Az Örökmozgó operatőr
sorozatában olyan operatőrök kaptak helyet, akik Európában
kezdték pályafutásukat, majd az Egyesült Államokban
folytatták munkájukat. Az operatőri szakmában a művészi
érzéket és a tehetséget konvencionálisan kevésbé tartják
fontosnak, mint a biztos szakmai tudást, azt a képességet,
hogy az operatőr gyorsan és hatékonyan valósítsa meg a
rendező elképzeléseit. Ha tehát a technikai tudás ilyen nagy
súllyal esik latba egy szakmában, akkor különösen csábító
lehet Amerika, ahol messze a legmagasabb színvonalú
berendezésekkel lehet dolgozni. Ráadásul az amerikai film az
ottani forgalmazási politikájának köszönhetően a filmvilág
legszélesebb körében való ismertséget és népszerűséget
is maga után vonhatja, aminek következtében nő az esélye
annak, hogy egy operatőrt új megrendelésekkel keressenek fel a
világ különböző helyeiről. És persze a pénz is
Amerikában a legtöbb. Ugyanakkor éppen e piacra orientáltság
miatt nagy a kommercializálódás veszélye, a tehetséges,
egyéni látásmódú operatőrt könnyen "bedarálja" a jól
kipróbált sablonokkal dolgozó filmszakma. E kettősség
szorításában vághatnak neki az Európában már rangot és
nevet szerzett operatőrök az álomgyárba vezető útnak. És
noha a válogatásunkban szereplő kilenc operatőr sorsa abban
megegyezik, hogy életük egy pontján Amerikába mentek, az
azonos döntések mögött eltérő emberi sorsok húzódnak meg.
A fenti
megállapítás leginkább talán Karl Freundra, Michael
Ballhausra, Miroslav Ondričekre, Sven Nykvistre és Tonino delli
Collira illik. Karl Freund híradófilmesként kezdte a
Pathénál, majd a húszas években a német expresszionista film
egyik meghatározó alakja lett. A Metropolis előtt
forgatott Tartuffe-je nem tartozik a leggyakrabban említett
munkái közé, de stílusának meghatározó jegyei jól
megfigyelhetők rajta. Langnál korábban, már 1929-ben
emigrált az Egyesült Államokba, s tíz év sem telt el, az Édes
anyaföldért elnyerte az Oscart. Igazságtalan lenne Freund
pályáját is a kommercializálódás fogalmával jellemezni,
hiszen az ő ideje alatt, a harmincas-negyvenes években
kristályosodtak ki azok a populáris filmtípusok, melyek
később meghatározták Hollywoodot. Mindazonáltal tény, hogy
a "filmvászon Giottója" (így nevezte egy kritikus
németországi munkái nyomán) Amerikában romantikus
kalandfilmeket, westerneket és horrorfilmeket fényképezett.
Michael Ballhaus 1970-től kezdve
dolgozott Fassbinder mellett. Bő tíz év alatt 15 filmet
készítettek együtt (közülük most a Sátánfajzatot
vetíti az Örökmozgó), majd az Egyesült Államokba emigrált.
Egy ideig még artfilmeket jegyzett Scorsese oldalán (Lidérces
órák, Nagymenők, A pénz színe), aztán a Mike
Nichols-féle fantasztikusan fényképezett kommerszek után (Képeslapok
a szakadékból, Dolgozó lány) képei a populáris filmek
etalonjává emelkedtek (Kvíz-show), ő maga pedig a
manapság legkeresettebb hollywoodi operatőrök egyike lett.
Miroslav Ondriček a bontakozó
cseh új hullám kedvelt operatőrének számított. Milos Forman
mellett dolgozott Ivan Passerral (Intim megvilágításban)
és Jan Němeccel (A szerelem mártírjai) is. Amikor
Prága 1968-as megszállása után Forman az Egyesült Államokba
költözött, Ondriček követte a rendezőt és a legjobb
amerikai filmjeiket (köztük az Elszakadást és a Ragtime-ot)
együtt készítették. Formannal és operatőrével kapcsolatban
mindig az a kérdés, hogy mennyire hódoltak be egy hatalmas
filmipar követelményeinek, vagy éppen fordítva: mennyiben
járultak hozzá tehetségükkel bizonyos megkövesedett
hollywoodi tradíciók, sablonok lebontásához és
újrateremtéséhez. Ondriček amerikai rendezőkkel dolgozva is
inkább olyan produkciókban vett részt, melyek kommersz filmek
ugyan, de annak az artosabb fajtáját képviselik, gondoljunk
csak a Garp szerint a világ merész kameramozgásaira,
vagy a koncepciójában igényes, noha látványvilágát
tekintve meglehetősen hagyományos Ébredésekre.
Sven Nykvist 1953-ban, a Mutatványos
estéjének forgatásakor került Bergman mellé, majd Gunnar
Fischer utóda lett a svéd rendező mellett. Lenyűgöző képi
megoldásait Bergman pszichologizáló attitűdjéhez
igazította. Két Oscar-díjat is kapott Bergman mellett, a Suttogások
és sikolyokért, valamint a Fanny és Alexanderért.
Amerikába kerülve először Woody Allennel dolgozott, ám a
nagy Bergman-rajongó Allen végül megtartotta korábbi, kedvenc
operatőrét (Carlo di Palmát), Nykvist pedig nem átallott a
legkommerszebb hollywoodi produkciókban munkát vállalni, az e
tekintetben még visszafogott A postás mindig kétszer
csenget után a Szerelem hullámhosszánban, vagy az Only
Youban.
Tonino delli Colli útja nem a
művészi munkát igénylő új hullám felől vezetett a
hollywoodi kommercializálódás felé, éppen fordítva:
Európában forgatott populáris filmeket, például Sergio Leone
olasz-spanyol spagetti-westernjét A Jó, a Rossz és a Csúfot,
majd az amerikai koprodukcióban készült Volt egyszer egy
Vadnyugatot, aztán immár Amerikában a fotografálta a
művészibb igénnyel készült Volt egyszer egy Amerikát,
melyben Leone a Keresztapa-saga által teremtett és szerinte
hamis olasz-amerikai mítosszal akart leszámolni. Később,
miközben amerikai tucatfilmek fényképezését vállalta el,
Európában a művészetnek hódolt és dolgozott Pasolinivel (Disznóól,
Dekameron, Canterbury mesék, Salo), Louis Malle-al (Lacombe
Lucien) és Fellinivel (Ginger és Fred, A hold hangja)
is.
A bevezetőben említett képlet
egyáltalában nem igaz Carlo di Palma és Robby Müller
történetére. Az ő esetük emlékeztet arra, hogy az amerikai
film sem homogén, legalábbis illik leválasztani Hollywoodról
a független filmes ambícióval dolgozó műhelyeket, e két
operatőr esetében konkrétan Woody Allen, illetve Jim Jarmush
produkcióit. Carlo di Palma a Vörös sivatag és a Nagyítás
színkompozícióval szerezte meg a nemzetközi elismertséget.
Az utóbbi film képi megoldásait idézték és utánozták
talán leggyakrabban a filmtörténetben. 1985-től Woody Allen
mellé szegődött és a legtöbb Allen-filmet együtt jegyzik.
Robby Müller Wim Wenders
állandó operatőrének számított. Követte a rendezőt
Amerikába is, amikor Wenders (A piszkos ügy után)
félig amerikai produkcióként elkészítette a Párizs,
Texast. Müller ugyan dolgozott az akciófilmek
specialistájával, William Friedkinnel az Élni és meghalni
Los Angelesben című filmben, de kézjegye igazából
Jarmush munkáin (Törvénytől sújtva, Mystery Train)
érhető tetten és persze nem maradt hűtlen az európai filmhez
sem, hiszen Lars von Trier Hullámtörésének képeiben
is Müllerre ismerhetünk.
A szabályt erősítő abszolút
kivételek ezúttal: Bruno Nuytten és Néstor Almendros. Nuytten
ha belekóstolt is az amerikai filmkészítésbe, az álomgyár
nem ejtette rabul. Indulása után dolgozott Bertrand Blier-vel,
Marguerite Duras-val, majd részt vett a 20th Century Fox által
gyártott Brubakerben, de visszatért Európába és
továbbra is André Techiné, Godard és mások munkáit
fényképezte. Almendros igazi fenegyerek (jellemző rá, hogy
komoly lexikonok sem tudnak dűlőre jutni a származását
illetően, hogy tudniillik kubai volt-e vagy spanyol), aki Eric
Rohmer és François Truffaut filmjeiben dolgozott, majd 1978-ban
Amerikába ment, ahol mindjárt kapott is egy Oscart a Mennyei
napokért, aztán könnyed eleganciával lefényképezte a Kramer
kontra Kramert és a Kék lagúna című
szupergiccset, de továbbra sem felejtette el korábbi mestereit,
akikhez visszajárt Európába.