Peternák Miklós Vetített pespektívák

Fritz Lang: Metropolis (1926) 51 KByte

A mozgókép felfedezése, elterjedése, szabványosodása nem csupán szokásainkat, de képalkotásunkat, ezáltal gondolkodásunkat és világlátásunkat is döntően átalakította. Ez a folyamat persze nem a találmány bejelentésével kezdődött, viszont nem is vált azonnal nyilvánvalóvá: több évtized vizuális kutatásai, leginkább az experimentális film- és videóművészet médiumtudatos, a közlés határait állandóan tágító eredményei vezettek a mai helyzethez, melyben a mozgókép eszközkészlete, lehetőségei lényegében ismertnek tekinthetők, s mely egyúttal megteremtette a nonlineáris, interaktív, virtuális médiavilágot, ami persze már túl van ennek határain, vagyis az előbb említett és alább ismertetendő kereteken. Az 1910-es évek végétől az 1980-as évek elejéig terjedő időszakban létrejött az a szemléleti és technikai váltás, melyet a képkészítés történetéből csakis a reneszánsz korszakkal állíthatunk párhuzamba, ha jelentőségét analógia által kívánjuk megérteni. Míg akkor és ott a rögzített és az ablaknyitás perspektívája segítségével a táblaképhez szegezett tekintet nyomában a kép és a világ mind inkább egymáshoz kezdett hasonlítani – amit a festői gyakorlat a látványtapasztalatnak mind pontosabban megfelelő térkonstrukció folyamatos állításával hangsúlyozott –, itt a közelmúltban hasonló változáson ment át időfelfogásunk. A mozgókép előtt értelmetlen vállalkozás lett volna a képekhez a keletkezés idején túl más időadatot rendelni (leggyakrabban beértük azzal a megjegyzéssel is, hogy az adott kép régi-e, vagy új), a kinematográfiával viszont ez az állapot alapvetően változott meg. Sokkal fontosabbá vált, hogy egy film, videó, tévéadás milyen hosszú, mint az, hogy "mekkora". A "valóságos" időtapasztalathoz viszonyul a filmidő, ami nem pusztán időmérésre, a valós időviszonyok és a reprezentáció idejének egymáshoz hasonlítására jó, hanem önálló szabályai vannak és a korábban megfoghatatlannak tekintett idő kezelésére alkalmas technikának bizonyult. Ha nem is tudjuk ettől, mi az idő, rögzíteni, manipulálni és ezáltal analizálni képesek lettünk általa. Legalább annyira, mint ahogy a tér ábrázolhatóvá és szerkeszthetővé, megfoghatóvá és átláthatóvá vált a perspektíva találmánya révén. Az audió-vizuális médiumoknál, különösen a lineárisan és egyenletesen előrehaladó filmeknél és videóműveknél a centrálperspektivikus időszemlélet bevezetése történt-történik meg. Az időfolyam mindig egy irányban és azonos ütemben halad két fix pont között (az adott mozgó kép eleje és a vége), s ezen belül szabad a vásár, szabad az "átlátás", hogy Dürert idézzük, a vászonablakon, vagyis a projekción. A tekintet mindig arra az időpontra rögzül mereven, mely épp elébe vetül – ez a centrum –, miközben ez a pont a film időszakaszán (a vetítés hosszában) végigvándorol és megrajzolódik a filmkép jelentéshorizontja: lepereg a film. Ez a vándorló időpont, a nézőpont tehát, mely már két szemmel követel merev fejtartást (a monokuláris perspektíva kiszerkesztéséhez egy szemre volt csak szükség), vándorútjának tartama alatt megkonstruálja az istoriat – ahogy L. B. Alberti nevezte annak idején a sztorit, vagyis az ábrázolt jelenetet a centrálperspektivikus képtérben. Akkor van kész a kép, amikor az idő letelt, felgyulladnak a fények és előttünk üres a vászon. A projekció nem térbeli: az idő emlékműveként vihető csak haza. A vetítésre kerülő filmek többféleképp tárják föl e folyamatot, illetve illusztrálják és megvilágítják sok esetben magát a főtémát is: a perspektívát, mely kifejezést itt érdemes a lehető legtágasabb jelentéstartományban szemlélni. Azon alkotóktól kezdve, akik a film, illetve videómű szinte minden egyes képkockája vagy fénypontja fölötti teljes kontroll birtokában dolgoznak – mint Rybczynski, Galeta, Larcher vagy Vertov –, azon szerzőkig, akik a mese érdekében a szokatlan vagy épp a jól ismert, asszociációk sorát generáló nézőpont ötletét merítik a perspektivikus képi tradícióból – Resnais, Ozu, Greenaway, Welles –, e sorozat a lehetséges szempontok sokaságát kívánja bemutatni. Így összevethető lesz Ruttmann filmjének egy napba sűrített és Bódy Psychéjének évszázadokat átívelő időperspektívája, vagy épp külön-külön analizálható Bunuel és Cocteau közvetlen, valamint az Amerikai anzix közvetett képszerkesztése. A Felvonásköz és a Gépi balett ritmusát ugyan más metronóm irányítja, mint Jacques Tati munkájáét, de együtt gondolva mindhárom munkára tágasabbá válhat a filmidőről alkotott képzetünk. S ha e sorozat mást nem ér el, mint jó szórakozást nyújt minden nézőnek, aki a Műcsarnokban rendezett Perspektíva kiállítást már látta, vagy csak ezt követően fogja megnézni, már ezzel is elérte célját.

Quay fivérek: A krokodilok utcája (1986) 48 KByte