Kárpáti Ildikó Aliz Csodaországban

Ruttkay Laura 54 KByte

Ennek a filmnek akár Aliz Csodaországban is lehetne a címe. Engem legalábbis erre emlékeztet ez a történet. Egy lányról szól, igazi mesebeli tündérről, aki járt utat is felad a járatlanért, csak hogy ajándékot hozzon duzzogó öccsének. Nincs idő és nincs tér ebben a filmben. Csak emberek vannak, valami csodát kereső emberek, elveszve egy távoli, végtelen télben. Judit útnak indul, hogy biciklijén hosszú kilométereket tekerve feltöltsön egy régi akkumulátort öccsének, hogy az játszhasson a lemerült elemek miatt nem működő játékvonattal. A kisvonat végtelen sínpályán fut körbe-körbe, mindig ugyanazokat az állomásokat érinti, mindig ugyanonnan ugyanoda tart. Akár Judit a piros biciklijén (egy igazán szelíd motoros), ahogy mosolyogva teker a hóban a távolba, mindig északnak, mégis oda ér vissza, ahonnan elindult. "Sötétre itthon leszek" – ígéri apjának és Misinek, éppúgy, mint máskor, mégis, ez egy kitüntetett nap, bár látszólag nem különleges. Hátizsákjában összegyűjtött tapasztalataival vajon több lesz-e, okosabb, mint mikor nekiindult az útnak? Judit maga mögött hagyja apját és a falut, sőt a fiút is, mert nem tudja, szereti-e, de még nem is kell eldöntenie. Ez a nap, ez az út úgyis megadja majd a választ, hiszen Misi Judit után megy kitartóan, gyalog (képzeletben ugyan motoron). Egy kereszteződésnél éppen ellenkező utat választ, mint korábban a lány, azonban mégsem fogják elkerülni egymást. Ezt Misi már korán sejtheti, hiszen ő látja meg a két hintázó kisfiút. A gyerekek a hinta lendülése szerint mondogatják az égtájak nevét ütemesen, míg a két hinta egyszerre nem lendül, és ezzel monoton kánonjuk egybe nem olvad. Ebben a képben sűrűsödik össze ennek a filmnek a lényege. Észak éppen arra van, mint dél, az utak összefolynak; nincsen más hely, nincs más világ, minden itt és most van. Ezt látja meg Misi, és most már ösztönösen tudja, hogy baj nem lehet, a lánnyal úgyis összefut az útja. Judit eközben találkozik egy furcsa hölggyel (talán az északi boszorkányal?), aki útbaigazítja. Majd egy gyerekkel, aki a semmi közepén számol valamit, és potyautasként elviteti magát a következő faluba. (Mit számolhat egy kisfiú az út szélén a hóban; talán, hogy hány percenként jön arra valaki? Mindenesetre 800-nál tart, mikor Judit odaér.) A gyerek csokival fizet a fuvarért. Aztán a lány egy férfit talál egy barlang szájánál, aki idegenvezetést kínál a sötét lyukban. "Feltehetett volna kérdéseket az egész túra alatt", mondja a lánynak a sötét folyosón kifelé jövet. Juditnak azonban nincsenek kérdései. Mi is lehet, amit ne tudna? A válaszok egyébként is ott vannak elrejtve valahol az úton. Csak el kell érni őket, csak haza kell érni velük... Aztán három amatőr rablóba botlik a lány, ők feltűnés (és nevek) nélkül menekülnek. Vajon honnan hová? Juditot túszként gyűjtik be (egy tisztességes rabláshoz az is kell). Ekkor úgy tűnik, elveszett minden. A bicikli az út szélén hever az akkumulátorral, a kaland rosszra fordulni látszik, Juditnak elmegy a kedve a tapasztalatoktól. Ez már nem az arcát simogató hideg szél és a hótól csillogó táj varázslata; a csoda, bár csak átmenetileg, de elveszett. Ám visszaszerezhető, csak várni kell a megfelelő alkalomra. Na meg egy megmentőre. Hiszen Misi ugyanebben a télben barangol valahol a lányt keresve, és mivel nincs se idő, se tér, egy varázslatos pillanatban bármikor ott teremhet. A lánynak sikerül a rablóktól elszöknie, a bicikli is meglesz, még az akkumulátor is (pedig egy arra csatangoló férfi magával vitte). Végül visszaérünk az útkereszteződéshez, ahol a film elején Judit és Misi ellenkező irányba indultak el, vissza a sárgaköves útra (bár belepte már a hó). A lovag is ott vár, és Juditot képzeletbeli lován haza is szállítja. A kaland véget ért, a tékozló lány sötétre otthon van. A kisvonat megnyugtató zakatolása álmot bocsát az alvó kisfiúra. Ezért az álomért volt hát minden, azaz a megfoghatatlan harmónia lehetőségéért. A hangért, amit a fiú hallott a hintázó gyerekektől, hogy észak éppen arra van, mint dél. Azért a felismerésért, hogy innen nincs hova menni, itt csak utak vannak, de nem vezetnek sehova. Nincs is miért, hiszen jó itt, itt minden megvan, helyesebben szólva: itt van minden. Ez a pont a világ teteje, ahol dél és észak egyszerű harmóniában egybeolvad. Itt nincs semmi rossz, itt minden jó, de csak akkor, ha képes felismerni az ember. A felismerésért ugyan kicsit küzdeni kell, kicsit elveszteni, nélkülözni és megijedni, hogy mikor újra megtaláljuk, értékelni tudjuk. El tudjuk fogadni egyszerűnek, nyilvánvalónak azt, ami mindig is a miénk volt, most már tudatosan. Térben, időben nem jutunk ugyan sehová sehonnan, felfedezhetjük azonban az egyszerű dolgokban a csodát. Ezt az utat meg kell tenni, a kisfiú álmáért kicsit küzdeni kell. Gondosan megalkotott, tartalmas film tehát az Észak, észak. Lassú meséjével kicsit elringatja, kicsit felébreszti az olyan nézőt, aki szereti a kevéssé izgalmas, inkább gyönyörködtető, álomvilágban játszódó mozikat. A mellékszereplők kedves karakterek, néha ugyan lehetnének kidolgozottabbak, tartalmasabbak, de mindenképpen érdekes jellemek. A velük folytatott, vagy köztük zajló rövid párbeszédek néhány szóval is sokat elmondanak. A film ismertetője szerint ebben a tájban az utazók és az itt lakók egyformán idegenek. Nem hiszem, hogy így van, vagy esetleg csak erre az egy kivételes napra. Ezek az emberek részei ennek a tájnak, mint ahogy az örökké változó átutazók is. Csak ez az egy nap, csak ez az egy út, ez az egy piros biciklis lány különleges. Most mindenkinek lehetőség adatott, hogy megértsen valami titkot, amire régen keresi a választ, hogy megkapja azt, amire régen vágyott, hogy eljusson oda, ahova eddig soha nem sikerült. Mert ezen a napon senkinek nem kell sehova se mennie, ezen a napon a vágyaik jönnek el az emberekhez. Ilyen módon szerveződik ez a táj, nem biztos, hogy amit elhagyunk, nem kerül újra az utunkba. Végül is olyan ez, mintha Judit csak egy helyben járna. Nem ő halad, hanem a táj rendeződik át körülötte rendre. Ezért lehet, hogy Misit, a biciklijét és a régi akkumulátort is olyan könnyen megtalálja. Ezen a napon nem ő határozza meg a dolgokat, most a táj vette át az irányítást. Az határozza meg, hogy kiket állít az útjába, hogy merre halad, hogy mi az, amit elér, és mi az, amit nem találhat meg. A környezet, a táj kapott egy lehetőséget, hogy megmutassa magából, amit szeretne, hogy most az egyszer az emberek ne mehessenek el értékes dolgok mellett. Ezért érzi hirtelen itt mindenki idegennek magát, holott a saját világát látja, csak kicsit más fényben. Néha azonban jót tesz egy ilyen varázslat. A film fényképezése szintén inkább "csak" gyönyörködtet, bár az operatőr olykor tartalmas képsorokra is képes (pl. amikor a fiú elképzeli, hogy motorozik, álmát a kamera váltja valóra). A filmet néha egészséges humor dobja fel (pl. Judit apjának jelenete a vödörrel, vagy a rablók párbeszédei), vagyis a rendező (aki író is részben) jól tudja, hogy mi a feladata. Kár, hogy gyakrabban nem kamatoztatja képességeit. Az alkotók jó érzékkel nyúlnak a történethez, Judit útjának szimbólum-rendszere mégsem teljesen átgondoltan felépített. Ennek ellenére ez a film a türelmes, ráhangolódott nézőnek valami olyasmi élményt adhat, mint ami az idős házaspárt érheti (a film mellékszereplői), akik közül a férfi megígérte a feleségének, hogy megmutatja neki a tengert és egy hóval borított völgybe viszi el. "Ez a tenger. Legalábbis régen az volt itt" – mondja az asszonynak, aki először ugyan nem fedezi fel ebben a kopár tájban a régóta vágyott élményt, de ezen a napon furcsa dolgok történnek (persze nem a tájban, hanem az emberek lelkében), így az asszonyt a képek tanúsága szerint később mégis megérinti a felismerés. Annak az egyszerű és csodás dolognak a felfedezése, hogy amire legjobban vágyunk, nem távol északon van, hanem mindig éppen előttünk, csak meg kell tanulni látni és láttatni azt. Erre tesz próbát ez a film – nem is sikertelenül.