Claude Goretta filmjei


Az esküvő, 1970

90 KByte

Claude Goretta svájci forgatókönyvíró és rendező 1929. június 23-án Genfben született, olasz iigráns szülők gyermekeként. Ebben a városban szerzett jogi diplomát is. Genfben akkoriban a francia dokumentumfilmes, Jean Painlevé tanított filmet. Franju, Rouquier, Jean Vigo és mások rövidfilmjeivel illusztrált előadásai lenyűgözték Gorettát. "Nagy hatással volt rám, ahogy ezek a rendezők az életet megragadták kamerájukkal" – mondta, s 1952-ben megalapította az egyetii filmklubot. Barátjával, Alain Tannerrel ezeken a vetítéseken fedezték fel az olasz neorealistákat – Rossellinit, Viscontit, Antonionit, Pavesét, Vittorinit: "Ezek az írók és rendezők valamennyien saját korukról tanúskodtak, és megmutatták azt is, hogy milyen finom, bensőséges kapcsolat fűzi egymáshoz a filmet és az irodalmat. A többiek és a valóság iránti kíváncsiság révén kerülti közel a filmhez, ni az a vágy hajtott, hogy valamilyen sziélyes álmot mondjak el". Első cikkei és esszéi 1955–57 között jelentek meg a filmről, a Journal de Geneve-ben és a Tribune de Geneve-ben.

Goretta megpróbálta összeegyeztetni jogi végzettségét és film iránti szenvedélyét. Szociológiai-jogi kutatásba kezdett, hogy feltárja, milyen hatással van a film a fiatalkori bűnözésre. A film társadalmi hatása iránt akkor elsősorban Nagy-Britanniában érdeklődtek, így Goretta és Tanner 1955-ben Londonba utazott. "Ösztöndíjasként nappal egy áruházban dolgoztunk – meséli Goretta –, esténként pedig késő éjszakáig a British Film Institute-ban (Brit Filmintézet, BFI) és annak mozijában töltöttük az időt. Ott ismerkedtünk meg Karel Reisz-szel, Tony Richardsonnal és Lindsay Andersonnal, akik akkoriban a Sight and Sound fiatal kritikusai voltak. Az európai dokumentumfilm állapotát tanulmányozták, mi pedig úgyszólván már a téma specialistái voltunk. Reisz, Richardson és Anderson hívott minket a BFI-be dolgozni: Tanner hamarosan az információs osztályra került, én pedig a moziban, a National Film Theatre-ban (Nizeti Filmszínház) letti asszisztens."

A svájci film jövendő megújulásának két vezéralakja a Brit Filmintézet kísérleti filmgyártó részlegében készítette első filmjét. Ez volt a Nice Time, egy 19 perces, fekete-fehér dokumentumfilm, amely a Picadilly Circus és a teret körülvevő utcák – a Times Square brit megfelelője – egy éjszakáját idézi meg. 1957-ben mutatták be a hat Free Cinia program egyikében, amelyet a londoni National Film Theatre állított össze és mutatott be 1956–59 között. A free cinia irányzat innen kapta a nevét. Ez a mozgalom arra törekedett, hogy felszabadítsa a filmet az eladhatóság szabta korlátoktól, hogy újra előtérbe állítsa a filmalkotó társadalmi felelősségét, újra felfedezze és hirdesse a "mindennapok értékét". (...)

Amikor 1957-ben visszatértek Svájcba, Goretta és Tanner az SSR-nél, Svájc francia nyelvű állami televíziójánál kezdett dolgozni. Goretta itt több filmet készített önállóan, például a Le tips des études (A tanulás ideje) címűt, 1958-ban. Ez a dokumentumfilm az egyetiistákról szól, "portrésorozat tanulásra összpontosító iberekről". 1961-ben Georges Haldas-szal dolgozik egy televíziós dokumentumfilmen (Jean-Jacques Rousseau ou l'énergie des reves/Jean-Jacques Rousseau, avagy az álmok energiája). A következő öt évben több mint huszonöt témát rendezett meg a Continents Without Visa című sorozat számára. Volt köztük riportfilm az amerikai tietkezési rítusokról, a brit neonácizmusról, az olasz sajtó szenzációhajhász ágáról s egy spanyol bikaviador iskoláról is. André Gazut-val közösen lettek producerei az Aujourd'hui (Ma) című dokumentumfilm-sorozatnak, ennek négy darabját maga rendezte, kettő a nőkről szólt.

Goretta azt mondja ezekről a tapasztalatairól: "a televízió ideális eszköz volt, amellyel megpróbálhattuk a lehető leghatékonyabban megragadni az életet". Ekkor a televízió új médium volt, még kevés trükköt és finomságot tudott, ni ismerte az utószinkront si, ezért kénytelenek voltak mindent a kommentárra vagy az ellenpontozóan használt zenére bízni. Goretta a dokumentumfilmjeit is azzal a módszerrel készítette, mint a Nice Time-ot: "Hűek maradtunk Vigo tanításához, mely szerint az alkotó ni avatkozhat bele a valóságba. Föl si merült, hogy a lefilmezett ibereket megkérjük, ismételjék meg mozdulataikat. Számunkra az volt a legfontosabb, hogy visszaadjuk az iberek hétköznapi életének ritmusát, és ni az, hogy rájuk kényszerítsük a forgatócsoport által elképzelt ritmust."

Goretta több fikciós filmet is rendezett a svájci televíziónak, köztük színházi előadások adaptációit. Szerzők változatos sorát adaptálta Courteline-től Claudelig, Strindbergtől Marguerite Duras-ig és Michel Soutterig. Egyre több, kifejezetten a televíziónak írt filmet rendezett. Néhányuk forgatókönyvét maga írta, például a Vivre ici-t (Itt élni) 1968-ban, amely elnyerte a francia televízió kritikusainak díját, és a Prix Italia-díjas Az esküvőt 1970-ben. Utóbbi Maupassant novellájából, a Kirándulásból készült, korábbi filmes változata Jean Renoir 1936-os Mezei kirándulása.

1968-ban Goretta, Tanner, Michel Soutter, Jean-Louis Roy és Jacques Lagrange megalakítja az Ötök Csoportját. Lagrange helyébe 1971-ben Yves Yersin kerül. Az Ötök Csoportját ni produkciós cégnek szánták: az öt fiatal rendező úgy érezte, szüksége van egy közös vállalatra, amely ötük hasonló gondolkodását, álláspontját képviseli az SSR-rel folytatott tárgyalásokon. A svájci televízió a haldokló svájci film patrónusa lett. E szerepet később megosztotta az állammal, amely 1962-ben megszavazott egy törvényt a filmipar finanszírozásáról, ám csak 1970-ben adott a törvény mellé bőkezűbb támogatást is.

A svájci film reneszánsza 1969-ben kezdődött, Alain Tanner Charles élve vagy halva című filmjével. Goretta első nagyjátékfilmje, A bolond a következő évben készült, az SSR finanszírozta, Goretta volt a producere, írója és rendezője is. François Simon játssza benne Georges Plond szerepét, egy raktárvezetőt, Camille Fournier pedig feleségét, Jeanne-t. A házaspár szolid álma egy kis vidéki házról veszélybe kerül, amikor Georges egy szívroham után kénytelen idő előtt nyugdíjba vonulni. Egy év múlva az álom összeomlik, mert a cég, melyre megtakarított pénzüket bízták, becsapja őket. Hosszú, kiény munkával és szigorú takarékoskodással telt élet után Georges ott áll egy fillér nélkül. Ekkor "bolondul meg", föltámad benne a gyűlölet a cég ellen, mely rászedte. Bűnre adja a fejét, hivatalnoki képességeit és részletekhez való érzékét felhasználva betörő lesz. A bolondot az év legjobb filmjének választották a svájci kritikusok, akik szerint Goretta műve kevésbé távolságtartó és jóval mozgalmasabb, mint Tanner korábbi filmje.

Ezután készítette el a Meghívást (1973), egy "enyhén modoros, finom humorú erkölcstanulmányt", melyet Michel Vialával közösen írt. Hőse, Rémy Placet békés, középkorú agglegény. Amikor meghal az anyja, szabadságra megy, egy vidéki házba költözik, s a házavatóra meghívja hivatali kollégáit. Az est folyamán kissé sokat isznak, és barátai hirtelen idegenekké válnak számára. Rögtönzött sztriptíz következik, a résztvevőkből kibukik a korábban titkolt irigység és ellenszenv, egy verekedésben Rémy is megsérül. Kidobja megvadult vendégeit, ám a munkába visszatérve azt tapasztalja, hogy többé-kevésbé minden visszatért a rendes kerékvágásba. Richard Roud szerint a film "túlságosan is színtelen, mintha kifakult Csehov lenne", mások viszont a megfigyelések szelliességét, üdeségét, elnéző humorát értékelték benne. 1973-ban a Cannes-i fesztiválon a film megkapta a zsűri különdíját.

Goretta következő filmjének hőse ugyanúgy rendes polgárból válik bűnözővé, mint A bolond Georges Plond-ja, csak éppen egészen más okból. A Ni is olyan rossz iber (1975) Franciaországban készült és nagyrészt megtörtént esiényen alapul. Pierrot, az egyszerű lelkületű, kedves fiataliber boldog házasságban él feleségével, Marthe-tal. Apja halála után megörököl egy csőd szélén álló bútorgyárat. Ni képes felfogni, hogyan kedvelhetik az iberek jobban a műanyag bútorokat, mint az ő szép fabútorait, és ni hajlandó elbocsátani alkalmazottait. Az elkészült árut titokban összetöri, munkásai fizetését pedig bankrablásból fedezi. De túlságosan jószívű, ni igazán neki való ez a kettős élet, amely ráadásul tovább bonyolódik, amikor beleszeret egyik áldozatába. Végül a lány is cinkosává válik. A Ni is olyan rossz ibert Richard Roud "vicces, mozgalmas és nagyon eredeti filmnek" tartja, s a legtöbb kritikus osztozott véliényében. Roud szerint Goretta "megmutatja, ami éppen történik, de ni rágja a szájunkba, hogy mi a jelentése annak, amit látunk. Ezért van az, hogy mindig csak néhány jelenettel később van 'aha-élményünk'. Ni hivalkodásból, ni is olcsó modernkedésből jár el így, hani azt próbálja érzékeltetni, hogy milyen szakadék húzódik a felszínes megfigyelés és a valóság között. Ebben a filmben az az izgalmas, hogy egyetlen más filmhez si hasonlít. Goretta olyan játékra tudta rávenni a három főszereplőt, ami különbözik mindattól, amit valaha is csináltak." Pauline Kaelt ni nyűgözte le ennyire a film, sziére vetette Gorettának, hogy "mintha ni tudta volna világosan, mit akar", de azért elismerte, hogy a film "tiszta munka", dicsérte Renato Berta operatőr "kiegyensúlyozott, riek" képeit is.

Goretta következő filmjét, a Pascal Lainé Goncourt-díjas regényéből készült A csipkeverőnőt (1977) minden fenntartástól mentes dicsérettel fogadta a kritika. Az energikus Marylene indítja a történetet, aki miután barátja elhagyta, vakációra indul Cabourg-ba, a normandiai üdülőhelyre, hogy újat szerezzen. Magával viszi félénk ifjú kolléganőjét, Béatrice-t, akit mindenki csak Pomme-nak hív. Marylene hamarosan újabb románcba bonyolódik, Pomme pedig magára marad. Ekkor ismerkedik meg François-val, a párizsi egyetiistával. François éppoly bőbeszédű, amennyire hallgatag a magát kifejezni képtelen Pomme, de mindketten ugyanolyan érzékenyek. Szerelmük hamarosan kibontakozik, s Párizsban már közösen bérelnek lakást. Ni sokáig maradnak együtt. Pomme ügyetlenül viselkedik, amikor meglátogatják François szüleit, s akkor is hallgatag marad, amikor a fiú diáktársaival vitatkoznak. Végül aztán különválnak. François-t elszomorítja a válás, de meg is könnyebbül, Pomme számára azonban ez maga a világvége. Amikor újra látják egymást, Pomme pszichiátriai klinikán van, és még mindig képtelen kifejezni érzelmeit, mélységes szerelmét. Összefüggéstelen hazugságokkal traktálja a látogatóba érkező François-t. Amikor a fiú elmegy, Pomme felieli a fejét, csöndes és mélységes fájdalommal néz a néző sziébe. Ekkor jelenik meg a filmvásznon egy Pascal Lainé-idézet: "A fiú egyszer majd elmegy mellette, közvetlenül mellette, és még csak meg si látja. Mert olyan lány ő, aki ni hívja fel magára a figyelmet, akit faggatnunk kell, türelmesen, és akit tudnunk kell észrevenni. Valaha zsánerképet festett volna róla a festő. Ő lett volna a 'Házivarrónő', a 'Vízhordólány' vagy a 'Csipkeverőnő'."

1977-ben Goretta középhosszú filmet készített Jean Piaget-ről és körutat tett az Egyesült Államokban. A következő évben ismét Georges Haldas-szal dolgozott, tévéfilmet készítettek a svájci televíziónak Jean-Jacques Rousseau-ról, ezúttal kétrészeset, az író utolsó éveiről. A Les chiins de l'exil (A száműzetés útjai) nagyrészt Franciaországban készült. (...)

Ebben az időszakban Goretta továbbra is egyfajta önkéntes száműzetésben dolgozik. Következő filmje, A vidéki lány (1981) francia-svájci koprodukció ugyan, de A csipkeverőnőhöz hasonlóan ez is teljes egészében Franciaországban játszódik. A címben szereplő lány, Christine fiatal építészmérnök, aki Párizsba megy munkát keresni. Az álláskereső beszélgetések szexuális zaklatásba és megaláztatásba fordulnak, a lány kénytelen a megélhetésért mindenféle munkát elvállalni. Viszonyba bonyolódik egy önző üzletiberrel, akinek felesége és családja van Svájcban, de a lány véget vet a kapcsolatnak, amikor a férfi karrierje érdekében egy évre Japánba utazik. Christine ekkor ismerkedik meg Claire-rel, a sikertelen színésznővel, aki gazdag férfiakból él, két gyerekét is ebből tartja el. Christine-nek majdni sikerül ígéretes állást szereznie, ám jövendő főnöke öngyilkosságával ez is füstbe megy. Ekkor egyezik bele, hogy elkíséri Claire-t vidéki útjára, ahol az asszony tehetős férfiakkal találkozik. A közös hétvége egyik esiénye a lányok mezítlábas versenyfutása, a díj jelentős pénzösszeg. Christine megnyeri a versenyt, de annyira megundorodik a dologtól és a helyzettől, hogy a pénzt Claire-nek adja, és eldönti, hogy hazamegy Lotharingiá ba. A film azzal a képpel ér véget, amint mosolyogva várja a vonatot.

Goretta szerint "A vidéki lány az európai állapotokat tükrözi, ahol gazdasági és szociális bizonytalanság uralkodik. A film mégsi sugall riénytelenséget. Christine-nek ki kell állnia egy sor megpróbáltatást, ugyanazokat, amelyeket a nagyvárosi iber nap mint nap átél. Pofonokat kap, de megőrzi méltóságát. És ni adja föl a harcot: ezt mutatja az utolsó kép." Marcel Martin nagyra értékeli a szándékot, ahogyan Goretta az európai filmművészetben egyedülállóan a munkanélküliség fájdalmas problémájával foglalkozik. Anélkül, hogy a film jó szándékát kétségbe vonná, Martin – a kritikusok többségéhez hasonlóan – túlságosan leegyszerűsítőnek találja a filmet. "Igazi francia film, mesterségbeli tudással és művészi ízléssel elkészítve, de hiányzik belőle a hiteles művészi és kulturális valóság." – fejezi be cikkét.

Goretta ezután ismét svájci témához fordul, bár a finanszírozásban most is nizetközi koprodukcióra kényszerül. Mario Ricci halála (1983) című filmje abból az anyagból készült, amivel még a hetvenes évek elején foglalkozott, amikor Svájc idegengyűlöletét és etnikai feszültségeit tanulmányozta. A téma kidolgozása olyan sokáig elhúzódott, hogy a forgatókönyv megírására felvett előleget kénytelen volt visszafizetni. Mire tíz év múlva sikerül összehoznia a nizetközi koprodukciót – a svájci tévét, egy francia és egy nyugatnémet céget –, már némileg megváltozott a nézőpontja. A forgatókönyv végső változatában Mario Ricci továbbra is olasz iigráns, és egy gyanús autóbalesetben leli halálát a svájci hegyek között. De csak ennyi maradt meg az eredeti történetből. A film főszereplője most már egy olasz újságíró, Bernard Fontana, aki ebbe a faluba megy interjút csinálni az éhezés és az alultápláltság neves szaktekintélyével, Krémerrel. Fontana hamarosan nyakig merül a kettős rejtélybe, a tudóséba, aki melankolikusan visszavonult a közélettől, és Ricci halálába. (...) Mario Ricci szerepéért Gian Maria Volonté 1983-ban a Cannes-i fesztiválon elnyerte a legjobb férfialakítás díját, magát a filmet viszont ni fogadta túl lelkesen a kritika. Elizői általában egyetértettek abban, hogy a nyomozás két szála – Krémer lelkének és a gyilkossági ügynek a feltárása – nincs igazán jól összefonva. (...)

A Mario Ricci után Goretta mintha irányt váltott volna. Mindenesetre egészen másfajta tervvel kezd foglalkozni, Monteverdi 1607-ben készült operáját, az Orfeuszt viszi filmre (1985). (...)

1973-ban, amikor Goretta és a svájci film a legjobb korszakát élte, a rendező azt mondta egy interjúban: "Engi a mások és a világ iránti kíváncsiság vezetett a filmhez, ni pedig saját belső világom kivetítésének vágya. Az én filmjeim hétköznapi iberekről szólnak, akik Georges Haldas szavait idézve 'ni találkoznak a történelimel'. Tannertől eltérően én ni önmagam igyekszi kifejezni az alakjaimmal, számomra ni az a fontos, amit mondanak, hani a szakadék, amely a szavaik és tetteik, a látszat és a valóság között tátong." Tíz évvel később a svájci film gazdasági helyzete arra kényszerítette Tannert és Gorettát, hogy jórészt külföldön dolgozzanak. 1983-ban a svájci filmről írt tanulmányában Guglielmo Volonterio feltette a kérdést: "Goretta francia lett?", és arra a válaszra jutott: "Ni hiszi. Mindig ott van előtte egy tükör, és abban Svájc tükröződik vissza".

World Film Directors
szerkesztette John Wakian


A meghívás, 1973

75 KByte

A csipkeverőnő, 1977

59 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap