuk a világok harcát. De milyen jegyek alapján osszák fel jók és gonoszok csapatára az iskolatársakat? Ebben a közegben nemigen számíthatunk rokonszenves hősre. Amikor az egyetlen eminens gyötrött arca feltűnik a vásznon, már gyanítható: magányosan, támasz nélkül kell megküzdenie a csillagközi lényekkel. Mihelyst úgy felel az edző kérdésére, hogy csak akkor fut, ha kergetik, már tudjuk azt is, ereje - szokás szerint - a gyöngeségében rejlik. Túlságosan ványadt ahhoz, hogy egymaga szegüljön szembe támadóinkkal (amennyiben legyűrné őket, elszürkülne a történet), mindenképpen találni kell mellé néhány alkalmi segítőtársat. Az iskolaújságot szerkesztő primadonna meglehetősen ellenszenves és erélytelen, partnere a csapatát önként elhagyó futballsztár erősen valószerűtlen, reálisabb figurákra van szükség. Olyan helybéli fiatalokra, mint a kábítószerek forgalmazásából élő bukott diák, esetleg a gátlásait leszbiánus álcával feledtető csúf leányzó. Személyük hitelesítheti a történetet, amiért viszont nagy árat fizetünk. Előbb-utóbb ráébredünk arra, hogy az idegenek képviselik mindazt, amit jónak és hasznosnak véltünk eddig. Hatásukra a diákok szorgalmasak lesznek és fegyelmezetten viselkednek. Nem marakodnak többé, buzgón tanulnak, sportolnak. Vezetőjük, a királynő szende vidéki kislány alakját ölti. A klasszikus amerikai ideál megtestetsítője: szőke, karcsú, szeretetre méltó, barátságos teremtés. Megelőző káoszhoz képest félelmetesnek ható rendjükkel szembeforduló különcök viszont a másság bajnokai, peremen élők, be nem fogadottak. Vajon civilizációnk korábbi megítélése a hibás, vagy értékeinek hordozóit ismerjük félre? Az sem kizárt viszont, hogy ez a társadalom érdemtelen a megmentésre, égetni, pusztítani való. Kinek és miért szurkoljunk akkor? Örvendezhetnénk a földönkívűliek diadalmának is akár, ha nem esne át mindkét tábor egy különös metamorfózison. A támadók kibújnak porhüvelyükből és a vázolt instrukciókat feledve Aliance-beli rémmé alakul szolíd falusi teremtést formázó vezetője. Állandó oda s visszaváltozásában hol undorító kocsonyás anyagokba burkolódzó sárkányként, hol mezítelen vampként tündököl - mindkét alakváltozatában kellőképpen riogatva Amerika prűd polgárait (Extra Amerikam non est vita). Ha örökös átöltözését elunva holmi töprengésre fanyalodunk, és meggyőzetvén együttérzésünkről biztosítjuk a romlásunkon mesterkedőket, a bennünk éledő rokonszenvet menten eloszlatja a sokkoló, durva látvány. Ha tetszik, ha nem újra magunkat, a jót kell szeretnünk. Csupán próbára tettek az imént? Korántsem lehetetlen, mivel önjelölt védelmezőink is levetik maszkjukat! Ügyefogyott hősünk az akciófilmek sztárjait megszégyenítő leleménnyel küzd a pokolbéli szörnnyel. Intelligens, merész, a WASP legjobb hagyományait hordozza. Meglepően intelligens és vállalkozószellemű a focista is, a kábítószerügynökről pedig egyhamar kiderül, évismétlő létére felkészült vegyész, igazi tudós. A saját neme iránt vonzalmáról elhíresült ifjú hölgy sem éri be lányokkal ám, klasszikus szerelemre áhít. Talpára puffan a tótágast állt világ és helyére zökken az idő megint. Egyszeriben visszacserélődnek az értékek, mesénk a régi, bevált sablonokhoz igazodik: itt a jók, amott a gonoszak. El sem képzelhető különb vég, mint kiütéses győzelmünk. Sima játék. Annyiszor láttuk már, hogy maholnap húnyt szemmel is vezényelhetnénk. A feltételek menet közbeni váltogatása, illetve az ebből adódó logikai bukfencek azonban kellemetlenek. Csakugyan kapóra jön hát a posztmodern divathullám önreflexiós kánonja: a fiatalabb közönség őszinte megelégedésére jópofáskodó filmtörténeti utalásokkal kenik el az abszurditásaik sorát. Vándormotívumokat emlegetnek és beidézik a "nagynevű" elődök regimentjét. Azon töprengve például, miként vehetnék föl a harcot ekkora túlerővel szemben, a fantáziaregényekre hagyatkoznak: ha elpusztítják a földönkívüliek királynőjét, megverik őket. Ne kérdjük: hogyan és miért? Csak, mert így áll ama fércművekben, melyeket egyáltalában olvastak. Ha ezek lejegyzői az emberiség kultúrkincsének hordozói (ebbe a szerepre kényszerülnek műveletlenségünk okán), nyilván tudniuk kell egyet s mást! A rémmeseként kezdődő, majd a képzelet tornájaként folytatódó történet végül misztikus zagyvaságba torkollik: minden lehetséges ok-okozati összefüggést fölrúgva egyetlen akcióval törik meg az inváziós sereg rohamát. Helyreáll a béke. Jobban mondva tovább lépünk egy idillbe, hol a - legfeljebb hőseink által átélt és emlékezett - kataklizma nyomán emberséges légkör fogad. A sebek azonmód beforrnak, a halottak feltámadnak és bár a diákok pajkoskodnak még társaik póznához verésével, az értékek rangsora immár vitathatatlan. Mindegyikünk hozzájut ahhoz, ami őt jogosan megilleti. Ennél nagyobb csoda pedig valóban elképzelhetetlen.
26 KByte
40 KByte
47 KByte