Strausz László Vészkijárat

Az utóbbi években a filmszemlék uszályában egyre több fórumot rendeznek a magyar film aktuális helyzetéről: a 30.-on is voltak kísérletek arra, hogy az éppen a Corvin-moziban tartózkodókat egy asztalhoz ültessék multiplex-jelenség vagy a dokumentumfilm ügyének megvitatására, ám ez a törekvés a legkevésbé sem volt alkalmas arra, hogy a szemle túlszított hangulata miatt amúgy sem túl kooperatív alkotóktól megtudhassuk: mi a baj a magyar filmmel?

Önmagában érdekes kérdés lehetne, hogy a beszéljük meg típusú helyzetek egyre gyakoribb felbukkanása nem egy öngerjesztő folyamatot indukál-e még inkább? Azt a folyamatot, amely a magyar film, illetve a magyar filmes szakma katasztrofális önképét nagyfokú szuggesztivitással sugározza egyrészt befelé, azaz vissza önmagára, ugyanakkor egyre inkább kifelé a publikum felé is. Hiszen ennek következtében a valóban nem túl rózsás helyzetben lévő magyar film belső és külső megítélése tovább romolhat. Kétségtelen, hogy ez az apokaliptikus hangulat áradt az idei zsűri sokat vitatott ítéletéből is. És ebből a szempontból tökéletesen mindegy: egyetértünk-e a döntnökökkel - azaz valóban nem mutattak be a szemlén kiugróan magas színvonalú filmet; - vagy esetleg azok körébe tartozunk, akik a grémiumot kaján és cinikus magatartással vádolták, mondván, a díjak oda-(vagy jelen esetben oda-nem) ítélése olyan gesztus, amelyet nem egy abszolút - minden kor és stílus felett érvényes – művészeti mérce, hanem az aktuális évben megszületett alkotások tesznek értelmessé.

A leginkább válságstáb-ülés hangulatában összehozott beszélgetéseken jobbára komor szakmabelieket (de sok outsidert is) láthatunk szakérteni - immár nemcsak a különböző tévécsatornákon. Élő beszélgetések, fórumok tömkelege teszi fel újabban a kérdést: mi a baj?, hogyan tovább?

Tulajdonképpen maga a kérdésfelvetés elhibázott a fenti túláltalánosító formában, illetve kevéssé differenciált, de mintha az elvárások összemosása valóságos reneszánszát élné a közvéleményben és a kritikában egyaránt.

A jó öreg művészfilm/tömegfilm fogalompár, de sokkal szélesebb területre tekintve a tömegkultúra/magaskultúra kettőssége illetve egymáshoz való viszonyuk rendkívül problematikus téma. Médiaelmészek és szociológusok, művészek és esztéták stb. szerencsére itthon is egyre hevesebb vitát folytatnak arról, hogy fenntartható-e még az ezredvégen a fenti megkülönböztető alapú elhatárolás, illetve ha nem, milyen kritériumokkal közelíthetünk olyan jelenségekhez, mint például a kultúra befogadói oldalán tapasztalható preferenciális törések.

A diskurzusban való határozott állásfoglalás nélkül is világos azonban, hogy a kilencvenes évek hazai filmtermésében megjelent egy új irányzat, amelyre leginkább az aktualizáló vígjátékok elkészítése jellemző, és hogy Koltai Róbert illetve Tímár Péter filmjei örömtelien sok nézőt visznek be a nézőtérre, végre-valahára magyar alkotásokra. Nyilvánvaló, hogy ezek a filmek bizonyos értelemben közönségfilmek, hiszen a jegyárakból olyan bevételeket produkálnak a mozik, amit Szász János, Kamondi Zoltán vagy Grunwalsky Ferenc filmjei esetében még csak elképzelni sem lehet. Pontosan az eltérő esztétikai alapvetéseik, illetve kategóriarendszerük miatt lehetetlennek tűnik az utóbbiakon számonkérni, hogy miért veszteségesek anyagilag. Ugyanúgy, ahogyan nem túlzottan racionális ötlet a Csinibaba kapcsán az elit-, vagy magas filmművészet elvárásrendszerének firtatása, minthogy nem ez a rendező célja a filmmel! Tehát a mi a baj a magyar filmben? túl általánosító kérdés minden tekintetben álságos, hiszen egymás ellen játssza ki azokat a ma már párhuzamosan működő stílusokat, amelyek egy egészséges filmgyártással bíró országban teljes természetességgel működnek - egymás mellett.

Ez a jelenség vegytiszta formájában mutatkozott meg február 26-án a Fáklya-klubban, ahol Enyedi Ildikó még forgalmazásban nem lévő, ám a szemle kvázi-nyertesének tekintett Simon Mágus-ának levetítése után a Vészkijárat elnevezésű rendezvénysorozat keretein belül beszélgetést szerveztek a rendezőnő, valamint Tímár Péter részvételével, akinek a 6:3 című filmjét már játszák a mozik.

A jórészt egyetemistákból álló érdeklődők valószínűleg nem alkották reprezentatív keresztmetszetét se a mai magyar mozista közönségnek, se a filmes közvéleménynek. Mégis teljesen világosan tükröződött az a törekvés, amit legtendenciózusabban a két moderátor (de a jelenlévők között is többen) tekintett feladatának: egyfajta gladiátorharc-szerű versengést igyekeztek kiprovokálni ki a két jelenlévő rendezőből - nem tudni, hogy saját gyönyörűségükre, vagy a szélesebb közönség szórakoztatására.

Érthető módon nem sült ki túl sok a beszélgetésből, Enyedin illetve Tímáron pedig a zavar illetve a nem-értés leghatározottabb jeleit lehetett észleleni, hiszen egy közönségtalálkozóra érkezvén szinte reflexszerűen arra a témára terelődött a szó, amelyben olyannyira szeret újabban boldog-boldogtalan vájkálni.

Nagyon kellemetlen mind egy művész, de ugyanúgy az érzékenyebb hallgatóság számára az, amikor egy rendező saját filmjének mentegetésébe kezd. Ez történt Tímár Péterrel, amikor korábbi filmjei tükrében (le)értékelte a 6:3-at művészi kvalitás szempontjából. Érdekes módon az emberek valamiféle kaján elégtételt éreztek: na most bevallotta! Sokkal kevésbé keltett feltünést, pedig Tímárnak az egyik legfontosabb gondolata szerint mára a magyar közönség felől igenis erős igény illetve elvárás irányul filmjeire, amit őt kihívásnak tart, és igyekszik meg is felelni neki. Pontosan ez a tény az, ami miatt Tímár filmjeivel szemben nem kellene, de nem is lehet olyan kritérium-rendszert működtetni, amely Enyedi Ildikó alkotásai kapcsán igenis relevánsak. A Vészkijáraton akkor zárult be a kör és vesztette teljeséggel el minden értelmét a beszélgetés, amikor az egyik moderátor azt kérte számon Enyedin, hogy miért nem csinál közönségfilmeket.

Minden valószínűség szerint egyrészt a nyilvánosság benyomása, másrészt esetleg a szakma megítélése is kedvezőbben alakulna, ha megkímélnénk magunkat és az alkotókat az ilyen és ehhez hasonló szituációktól. Meg kell tanulni helyiértékén kezelni minden egyes filmet és rendezőjét, mert csak félreértéseket vagy zavart okoz az elvárások és értékrendszerek ilyetén összekeverése. És akkor talán nem éreznének úgy a rendezők, hogy a legjobb lesz, ha a vészkijáraton át távoznak.

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap