Filmkultúra: Filmek: Bamba Albion

31 KByte
Vegyünk egy huszonakárhány éves fiatalt, akinek a világlátása rengeteg részből áll össze, de ezek közül valószínű leg az ifjabb korban látott filmek is egy tetemes szeletet hasítanak ki. Kísérletünk alanyát mindenképpen átlagos körülményekkel és impulzusokkal kell körülvennünk: eszerint kortársaihoz hasonlóan rengeteget tévézik, és figyelemreméltó sebességgel zabálj a az amerikai filmeket (ezzel egy meglehetősen széles réteget lefedünk)!

Napi vagy akár heti ritmusban még nem is tűnik fel, hány pévécé kataklizmát és tragédiát követ le a képernyőn ; de ahogy múlik az idő és növekszik az elfogyasztott mozgóképes opuszok száma, döbbenetes mennyiségű katartikus történetű kalandor, látványos derékszögű sorsforduló égette be magát a merevlemezére. Nem vállalkozhatunk arra, hogy pontos aránypárt állítsunk fel: mennyi közel realisztikus karakterrel illetve dramaturgiai legoemberkével találkozhatott. Maradjunk annyiban: mindenképpen sok az egyhez lenne az eredmény.
Ha emberünket ezek alapján követnénk első televíziós, illetve filmes kalandjától egészen úgynevezett nagykorúságáig, már biztosak lehetünk abban, hogy kőkemény mitológiává váltak ez idő alatt számára a már említett bombasztikus, kiugró történetek. Minden, ami megható, meglepő és mulatságos. A következő lépés többnyire tudattalan: önkéntelenül a sztáréhoz hasonlítgatja a saját életét: az összevetés végeredménye szüks égszerűen lehangoló lesz. Az amerikai mitológiával pontosan az a probléma, hogy elvárásokat alakít ki a valós élettel kapcsolatosan.

Tulajdonképpen ezzel egy közhelyhez érkezünk el: kísérleti alanyunk minimum olyan egzotikus kalandokat szeretne átélni, mint Indiana Jones, annyira gyönyörű nőket kábítani, mint James Bond, és legalább olyan járgányt vezetni, mint Michael Knight. Ezzel még önmagában nem is lenne semmi probléma. Ott kezdődik a baj, ahol a látványos sorsesemények utáni titkos sóvárgása elvá rási rendszerré kezd átalakulni. Ez a logika - többek között - teljes mértékben elrugaszkodik a valós szituáció sajátosságairól, és az átélt eseményeket mind a filmek mitikus mércéjéhez viszonyítva értékeli, aminek viszont nyilvánvalóan semmi köze az élethez.

De inkább hagyjuk magára emberünket epekedésével együtt. Ugyanígy az aufklérer filmkritika felvezetőjét is, aminek a valós témája Guy Ritchie A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című dolgozata lenne. Hogy miért kellett a sok mellébeszélés?

A film legsajátosabb mozzanata ugyanis éppen a főszereplői, a négy málészáj és a reménytelenül összekuszált, de kellőképpen puskaporszagú, autós-üldözéses történetvezetés viszonya felől ragadható meg. Embereink egy kis leegyszerűsítéssel, de tulajdonképpen tönkreszívják magukat, míg végül a szomszédban halomra lövi egymást két csapat gengszter. A sztori szálait a forgatókönyv írója tehetségesen odáig csűrte-csavarta, hogy paradox módon úgy érezzük: nem csak belőlünk, a nézőkből csinál hülyét, de figurái legalább annyira nem értenek semmit a történtekből. A végére már nem marad más, mint hogy bambán nézzenek: tényleg megúsztuk az egészet? Üdítően más hozzáállást valósít meg a rendezőnk azzal, hogy a hihetetlen sztorit nem akarnok irigyelni- és csodálnivaló macsó hősökkel játszatja végig, hanem tökkelütött hülyékkel. A film a mítosz-teremtő mechanizmusokat forgatja ki - ami nem olyan sok, de egy nyári délutánt ki lehet bírni vele, feltéve, hogy légkondicionált moziban nézzük meg. A néző viszont (és a kritikus is!) hálás szokott lenni, ha a cselekmény alatt hasonló a tudásszintje, mint a szereplőké, és közben néhányszor még valóban jól elszórakozik azon a gyanúján, ami a Trainspotting néhány figurája és a Ravasz... óta legalábbis feltételezhető: a vidék i angolok tényleg ennyire kétbalkezesek és bénák?

A film néhány vonása tényleg külön figyelmet érdemel. A jó öreg párhuzamos montázs helyett - mint sok más filmben is - már csak egyszerűen az osztott képernyőt használják. Ám az operatőri munka is mindenképpen jelesre értékelhető. Olyan megoldásokkal találkozunk a kamerakezelés területén, amelyek azt a gyanút erősíti, hogy a rendezés gyakran a színészei helyett inkább az operatőrre bízza a jelenet atmoszférájának megteremtését.

Nagyon kevés a szereplő vel való azonosulást kiváltó szubjektív- vagy félszubjektív kép. Inkább a képkomponálás is rendszeresen hangulatfestő funkciókat kap, de azt a trükköt is megvalósítja, hogy a keretbe fogott - a látható - szereplő hangulatát is érzékeltetni tudja: szabálytalan, vad ugrások, gyors tempójú ringlispíl-mozgások, döntött síkú felvételek segítségével.
A legszemléletesebben a vesztes kártyaparti jelente illusztrálja a fogást: főhősünk mintegy félmillió fontot veszít el kártyán egy szempillantás alatt. Ekkor is megmarad a külső nézőpont, de a tárgyak kezdenek összecsúszni, a szereplők mozdulatainak sebessége hol természetellenesen lassú, hol gyors - ám ez csak a háttér ; a kép közepét a jelenetben végig főhősünk foglalja el, aki tántorog. Ám nem ő maga, hanem a kamera szaggatott kezelése kelti ezt a benyomást. Tulajdonképpen a dramaturgiai csúcspontokon a jelenet-, vagy egy szereplő körüli szituáció érzékeltetésének feladatát a kamera mozgása veszi át a színésztől!

Ezek a technikák ugyan érdekesek, de hogy a filmből sláger lenne: nem merném állítani! A reménytelenségig összekutyult szálak után csak a film végén lesz átlátható a történet szövete, de éppen így képes fenntartani a figyelmünket, mivel gyakran nehéz megszabadulni a Trainspotting és a Kutyaszorítóban vissza-visszaköszönő hangulataitól. Így legalább azon gondolkodhatunk időnként, hogy éppen ki is az, aki például egy idétlen légpuskával handabandázik a vásznon. Amennyiben ezeken hajlandóak vagyunk túllépni: szórakoztató filmet láthatunk. Érdekes megoldások az operatőr - Tom Maurice-Jones és a rendező részéről, és egy ügyes forgatókönyv - ezek elegyén túl egy kevés nevetés... Ám valljuk be, a nyár derekán nem is katarzisért megyünk a moziba!

42 KByte

83 KByte

48 KByte

67 KByte

31 KByte	Vegyünk egy huszonakárhány éves fiatalt, akinek a világlátása rengeteg részből áll össze, de ezek közül valószínű leg az ifjabb korban látott filmek is egy tetemes szeletet hasítanak ki. Kísérletünk alanyát mindenképpen átlagos körülményekkel és impulzusokkal kell körülvennünk: eszerint kortársaihoz hasonlóan rengeteget tévézik, és figyelemreméltó sebességgel zabálj a az amerikai filmeket (ezzel egy meglehetősen széles réteget lefedünk)! Napi vagy akár heti ritmusban még nem is tűnik fel, hány pévécé kataklizmát és tragédiát követ le a képernyőn ; de ahogy múlik az idő és növekszik az elfogyasztott mozgóképes opuszok száma, döbbenetes mennyiségű katartikus történetű kalandor, látványos derékszögű sorsforduló égette be magát a merevlemezére. Nem vállalkozhatunk arra, hogy pontos aránypárt állítsunk fel: mennyi közel realisztikus karakterrel illetve dramaturgiai legoemberkével találkozhatott. Maradjunk annyiban: mindenképpen sok az egyhez lenne az eredmény. Ha emberünket ezek alapján követnénk első televíziós, illetve filmes kalandjától egészen úgynevezett nagykorúságáig, már biztosak lehetünk abban, hogy kőkemény mitológiává váltak ez idő alatt számára a már említett bombasztikus, kiugró történetek. Minden, ami megható, meglepő és mulatságos. A következő lépés többnyire tudattalan: önkéntelenül a sztáréhoz hasonlítgatja a saját életét: az összevetés végeredménye szüks égszerűen lehangoló lesz. Az amerikai mitológiával pontosan az a probléma, hogy elvárásokat alakít ki a valós élettel kapcsolatosan. Tulajdonképpen ezzel egy közhelyhez érkezünk el: kísérleti alanyunk minimum olyan egzotikus kalandokat szeretne átélni, mint Indiana Jones, annyira gyönyörű nőket kábítani, mint James Bond, és legalább olyan járgányt vezetni, mint Michael Knight. Ezzel még önmagában nem is lenne semmi probléma. Ott kezdődik a baj, ahol a látványos sorsesemények utáni titkos sóvárgása elvá rási rendszerré kezd átalakulni. Ez a logika - többek között - teljes mértékben elrugaszkodik a valós szituáció sajátosságairól, és az átélt eseményeket mind a filmek mitikus mércéjéhez viszonyítva értékeli, aminek viszont nyilvánvalóan semmi köze az élethez. De inkább hagyjuk magára emberünket epekedésével együtt. Ugyanígy az aufklérer filmkritika felvezetőjét is, aminek a valós témája Guy Ritchie A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című dolgozata lenne. Hogy miért kellett a sok mellébeszélés? A film legsajátosabb mozzanata ugyanis éppen a főszereplői, a négy málészáj és a reménytelenül összekuszált, de kellőképpen puskaporszagú, autós-üldözéses történetvezetés viszonya felől ragadható meg. Embereink egy kis leegyszerűsítéssel, de tulajdonképpen tönkreszívják magukat, míg végül a szomszédban halomra lövi egymást két csapat gengszter. A sztori szálait a forgatókönyv írója tehetségesen odáig csűrte-csavarta, hogy paradox módon úgy érezzük: nem csak belőlünk, a nézőkből csinál hülyét, de figurái legalább annyira nem értenek semmit a történtekből. A végére már nem marad más, mint hogy bambán nézzenek: tényleg megúsztuk az egészet? Üdítően más hozzáállást valósít meg a rendezőnk azzal, hogy a hihetetlen sztorit nem akarnok irigyelni- és csodálnivaló macsó hősökkel játszatja végig, hanem tökkelütött hülyékkel. A film a mítosz-teremtő mechanizmusokat forgatja ki - ami nem olyan sok, de egy nyári délutánt ki lehet bírni vele, feltéve, hogy légkondicionált moziban nézzük meg. A néző viszont (és a kritikus is!) hálás szokott lenni, ha a cselekmény alatt hasonló a tudásszintje, mint a szereplőké, és közben néhányszor még valóban jól elszórakozik azon a gyanúján, ami a Trainspotting néhány figurája és a Ravasz... óta legalábbis feltételezhető: a vidék i angolok tényleg ennyire kétbalkezesek és bénák? A film néhány vonása tényleg külön figyelmet érdemel. A jó öreg párhuzamos montázs helyett - mint sok más filmben is - már csak egyszerűen az osztott képernyőt használják. Ám az operatőri munka is mindenképpen jelesre értékelhető. Olyan megoldásokkal találkozunk a kamerakezelés területén, amelyek azt a gyanút erősíti, hogy a rendezés gyakran a színészei helyett inkább az operatőrre bízza a jelenet atmoszférájának megteremtését. Nagyon kevés a szereplő vel való azonosulást kiváltó szubjektív- vagy félszubjektív kép. Inkább a képkomponálás is rendszeresen hangulatfestő funkciókat kap, de azt a trükköt is megvalósítja, hogy a keretbe fogott - a látható - szereplő hangulatát is érzékeltetni tudja: szabálytalan, vad ugrások, gyors tempójú ringlispíl-mozgások, döntött síkú felvételek segítségével. A legszemléletesebben a vesztes kártyaparti jelente illusztrálja a fogást: főhősünk mintegy félmillió fontot veszít el kártyán egy szempillantás alatt. Ekkor is megmarad a külső nézőpont, de a tárgyak kezdenek összecsúszni, a szereplők mozdulatainak sebessége hol természetellenesen lassú, hol gyors - ám ez csak a háttér ; a kép közepét a jelenetben végig főhősünk foglalja el, aki tántorog. Ám nem ő maga, hanem a kamera szaggatott kezelése kelti ezt a benyomást. Tulajdonképpen a dramaturgiai csúcspontokon a jelenet-, vagy egy szereplő körüli szituáció érzékeltetésének feladatát a kamera mozgása veszi át a színésztől! Ezek a technikák ugyan érdekesek, de hogy a filmből sláger lenne: nem merném állítani! A reménytelenségig összekutyult szálak után csak a film végén lesz átlátható a történet szövete, de éppen így képes fenntartani a figyelmünket, mivel gyakran nehéz megszabadulni a Trainspotting és a Kutyaszorítóban vissza-visszaköszönő hangulataitól. Így legalább azon gondolkodhatunk időnként, hogy éppen ki is az, aki például egy idétlen légpuskával handabandázik a vásznon. Amennyiben ezeken hajlandóak vagyunk túllépni: szórakoztató filmet láthatunk. Érdekes megoldások az operatőr - Tom Maurice-Jones és a rendező részéről, és egy ügyes forgatókönyv - ezek elegyén túl egy kevés nevetés... Ám valljuk be, a nyár derekán nem is katarzisért megyünk a moziba!
42 KByte
83 KByte
48 KByte
67 KByte