Filmkultúra: Filmek: "Legyen neked a te hited szerint"

Roberto Benigni: Az élet szép

32 KByte Egyszerű dolgot állít Roberto Benigni Oscar-díjas filmje, olyasmit, amit lényegében mindannyian tudunk, csak éppen hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, vagy ha mégis eszünkbe jutna, nyilvánosan akkor sem merjük nagyon emlegetni, mert könnyen ránk süthetik, hogy közhelyekkel traktáljuk a publikumot. Benigni viszont nem átallja kikiabálni, szétkürtölni, röhögve és sírva állítani, hogy AZ ÉLET SZÉP, akár vidáman csavargunk a napsütötte réteken, akár foglyok vagyunk egy mocskos barakk mélyén, szép mindaddig, amíg van bennünk hozzá kellő mennyiségű bátorság, szeretet és fantázia. Vártuk már nagyon, hogy valaki egyszercsak előhozakodjon ezzel a dologgal - valószínűleg ez a legfőbb oka az Oscar odaítélésének is -, különösen azért, mivel ezek a képességek a mi 'szép, új világunkban' naponta válnak a mindent benyelő piac áldozatává, s ez állandóan erősíti bennünk azt a benyomást, hogy az élet igenis ronda, bűzös és kibírhatatlan.
Olaszország ma első számú bohóca mindig is fittyet hányt a közvélekedésnek. A hetvenes években feltűnt új olasz komikusnemzedék egyik legeredetibb tagjaként nagy gonddal építette fel a figuráját, a toszkán szelídséget és dialektust párosítva a radikális és nem is kevéssé közönséges római humorral és nem utolsó sorban saját egyéniségének szívszorongató harsányságával. Egy sehová sem illeszkedő, mindenhonnan kilógó alak jött így létre, aki arcának fékezhetetlen fintoraival, no meg kiapadhatatlanul ömlő nyelvi leleményeivel minduntalan kibugyogott az őt rendező kismesterek keze alól, sőt megmásíthatatlanul Benigni maradt akkor is, amikor Ferreri, Jarmusch vagy Fellini által megálmodott szerepeket formált remekbe. Talán nem véletlen, hogy első saját rendezésű munkájában, A kisördögben, ő a pokolból elszabadult incifinci ördögöcske, Judit névre hallgat egyébként, akit annyira elbűvöl a földi lét gyönyörűsége, hogy Belzebubnak a legszebb ördöglányt kell érte küldenie ahhoz, hogy hazacsalogassa. Az élet szép főhőse is ilyen megátalkodottan szerelmes az életbe, egyszerűen nem hajlandó megadni magát, lemondani arról a meggyőződéséről, hogy ha gondunk adódik, elég csak fölszólni az Égbe, s Mária azonnal ledobja a megfelelő kulcsot a zárba.
Mert bármily sok vitára adott is okot a film témája, sietve le kell szögezni: a látszat ellenére Benigni története nem a koncentrációs táborokról szól. A zsidó nép kiirtására tett kísérlet botránya, a keresztény világot eddig ért legnagyobb erkölcsi megrázkódtatás, csak sokszorosan átszűrve, szinte jelzésszerűen van jelen, mint a mesében a gonosz óriások világa. Benigni természetes módon építve a nézők tudására és eleve adottnak tételezett álllásfoglalására - a mese közönsége mindig a jó oldalon áll -, csak annyit mutat meg belőle, amennyi feltétlenül nélkülözhetetlen, hogy abszurdba játszó irracionalitásával megfelelő ellensúlya legyen a hősnek a valóság határait hasonlóképpen messze meghaladó mutatványához, amelynek segítségével a legmélyebb pokolban is talál megoldást, hogy megmentse - nem saját magát, hanem - a hitet a dolgok jobbra fordulásában. Ebben az értelemben Benigni filmje mélyen és elkötelezetten keresztény alkotás, szaván fogja az Evangéliumot, kiköveteli a Teremtőtől ígéretének beváltását.
A két jól különválasztható részben persze különböző hangsúlyt kapnak a Benigni által megformált zsidó pincér és könyvkereskedő szellemi bakugrásai és ellenállhatatlanul mulatságos cselei, hogy rákényszerítse a világot az őt joggal megillető boldogságszelet kiutalására. Az élettől nyüzsgő toszkán kisvárosban a 'fékezhetetlen agyvelejű' Guido, akire pontosan illik Lázár Ervin Aromójának ez az állandó jelzője, még csípőből veszi az akadályokat. Az olasz komédia bőséges eszköztárából válogatva mindig van megoldása, hogy a fejük tetejére állítsa a helyzeteket, elbűvölje, kijátssza, meghökkentse vagy agyonbeszélje, akit elöl-utol talál. A lassanként fasizálódó hivatalnokvilág közepette nagybátyja pompás szállodájában felszolgáló pincért látszólag csak az ő Hercegnője érdekli, ezért is érezzük magunkat olyan otthonosan a társaságában. Hiszen gyerekkorunk óta tudjuk, hogy nincs semmi fontosabb ezen a világon, mint hogy a királylány a pöffeszkedő úrfi helyett mégiscsak a furfangos kiskanászhoz menjen feleségül, s minden egyéb diákcsíny, amit a szabadon kószáló értelem az agresszív téboly ellen elkövethet, csakis ennek folyománya lehet. Ezt a meghitt, intim kapcsolódást használja fel a rendező-főszereplő, erre fűzi fel jól kiporciózva a történetet továbblendítő motívumokat, a sok kiválóan felfrissített poén közé nem kevés torokszorítóan eredetit is elkeverve. Ilyen Guido fergeteges előadása az árja fülcimpák magasabbrendűségéről, vagy a zöldre festett 'zsidó ló' esete, melynek nyergében Benigni-Guido magával ragadja szíve hölgyét.
Hogy merre és meddig, arra a film második felében kapjuk meg a választ. A gyengéd szépségű váltás, amikoris a nagybácsi üvegházában eltűnő szerelmespár helyett a kis Giosué kerül elő, már egy elkomoruló, éles és fájdalmas világba vezet, amelyben Guido poénjai egyre harsányabbak és törékenyebbek, minduntalan elárulják az erőfeszítést, hogy eltakarják a gyerekszemek elől a valóság démoni arcát. A táborba bekerülő Guido taktikája pofonegyszerű: úgy alkalmazkodik az őrülethez, hogy közben egy pillanatig sem mond le saját szabályairól. Az életjáték kereteit ugyan átmenetileg megszabhatják a magasfeszültségű drótkerítések, a tábori kutyák és kápók, tartalmát azonban a mese igazsága szerint a hős maga határozza meg. Minden megdöbbentő eredetisége ellenére Benigni ebben is a nagy meseíró elődök nyomdokán halad, azt a tanácsot fogadja meg, amit az Erdők macskája ad a Csodaországban reszkető társaival együtt lefejezésre váró Aliznak: "Jusson eszedbe, hogy ők csak kártyák!" Hiszen miben is térne el Lewis Carrol Szívkirálynőjének vérgőzös uralmától az a világ, amelyben a humanista orvos naponta küld halálba százakat, miközben legfőbb gondja, hogy a kiskacsa helyett más megoldást találjon egy kiemelkedően ostoba találós kérdésre? A démonok uralma attól függ, mennyire tekintjük valóságosnak őket. S hogy Guido képzelt világa mégiscsak valóságosabbnak bizonyul a táborokénál, arra kézzelfogható bizonyságot is kapunk. A kis Giosué nemcsak életben marad, a Benigni-logika szerint ez önmagában nem sokat érne, de megkapja a beígért nyereményt, az igazi tankot is. A film hatásának titka éppen ez, hogy érzéki benyomások sokaságával átjárhatóvá teszi az utat a képzelet számára a megélt és a megálmodott valóság, a történelem és a mese között, szelíd pimaszsággal megkérdőjelezve néhány érinthetetlennek tűnő sztereotípiánkat, és ugyanakkor hasonló pökhendiséggel felvállalva már letűntnek, sőt nevetségesen idejétmúltnak tartott értékeket. Először 'felturbósítja', nyüzsgő, részletgazdag élettel tölti fel a történet kliséit, aztán az egészet magához idomítja, átszűri a Benigni-bohóc minden ízében színpadias fizikai és nyelvi gesztusrendszerén, hogy végül, szinte mozgásban, hangban elcsitítva csak az örömöt hagyja meg. A néptelen táborudvaron, a fülsértő német parancsszavak és a szintén szörnyen idegesítő olasz hadarás elültével egy darabig csend van. Aztán az amerikai katona leszól a tank magasából: "Hi, boy!" lágyan, csöndesen, mint egy vasárnapi utcasarkon fagyizás előtt.

30 KByte

26 KByte

45 KByte

42 KByte

32 KByte	Egyszerű dolgot állít Roberto Benigni Oscar-díjas filmje, olyasmit, amit lényegében mindannyian tudunk, csak éppen hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla, vagy ha mégis eszünkbe jutna, nyilvánosan akkor sem merjük nagyon emlegetni, mert könnyen ránk süthetik, hogy közhelyekkel traktáljuk a publikumot. Benigni viszont nem átallja kikiabálni, szétkürtölni, röhögve és sírva állítani, hogy AZ ÉLET SZÉP, akár vidáman csavargunk a napsütötte réteken, akár foglyok vagyunk egy mocskos barakk mélyén, szép mindaddig, amíg van bennünk hozzá kellő mennyiségű bátorság, szeretet és fantázia. Vártuk már nagyon, hogy valaki egyszercsak előhozakodjon ezzel a dologgal - valószínűleg ez a legfőbb oka az Oscar odaítélésének is -, különösen azért, mivel ezek a képességek a mi 'szép, új világunkban' naponta válnak a mindent benyelő piac áldozatává, s ez állandóan erősíti bennünk azt a benyomást, hogy az élet igenis ronda, bűzös és kibírhatatlan. Olaszország ma első számú bohóca mindig is fittyet hányt a közvélekedésnek. A hetvenes években feltűnt új olasz komikusnemzedék egyik legeredetibb tagjaként nagy gonddal építette fel a figuráját, a toszkán szelídséget és dialektust párosítva a radikális és nem is kevéssé közönséges római humorral és nem utolsó sorban saját egyéniségének szívszorongató harsányságával. Egy sehová sem illeszkedő, mindenhonnan kilógó alak jött így létre, aki arcának fékezhetetlen fintoraival, no meg kiapadhatatlanul ömlő nyelvi leleményeivel minduntalan kibugyogott az őt rendező kismesterek keze alól, sőt megmásíthatatlanul Benigni maradt akkor is, amikor Ferreri, Jarmusch vagy Fellini által megálmodott szerepeket formált remekbe. Talán nem véletlen, hogy első saját rendezésű munkájában, A kisördögben, ő a pokolból elszabadult incifinci ördögöcske, Judit névre hallgat egyébként, akit annyira elbűvöl a földi lét gyönyörűsége, hogy Belzebubnak a legszebb ördöglányt kell érte küldenie ahhoz, hogy hazacsalogassa. Az élet szép főhőse is ilyen megátalkodottan szerelmes az életbe, egyszerűen nem hajlandó megadni magát, lemondani arról a meggyőződéséről, hogy ha gondunk adódik, elég csak fölszólni az Égbe, s Mária azonnal ledobja a megfelelő kulcsot a zárba. Mert bármily sok vitára adott is okot a film témája, sietve le kell szögezni: a látszat ellenére Benigni története nem a koncentrációs táborokról szól. A zsidó nép kiirtására tett kísérlet botránya, a keresztény világot eddig ért legnagyobb erkölcsi megrázkódtatás, csak sokszorosan átszűrve, szinte jelzésszerűen van jelen, mint a mesében a gonosz óriások világa. Benigni természetes módon építve a nézők tudására és eleve adottnak tételezett álllásfoglalására - a mese közönsége mindig a jó oldalon áll -, csak annyit mutat meg belőle, amennyi feltétlenül nélkülözhetetlen, hogy abszurdba játszó irracionalitásával megfelelő ellensúlya legyen a hősnek a valóság határait hasonlóképpen messze meghaladó mutatványához, amelynek segítségével a legmélyebb pokolban is talál megoldást, hogy megmentse - nem saját magát, hanem - a hitet a dolgok jobbra fordulásában. Ebben az értelemben Benigni filmje mélyen és elkötelezetten keresztény alkotás, szaván fogja az Evangéliumot, kiköveteli a Teremtőtől ígéretének beváltását. A két jól különválasztható részben persze különböző hangsúlyt kapnak a Benigni által megformált zsidó pincér és könyvkereskedő szellemi bakugrásai és ellenállhatatlanul mulatságos cselei, hogy rákényszerítse a világot az őt joggal megillető boldogságszelet kiutalására. Az élettől nyüzsgő toszkán kisvárosban a 'fékezhetetlen agyvelejű' Guido, akire pontosan illik Lázár Ervin Aromójának ez az állandó jelzője, még csípőből veszi az akadályokat. Az olasz komédia bőséges eszköztárából válogatva mindig van megoldása, hogy a fejük tetejére állítsa a helyzeteket, elbűvölje, kijátssza, meghökkentse vagy agyonbeszélje, akit elöl-utol talál. A lassanként fasizálódó hivatalnokvilág közepette nagybátyja pompás szállodájában felszolgáló pincért látszólag csak az ő Hercegnője érdekli, ezért is érezzük magunkat olyan otthonosan a társaságában. Hiszen gyerekkorunk óta tudjuk, hogy nincs semmi fontosabb ezen a világon, mint hogy a királylány a pöffeszkedő úrfi helyett mégiscsak a furfangos kiskanászhoz menjen feleségül, s minden egyéb diákcsíny, amit a szabadon kószáló értelem az agresszív téboly ellen elkövethet, csakis ennek folyománya lehet. Ezt a meghitt, intim kapcsolódást használja fel a rendező-főszereplő, erre fűzi fel jól kiporciózva a történetet továbblendítő motívumokat, a sok kiválóan felfrissített poén közé nem kevés torokszorítóan eredetit is elkeverve. Ilyen Guido fergeteges előadása az árja fülcimpák magasabbrendűségéről, vagy a zöldre festett 'zsidó ló' esete, melynek nyergében Benigni-Guido magával ragadja szíve hölgyét. Hogy merre és meddig, arra a film második felében kapjuk meg a választ. A gyengéd szépségű váltás, amikoris a nagybácsi üvegházában eltűnő szerelmespár helyett a kis Giosué kerül elő, már egy elkomoruló, éles és fájdalmas világba vezet, amelyben Guido poénjai egyre harsányabbak és törékenyebbek, minduntalan elárulják az erőfeszítést, hogy eltakarják a gyerekszemek elől a valóság démoni arcát. A táborba bekerülő Guido taktikája pofonegyszerű: úgy alkalmazkodik az őrülethez, hogy közben egy pillanatig sem mond le saját szabályairól. Az életjáték kereteit ugyan átmenetileg megszabhatják a magasfeszültségű drótkerítések, a tábori kutyák és kápók, tartalmát azonban a mese igazsága szerint a hős maga határozza meg. Minden megdöbbentő eredetisége ellenére Benigni ebben is a nagy meseíró elődök nyomdokán halad, azt a tanácsot fogadja meg, amit az Erdők macskája ad a Csodaországban reszkető társaival együtt lefejezésre váró Aliznak: "Jusson eszedbe, hogy ők csak kártyák!" Hiszen miben is térne el Lewis Carrol Szívkirálynőjének vérgőzös uralmától az a világ, amelyben a humanista orvos naponta küld halálba százakat, miközben legfőbb gondja, hogy a kiskacsa helyett más megoldást találjon egy kiemelkedően ostoba találós kérdésre? A démonok uralma attól függ, mennyire tekintjük valóságosnak őket. S hogy Guido képzelt világa mégiscsak valóságosabbnak bizonyul a táborokénál, arra kézzelfogható bizonyságot is kapunk. A kis Giosué nemcsak életben marad, a Benigni-logika szerint ez önmagában nem sokat érne, de megkapja a beígért nyereményt, az igazi tankot is. A film hatásának titka éppen ez, hogy érzéki benyomások sokaságával átjárhatóvá teszi az utat a képzelet számára a megélt és a megálmodott valóság, a történelem és a mese között, szelíd pimaszsággal megkérdőjelezve néhány érinthetetlennek tűnő sztereotípiánkat, és ugyanakkor hasonló pökhendiséggel felvállalva már letűntnek, sőt nevetségesen idejétmúltnak tartott értékeket. Először 'felturbósítja', nyüzsgő, részletgazdag élettel tölti fel a történet kliséit, aztán az egészet magához idomítja, átszűri a Benigni-bohóc minden ízében színpadias fizikai és nyelvi gesztusrendszerén, hogy végül, szinte mozgásban, hangban elcsitítva csak az örömöt hagyja meg. A néptelen táborudvaron, a fülsértő német parancsszavak és a szintén szörnyen idegesítő olasz hadarás elültével egy darabig csend van. Aztán az amerikai katona leszól a tank magasából: "Hi, boy!" lágyan, csöndesen, mint egy vasárnapi utcasarkon fagyizás előtt.
30 KByte
26 KByte
45 KByte
42 KByte