Filmkultúra: Filmek: Életet ajándékba

Roberto Benigni: Az élet szép

32 KByte "Hiszen még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a borzalmakról kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb.
Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem."
Így hangzik Kertész Imre Sorstalanság című regényének befejezése. Elég furcsa befejezés egy olyan könyv végén, melyben a szerző koncentrációs táborban töltött napjait írja le.
Kínok, fájdalom, szenvedés minden oldalon... és végül mégis a boldogság ígérete. Helyesebben az életé. A megmentett életé, melyben ott vár Fanni szőkén a rőt sövény előtt és vele együtt " mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság" (Kertész Imre).
A "koncentrációs táborok boldogsága" számomra nem jelent mást, mint az egyetlen lapot, ami még a koncentrációs táborok lakóinak kezében maradt: a túlélés reményét.
Nem azt, hogy egy bizonyos személy megmenekül, hanem hogy maga az Élet az, amely győzedelmeskedik, hogy igenis van élet még a koncentrációs táborokon túl, zsidók számára is. A mindig folytatódó élet titkos és biztos tudata a koncentrációs táborok féltett boldogsága.
Ezt kell tehát elmesélni, ha az emberek még megkérdezik egyáltalán, és ha még akad valaki, aki nem felejtette el a választ.
A "koncentrációs táborok boldogsága", mi az? Tesszük fel tehát a találós kérdést, és Roberto Benigni, mint minden találós kérdésre, erre is tudja a választ. Az élet győzelmének biztos tudatával, mint adu ásszal a zsebében jól tudja: szinte bármit megtehet, neki nem árthat semmi, mert célja, az élet megmentése (átmentése) biztos, hogy sikerül. Sikerülnie kell, hiszen ez szükségszerű, természetes, ettől működik a világ.
Ezért lehetséges, hogy Guido, mint szélvész száguldjon át mindenen, felforgatva egy miniszteri menetet, egy várost, egy éttermet, egy polgármesteri hivatalt, egy iskolát, egy díszvacsorát és végül még egy koncentrációs tábort is.
A filmszalag pedig vele együtt jótékony simasággal gördíti tovább a történetet, mindig könnyedén, zökkenőmentesen. A forgatókönyv rendre elegyengeti Guido előtt az utat; olykor legmerészebb tettei ellenére sem éri bántódás (legalábbis sikeresen kibeszéli magát), még Szűz Mária is szolgálatába áll, háromszorosan is csodát tesz érte (a forgatókönyv egyik legkellemesebb fordulatát élvezhetjük ebben a jelenetsorban).
Minden kellék, minden apró tárgy, minden látszólag véletlenül a képbe került, háttérben játszódó jelent értelmet nyer, kapcsolódási pontot a következőkben. Ami csak Guido kezébe, vagy bármi módon vele kapcsolatba kerül, tréfává, igazi burleszk geggé változik perceken belül.
Ezzel a lendülettel érkezik meg Guido és kisfia a koncentrációs táborba is. Azonban a történet nem válik komolyabbá a kisfiú számára. Guido a tréfát most már nem az élet köreteként, mint kellemes kiegészítőt tálalja, hanem a valóság leplezésének módszerévé avatja.
Túlélési stratégia ez, nem is akármilyen. Nagy erőfeszítéssel tartható csak fenn, hiszen a véres valóság mindig kilóg valahol a takaró alól, így aztán Guidónak rendületlenül küzdenie kell. Mérhetetlen nagy a feladat: egy gyerek számára egy egész világot megváltoztatni.
Hazudni? Bizonyos értelemben igen, de ez abból a bizonyos kegyes hazugság fajtából való. Játszani? Méghozzá mindenáron: pofátlanul sakkozni a halállal, megfogadni a mester tanácsát: " megnevettetni az embert, hogy eltereljük a figyelmét a halálról" (Chaplin), vagyis ebben az esetben: azt elérni, hogy az az egy gyermek túléljen. Inkább megváltoztatni az egész világot, még akkor is ha egy ember áll egy egész náci kivégzőosztaggal szemben, az Életért, hiszen ez a tét, nem több és nem is kevesebb ennél.
"Elterelni a figyelmét a halálról", ez a filmbéli gyereknek szól... éppenhogy ezáltal megértetni a halált, ez a moziban ülő nézőnek...
Az Életet, ennek a törékeny kisfiúnak a képében átmenteni, megmenteni igyekvő férfi... a halálról mesél. A halálról, melyet ha ilyen erőszakosan kínálja magát minden áron meg kell tagadnunk, le kell győznünk, valahogy ki kell játszanunk, ki kell nevetnünk egy percig sem hinni el, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek látni, tudni szeretnénk, és ha rajtunk múlik, csakazértis erőszakosan, mindenáron szép.
Azért, hogy mások ezt hihessék, azonban valakinek keservesen szenvednie kell. Valakinek magára kell vállalnia mindezt, valakinek áldozatot kell hozni: az életért nem kevesebbet, mint magát az életet adni cserébe. Ez a szemet szemért, fogat fogért vastörvénye, melynek árán Guido fia megmenekülhet.
"Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, ha a Nagyúr sírja szolgákat követel". Bizony ez az apák sorsa is, ha oly hatalmasak a nagyurak. Ez az igazi, a tökéletes áldozathozatal: az apa halála a fiú halhatatlanságáért.
Nem nagy ár, legalábbis egy olyan igazi, tiszta, minden hátsó szándéktól mentes apának nem, mint Guido, aki egy végtelen hazárdjátékot játszik, ezúttal minden lapot egy játszmára téve föl.
Hiszen biztosra megy, mert tudja a választ a koncentrációs táborok nagy találós kérdésére. Csak el kell érnie, csak el kell jutnia odáig; csak könnyedén, csak lazán, mint eddig mindig az életben. Jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen úgysem jöhet más, mint az Élet győzelme, és Guido tudja ezt. És azt is, hogy ezért neki kell meghalnia. Ez a tétje ugyanis kísérteties játékának, melyet a másik oldallal játszik.
Pedig mindkét oldalnak megvan a saját játéka is. Mindkét részről önvédelmi mechanizmus ez, mindkét fél a halál fojtogató jelenlétét próbálja tagadni ily módon.
A náci orvos kényszeres rejtvényfejtése szinte elveszi az eszét, de amíg idétlen fejtörőkkel foglalkozik, addig sem kell szembe néznie tettei következményeivel, azzal a népirtással, aminek aktív részese.
Guido természetesen csalódik az orvossal való találkozáskor, életében talán először remélt, és éppen ezért ekkor először nem jött be a számítása. Ekkor először tévedt mellékutcába, és először szembesült azzal a ténnyel, hogy vannak a világnak olyan hátborzongatóan gonosz játékai, melyek mechanikus fogaskerekei őt magát is kérlelhetetlenül felemészthetik.
Ettől kezdve biztosan tudhatja, hogy csak magára számíthat. Neki itt csak egy lehetőséget hagytak és azt kell pókerarccal végigjátszani: csak a maga által osztogatott és maga által elért 1000 pont lehet a megoldás, melyből mikor már csak az utolsó hatvan hiányzik, nem nehéz kitalálni mi annak az ára.
A gyermek (őérte van hát minden), már biztonságban lapul a rejtekhelyen, az apa most már éppoly könnyedén, ahogy az életen végigsétált, nem hősként, nem látványosan, inkább nemes egyszerűséggel masírozhat a halálba. (Éppúgy eltakarva a néző elől a halál pillanatát, mint a gyermek elől, egy pillanatra gyermekként kezelvén minket is).
Guido kisember, az a fajta, akinek a bőrén íródik a történelem, akit mégis mindig csak sokakként, tömegekként, ártatlan áldoztaként emlegetnek. Ennek a vicces alaknak mégis van egy irigylésreméltó tulajdonsága: soha nem fél döntést hozni.
Nem valószínű, hogy mindig pontosan látná a következményeket, mégis minden lehetetlen helyzetbe belemegy, mintha valami hatodik érzék sugallná neki, hogy nem esik bántódása. Mindig határozni, hirtelen, a legembertelenebb helyzetekben, amikor senki nem tudja, vajon mi a jó. Kérlelhetetlen határozottsággal dönteni arról, mikor bújunk meg, mikor indulunk neki, mikor kell észrevétlennek maradni, mikor szem előtt lenni, vagy mikor kell a gyereket zuhanyozni küldeni és mikor nem... Pedig a legapróbb döntés is életre-halálra szól.
Guido természetesen soha nem tudhatja, mi a jó, csak abban bízik, hogy a féltve őrzött biztosíték, a rejtegetett élet elég fedezet. És tényleg az, hiszen számtalan helyzetben elbukhatna, mégis a rá leselkedő halál csak a tökéletes áldozatokat szereti és hajlandó is kivárni azt.
Persze nevezhetjük ezt a forgatókönyv túlzott sterilségének, vagy hiteltelenségének is, és ez esetben talán igazunk is lenne olyan értelemben, ha a történet valószerűségét, vagy a koncentrációs tábor ábrázolásának hitelességét kérnénk számon.
Ez esetben azonban azt hiszem elnézhetünk az ilyen részletek felett, ugyanis nem valami hiteles történelmi ábrázolásról van szó, nem is ez a cél. A koncentrációs táborok felfedezett boldogsága inkább ürügy arra, hogy Benigni elmesélje mit jelent az igazi - Tarkovszkij értelmezésében vett - nemcsak elmagyarázott, hanem meg is cselekedett Áldozathozatal.
Azt, mikor egy apa feltartóztathatatlanul gázol át mindenen, hogy fiának ajándékba adhassa az Életet.

Kárpáti Ildikó
1011 Bp. Szalag u. 9.
201-54-59
karpati@nexus.hu

30 KByte

26 KByte

45 KByte

42 KByte

32 KByte	"Hiszen még ott, a kémények mellett is volt a kínok szünetében valami, ami a boldogsághoz hasonlított. Mindenki csak a viszontagságokról, a borzalmakról kérdez: holott az én számomra tán ez az élmény marad a legemlékezetesebb. Igen, erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik legközelebb, ha majd kérdik. Ha ugyan kérdik. S hacsak magam is el nem felejtem." Így hangzik Kertész Imre Sorstalanság című regényének befejezése. Elég furcsa befejezés egy olyan könyv végén, melyben a szerző koncentrációs táborban töltött napjait írja le. Kínok, fájdalom, szenvedés minden oldalon... és végül mégis a boldogság ígérete. Helyesebben az életé. A megmentett életé, melyben ott vár Fanni szőkén a rőt sövény előtt és vele együtt " mint valami kikerülhetetlen csapda, a boldogság" (Kertész Imre). A "koncentrációs táborok boldogsága" számomra nem jelent mást, mint az egyetlen lapot, ami még a koncentrációs táborok lakóinak kezében maradt: a túlélés reményét. Nem azt, hogy egy bizonyos személy megmenekül, hanem hogy maga az Élet az, amely győzedelmeskedik, hogy igenis van élet még a koncentrációs táborokon túl, zsidók számára is. A mindig folytatódó élet titkos és biztos tudata a koncentrációs táborok féltett boldogsága. Ezt kell tehát elmesélni, ha az emberek még megkérdezik egyáltalán, és ha még akad valaki, aki nem felejtette el a választ. A "koncentrációs táborok boldogsága", mi az? Tesszük fel tehát a találós kérdést, és Roberto Benigni, mint minden találós kérdésre, erre is tudja a választ. Az élet győzelmének biztos tudatával, mint adu ásszal a zsebében jól tudja: szinte bármit megtehet, neki nem árthat semmi, mert célja, az élet megmentése (átmentése) biztos, hogy sikerül. Sikerülnie kell, hiszen ez szükségszerű, természetes, ettől működik a világ. Ezért lehetséges, hogy Guido, mint szélvész száguldjon át mindenen, felforgatva egy miniszteri menetet, egy várost, egy éttermet, egy polgármesteri hivatalt, egy iskolát, egy díszvacsorát és végül még egy koncentrációs tábort is. A filmszalag pedig vele együtt jótékony simasággal gördíti tovább a történetet, mindig könnyedén, zökkenőmentesen. A forgatókönyv rendre elegyengeti Guido előtt az utat; olykor legmerészebb tettei ellenére sem éri bántódás (legalábbis sikeresen kibeszéli magát), még Szűz Mária is szolgálatába áll, háromszorosan is csodát tesz érte (a forgatókönyv egyik legkellemesebb fordulatát élvezhetjük ebben a jelenetsorban). Minden kellék, minden apró tárgy, minden látszólag véletlenül a képbe került, háttérben játszódó jelent értelmet nyer, kapcsolódási pontot a következőkben. Ami csak Guido kezébe, vagy bármi módon vele kapcsolatba kerül, tréfává, igazi burleszk geggé változik perceken belül. Ezzel a lendülettel érkezik meg Guido és kisfia a koncentrációs táborba is. Azonban a történet nem válik komolyabbá a kisfiú számára. Guido a tréfát most már nem az élet köreteként, mint kellemes kiegészítőt tálalja, hanem a valóság leplezésének módszerévé avatja. Túlélési stratégia ez, nem is akármilyen. Nagy erőfeszítéssel tartható csak fenn, hiszen a véres valóság mindig kilóg valahol a takaró alól, így aztán Guidónak rendületlenül küzdenie kell. Mérhetetlen nagy a feladat: egy gyerek számára egy egész világot megváltoztatni. Hazudni? Bizonyos értelemben igen, de ez abból a bizonyos kegyes hazugság fajtából való. Játszani? Méghozzá mindenáron: pofátlanul sakkozni a halállal, megfogadni a mester tanácsát: " megnevettetni az embert, hogy eltereljük a figyelmét a halálról" (Chaplin), vagyis ebben az esetben: azt elérni, hogy az az egy gyermek túléljen. Inkább megváltoztatni az egész világot, még akkor is ha egy ember áll egy egész náci kivégzőosztaggal szemben, az Életért, hiszen ez a tét, nem több és nem is kevesebb ennél. "Elterelni a figyelmét a halálról", ez a filmbéli gyereknek szól... éppenhogy ezáltal megértetni a halált, ez a moziban ülő nézőnek... Az Életet, ennek a törékeny kisfiúnak a képében átmenteni, megmenteni igyekvő férfi... a halálról mesél. A halálról, melyet ha ilyen erőszakosan kínálja magát minden áron meg kell tagadnunk, le kell győznünk, valahogy ki kell játszanunk, ki kell nevetnünk egy percig sem hinni el, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek látni, tudni szeretnénk, és ha rajtunk múlik, csakazértis erőszakosan, mindenáron szép. Azért, hogy mások ezt hihessék, azonban valakinek keservesen szenvednie kell. Valakinek magára kell vállalnia mindezt, valakinek áldozatot kell hozni: az életért nem kevesebbet, mint magát az életet adni cserébe. Ez a szemet szemért, fogat fogért vastörvénye, melynek árán Guido fia megmenekülhet. "Hulltommal hullni: ez a szolga dolga, ha a Nagyúr sírja szolgákat követel". Bizony ez az apák sorsa is, ha oly hatalmasak a nagyurak. Ez az igazi, a tökéletes áldozathozatal: az apa halála a fiú halhatatlanságáért. Nem nagy ár, legalábbis egy olyan igazi, tiszta, minden hátsó szándéktól mentes apának nem, mint Guido, aki egy végtelen hazárdjátékot játszik, ezúttal minden lapot egy játszmára téve föl. Hiszen biztosra megy, mert tudja a választ a koncentrációs táborok nagy találós kérdésére. Csak el kell érnie, csak el kell jutnia odáig; csak könnyedén, csak lazán, mint eddig mindig az életben. Jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen úgysem jöhet más, mint az Élet győzelme, és Guido tudja ezt. És azt is, hogy ezért neki kell meghalnia. Ez a tétje ugyanis kísérteties játékának, melyet a másik oldallal játszik. Pedig mindkét oldalnak megvan a saját játéka is. Mindkét részről önvédelmi mechanizmus ez, mindkét fél a halál fojtogató jelenlétét próbálja tagadni ily módon. A náci orvos kényszeres rejtvényfejtése szinte elveszi az eszét, de amíg idétlen fejtörőkkel foglalkozik, addig sem kell szembe néznie tettei következményeivel, azzal a népirtással, aminek aktív részese. Guido természetesen csalódik az orvossal való találkozáskor, életében talán először remélt, és éppen ezért ekkor először nem jött be a számítása. Ekkor először tévedt mellékutcába, és először szembesült azzal a ténnyel, hogy vannak a világnak olyan hátborzongatóan gonosz játékai, melyek mechanikus fogaskerekei őt magát is kérlelhetetlenül felemészthetik. Ettől kezdve biztosan tudhatja, hogy csak magára számíthat. Neki itt csak egy lehetőséget hagytak és azt kell pókerarccal végigjátszani: csak a maga által osztogatott és maga által elért 1000 pont lehet a megoldás, melyből mikor már csak az utolsó hatvan hiányzik, nem nehéz kitalálni mi annak az ára. A gyermek (őérte van hát minden), már biztonságban lapul a rejtekhelyen, az apa most már éppoly könnyedén, ahogy az életen végigsétált, nem hősként, nem látványosan, inkább nemes egyszerűséggel masírozhat a halálba. (Éppúgy eltakarva a néző elől a halál pillanatát, mint a gyermek elől, egy pillanatra gyermekként kezelvén minket is). Guido kisember, az a fajta, akinek a bőrén íródik a történelem, akit mégis mindig csak sokakként, tömegekként, ártatlan áldoztaként emlegetnek. Ennek a vicces alaknak mégis van egy irigylésreméltó tulajdonsága: soha nem fél döntést hozni. Nem valószínű, hogy mindig pontosan látná a következményeket, mégis minden lehetetlen helyzetbe belemegy, mintha valami hatodik érzék sugallná neki, hogy nem esik bántódása. Mindig határozni, hirtelen, a legembertelenebb helyzetekben, amikor senki nem tudja, vajon mi a jó. Kérlelhetetlen határozottsággal dönteni arról, mikor bújunk meg, mikor indulunk neki, mikor kell észrevétlennek maradni, mikor szem előtt lenni, vagy mikor kell a gyereket zuhanyozni küldeni és mikor nem... Pedig a legapróbb döntés is életre-halálra szól. Guido természetesen soha nem tudhatja, mi a jó, csak abban bízik, hogy a féltve őrzött biztosíték, a rejtegetett élet elég fedezet. És tényleg az, hiszen számtalan helyzetben elbukhatna, mégis a rá leselkedő halál csak a tökéletes áldozatokat szereti és hajlandó is kivárni azt. Persze nevezhetjük ezt a forgatókönyv túlzott sterilségének, vagy hiteltelenségének is, és ez esetben talán igazunk is lenne olyan értelemben, ha a történet valószerűségét, vagy a koncentrációs tábor ábrázolásának hitelességét kérnénk számon. Ez esetben azonban azt hiszem elnézhetünk az ilyen részletek felett, ugyanis nem valami hiteles történelmi ábrázolásról van szó, nem is ez a cél. A koncentrációs táborok felfedezett boldogsága inkább ürügy arra, hogy Benigni elmesélje mit jelent az igazi - Tarkovszkij értelmezésében vett - nemcsak elmagyarázott, hanem meg is cselekedett Áldozathozatal. Azt, mikor egy apa feltartóztathatatlanul gázol át mindenen, hogy fiának ajándékba adhassa az Életet. Kárpáti Ildikó 1011 Bp. Szalag u. 9. 201-54-59 karpati@nexus.hu
30 KByte
26 KByte
45 KByte
42 KByte