Pászt Patrícia A lengyel kísérleti filmezés

Beszélgetés Ryszard W. Kluszczyńskival


79 KByte
"Álommásolatok" címmel a tavaly júniusban Londonban megszervezett Közép-Európai Filmavantgárd Fesztivál budapesti "tükörrendezvényére" került sor a BBS Toldi Moziban április 6-14. között. A kilenc európai ország kísérleti filmalkotásait bemutató szemle egyik kurátora s a lengyel program összeállítója Ryszard W. Kluszczyński volt, akivel az európai, s ezen belül a lengyel kísérleti filmezés helyzetéről beszélgettünk.

Van-e értelme olyan kategóriákat felállítani, mint például "közép-európai filmavantgárd"? Létezik-e Ön szerint ennek a régiónak határozottan elkülönölő avantgárd filmművészete és ha igen, melyek lehetnek legfőbb jellemzői?

Véleményem szerint az a koncepció, amely egyfajta közép-európai filmavantgárd létét feltételezi, s kiváltképp abban a formában, amiként Londonban és most Budapesten is megnyilvánult, főként politikai, mintsem művészi vagy kulturális kategóriákból indult ki. Az elkövetkező találkozókat beharangozó igéretekből is határozottan kiderült, hogy e szemle arra tesz kísérletet, hogy kapcsolatot teremtsen és valamiképpen összekösse azokat az országokat, amelyek a kilencvenes évek elejéig a keleti blokk részei voltak. Mindez lényegében nem áll szorosabb összefüggésben a földrajzilag értelmezett Közép-Európa fogalommal, hiszen valójában dél-európai és észak-európai alkotásokat is megtekinthettünk - ez esetben tehát határozottan egyfajta politikai perspektíva vetül rá a földrajzi fogalomra. Bizonyos értelemben igen érdekes ismerkedési kísérletről van szó, de azt hiszem a próbálkozás "eredménye" mégiscsak negatív. A próbálkozás arra a kérdésre keresi a választ, létezik-e olyan közös vonás a művészet, kultúra vagy konkrétan a kísérleti mozgóképkészítés területén, amely összekapcsolhatná a "Közép-Európa" meghatározással illetett országokat. Azért mondtam, hogy a próbálkozás negatív eredménnyel zárulhat, mert minden látszat ellenére nagyon kevés dolog köti össze az említett országokat, és ha találunk is azonosságokat, mindez lényegében nem a közép-európaisággal áll kapcsolatban, hanem inkább azokból a nemzetfogalmon túlnövő tendenciákból fakad, amelyek a közép-európai alkotók és a világ más tájain élő művészek munkásságára egyaránt hatással vannak.

Melyek ezek a tendenciák?

Az 50-es, 60-as évek filmművészetében - legyen az akár olasz, akár osztrák alkotás -, határozottan felfedezhetőek az akkori mozi arculatát meghatározó tendenciák, például a performansz-tevékenység nyomai. A következő évtizedekben a formalista, kognitív irányzatok helyett az analitikus és strukturalista áramlatok domináltak, amelyek a film, mint médium feletti reflexiót helyezik előtérbe. Ezek a tendenciák az egész világ kísérleti filmkészítésére jellemzőek. Amikor 1991-ben a világon talán elsőként megszerveztem egy, a közép-európai országok filmművészetét bemutató filmfesztivált, már akkor észrevettem, hogy vannak ugyan rokon vonások az említett régió alkotásai között, ám ezek nem elég erőteljesek ahhoz, hogy határozott közép-európai jelenségről lehessen beszélni. Ugyanakkor számos különbözőség volt tapasztalható, ami az áttekintésben résztvevő országok eltérő kulturális hagyományaiból, a másfajta gyökereket fetételező avantgárd tradíciókból fakadt. Ezért inkább úgy fogalmaznék, hogy a világon nincsenek olyan jelenségek, amelyeket ha egymás mellé állítunk, ne mutatnának egymással némi rokonságot, tehát mindent mindennel össze lehet hasonlítani és mindig felfedezhető lesz némi hasonlóság. Ezért nem gondolom, hogy az ilyen jellegű összehasonlításokból vagy összeállításokból, mint például egy közép-európai filmszemle valami reális dolog születhetne. Hacsak nem egyfajta jövőbeli projektet tervezük, melynek célja, hogy ezen országok művészeti intézményei és kulturális programjai kapcsolatba kerüljenek egymással, megpróbálva egyfajta regionális, "nemzetek feletti" kulturális és művészeti cserét létrehozni. Ez esetben azonban már másról beszélünk: egy, a jövő felé irányuló kulturális projektről, regionális, nemzetek feletti együttműködésről. A múlt és annak bizonyos tényezői segíthetnek ebben, ám ezek a tényezők - egy tudatos, aktív kultúrpolitika nélkül - önmaguk erejéből nem fognak közösséget teremteni.

A szemle során egyfajta történelmi áttekinthetést is láthatunk. Mit jelent Ön szerint a kísérleti filmezés fogalma napjainkban? Mennyiben különbözött az "alternatív szemlélet" például a harmincas években és manapság?

A kísérleti művészet természetesen minden korszakban mást jelentett, de talán mindig is ugyanarra tett kísérletet: megpróbált megküzdeni, szembehelyezkedni a konvenciókkal, és új kifejezési formákat kívánt teremteni. A mozi az avantgárd kísérletekben különleges szerepet töltött be, mert médiumként párhuzamosan fejlődött az avantgárd mozgalmával. A mozi a század elején indult virágzásnak, abban az időszakban, amikorra az avantgárd első szárnypróbálgatásai megjelentek. Innen fakad a film és az avantgárd közelisége. Én szívesebben használom az avantgárd, vagy alternatív filmművészet terminust a kísérleti helyett, mert a kísérletezés számomra e filmes műfajnak csupán az egyik sajátossága. A kísérletezés mellett a kísérleti filmet a többi ágazattól a filmkészítés függetlensége és a forgalmazás önállósága különbözteti meg. Vagyis ha összekapcsoljuk a forgalmazás földalatti mozgalomra emlékeztető jellegét, a gyártás függetlenségét és a műfaji megformálás kísérleti jellegét, akkor kapjuk meg mindazt, ami az avantgárd filmművészet legfőbb sajátossága. Manapság az alternatív mozgalmak nehezebb helyzetben vannak, mint valaha. Számos művészetteoretikus az avantgárd alkonyáról beszél. A posztmodern kultúra és művészet proklamációi számukra az avantgárd mozgalom végét jelentik. Véleményem szerint ez nem helyes gondolat. Éppen ellenkezőleg, én úgy vélem, hogy az avantgárd tovább él, sőt, napjainkban legalább két válfaját különböztethetjük meg egymástól. Ezek közös tőről fakadnak, de határozottan különböznek is egymástól. Az egyik ág éppen a kísérleti jelleget hangsúlyozza, ugyanakkor bizonyos hipermediális terekben - internet művészetben, virtuális valóságban - menedéket kereső avantgárd-interaktív művészetként írható körül. Itt találkozhatunk a kísérletezés legelőrehaladottabb példáival. A mozi - és nem csak a mozi, de a videoművészet is - ebben a művészeti ágban elveszíti jelentőségét és csupán a jóval összetettebb, más jellegű formák "szolgájává" válik. Létezik azonban egy "másik" avantgárd is, egy olyan, amely a függetlenség motívumát hangsúlyozza és a földalattiságot, az "underground" jelleget helyezi előtérbe. Mindahhoz képest, ami a hipermédiákban történik, ez az avantgárd nem nevezhető kísérleti művészetnek, viszont sokkal nagyobb mértékben ápolja a függetlenség hagyományát. A hipermédiumok jóval technika-függőbbek, s ezáltal alárendeltebbek is egyben. Létezik néhány olyan hely a világon, ahol a művészeknek biztosítani tudják mindazokat a technikai feltételeket, amelyek a folyamatos munkához szükségesek. Mindez azonban a művészeket gyakran az adott intézetek s azok programjainak, egyszóval a technológiai konszernek rabszolgáivá teszi és megfosztja őket függetlenségüktől. A folytonos innováció, az új hardverek, és azok újabb felhasználási lehetőségei azt eredményezik, hogy a művészi ideálok és a technológia közötti párbeszéd nehézzé és kényelmetlenné kezd válni a művészek számára. Ugyanakkor az avantgárd másik formája, amely a függetlenségre helyezi a hangsúlyt, a mozihoz nyúl vissza. Nem olyan régen az amszterdami filmszemlét teljes egészében a szerény-technológiájú mozinak és videóművészetnek szentelték. Megfigyelhető volt, hogy a fiatal művészek körében - főként azok körében, akik nem mindig találják a helyüket a hipermediális "art-establishment" világában - nagy az érdeklődés e technológiák iránt. E művészek a kamera és gyakran a szerényebb technológiájú videók felé fordulnak, mintegy azt hangsúlyozva, hogy az igazi művészetnek a technológiától is függetlennek kell lennie, még abban az esetben is, ha technológiai művészeti ágról van is szó. A művésznek frusztráció-mentesen, önmagának kell kiválasztania azokat az eszközöket, amelyeket használni akar. E próbálkozás azokat a technikákat kívánja feléleszteni, amelyek - úgy tűnt, - már a múlt emlékei közé tartoznak. Meg kell említenünk azonban még egy nagyon fontos momentumot. A hipermediális művészet már az anyagtalanság, anyagfelettiség, a virtuális valóság világába kalauzol bennünket. A mozi azonban olyan médium, amely az anyagi és a virtuális határán mozog. A mozi nem más, mint a filmszalag, meg a fény fantomja a vásznon. A mozi tehát kapcsolatot, bizonyos dualizmust teremt e két valóság között. A strukturalista film nagyszerűen felfedte e kettősséget, miközben a medium struktúráját átvitte a filmvásznon látható kép struktúrájába. A szalag minden jellegzetes vonásával együtt a vásznon megjelenő kép alkotórészévé vált. És éppen ezért ez az "old fashionned", ódivatú médium talán váratlanul, de nagyon fontossá kezd válni számunkra manapság, mert mi éppen az anyagi és virtuális világ határán élünk. Életünk egyre nagyobb része virtuális kiterjedésben zajlik, mi magunk azonban anyagiak vagyunk, testünk az anyag világába húz le bennünket. Két világ kereszteződésében élünk, mint ahogy a filmművészet is, amely e különböző valóságok határán létezik. Ebben az értelemben a mozi mindvégig aktuális, fontos és új alkotói inspirációkat hordozhat.

Nem gondolja, hogy az újabb és újabb technikák felfedezésével ember és művészet egyre távolabb kerülnek egymástól? Nem hatnak-e meglehetősen elidegenítően az újabb technikák a művészet és ember kapcsolatára?

Nem gondolom. Az emberkoncepció évszázadok óta folyamatosan változik. Különböző korokban más- és másféle technológiák jelennek meg, különféleképpen definiálva létünket. Egyik korban az óra, szövőgép, máskor a gőzgép jelentette ezeket az újításokat. A technológiai felfedezések köré épülő civilizáció fejlődése mindig azt eredményezte, hogy megváltozott az ember világról és önmagáról alkotott képe, vagyis önmeghatározása is, amikor tehát megjelent a komputer, amely megkérdőjelezhetetlenül az emberi civilizációt definiáló új technológiaként értelmezhető - minden megváltozott. Nem azonosíthatjuk a legújabb technológiát a középkori ember önazonosságával, mert természetesen hatalmas a szakadék, de ez az összehasonlítás ébreszt rá bennünket, hogy nem létezik egyfajta tágyiasult és univerzális ember-definíció, hiszen folyamatban létezünk, együtt változunk a világgal, amely a mi képünkre és hasonlatosságunkra velünk együtt változik. Ez egy kölcsönös folyamat környezetünk - amely legnagyobb részben a mi termékünk - és önmagunk közöttünk. Új technológiákat és eszközöket fejlesztünk ki, amelyek később átalakítanak és új dimenzióba repítenek bennünket.

Ön az "Álommásolatok" fesztivál Lengyel napjának keretében látható program összeállítója is egyben. Milyen kritériumok alapján választotta ki a vetítésre került műveket ?

A lengyel program keretében megpróbáltam rövid történelmi áttekintést nyújtani a lengyel kísérleti filmművészet legjavából. Különféle korszakokból választottam műveket, ám egyik korszak sem lehetett precízen, a teljességre törekedve bemutatva. Nem azokat a munkákat választottam ki, amelyeket én a legjelentősebbeknek véltem, mert akkor a filmek talán túlzottan is hasonlítanának egymásra. Inkább azt tartottam fontosnak, hogy megmutassam a film-, és video-avantgard formáinak változékonyságát, sokszínűségét és fejlődését Lengyelországban. Az első program Franciszka és Stefan Themerson filmjeivel kezdődik, akik a 30-as években megteremtették a lengyel filmavantgárd alapjait, számos filmet készítettek, megalapítottak egy független filmes folyóiratot, létrehozták a világ első avantgárd filmeseket tömörítő workshop-ját, nemzetközi filmszemléket szerveztek ... Valóban fantasztikus személyiségekről van szó, akik életük második felét Angliában töltötték. Tíz évvel ezelőtt haltak meg hamar egymás után, de úgy vélem, hogy nélkülük a lengyel avantgárd filmművészet egészen más arculattal rendelkezne, - a következő nemzedékek ugyanis mindig visszakanyarodtak a Themersonok alkotásaihoz. A 70-es évek strukturalizmusa szintén a Themersonok kép és hang közötti kapcsolatot vizsgáló kísérleteire épült. Egy jópolgár kalandja című filmjükkel megteremtették a költői kísérleti film alapjait, amely később az 50-es, 60-as években az animációs film műfajában fejlődött tovább. A program annak illusztrálására is kísérletet tesz, miként olvadt össze régiónkban a művészet és kultúra az adott politikai helyzettel. Az 50-es, 60-as éveket olyan alkotások reprezentálják, amelyek készítőinek csak nagyon kevés lehetőségük nyílott a kísérletezésre, hiszen műveik intézményesített keretek között, cenzúra ellenőrzése alatt jöttek létre. Nagyon formális alkotásokról van tehát szó, amelyek nem léphettek át bizonyos határokon. Később a Gierek-korszak idején bekövetkezett politikai változások hatására, vagy legalábbis a külpolitikai helyzet enyhülése miatt, a hatalom egy másfajta Lengyelország-képet akart kialakítani, így az avantgárd művészek is nagyobb lehetőségeket kaptak a kísérletezésre. Megalakult a Filmes Forma Műhely és számos nagyszerű alkotás született, amely bekerült a nemzetközi vérkeringésbe is, eljutott a nemzetközi forgalmazókhoz és számos külföldi fesztiválon is bemutatásra került. Aztán a 80-as években újra elveszett a kapcsolat a világgal, lezárultak a határok, új, jóval egzisztencialistább, reflexívebb alkotások jelentek meg, a performanszhoz közelibb, személyesebb jellegű művek, amelyek a konfúzió, az elveszettség és a keserűség kifejezőivé váltak; alkotóik el akarták dobni maguktól mindazt, ami körös-körül történt velük. A 90-es évek újra a világra való kinyílás, az új technikák keresésének és egy új világgal, egy új posztbiológiai valósággal való szembesülés korszaka. Bizonyos értelemben a lengyel művészet a kilencvenes években közelebb került a nemzetközi áramlatokhoz. Könnyebb hasonlóságokat felfedeznünk a lengyel és a külföldi művek között - bizonyos témák és kérdések közösnek bizonyultak. Mindaz azonban, ami a lengyel művészetnek megadja egyéni jellegét - az a múltjából fakad. A kortárs lengyel avantgárd művészet a 70-es évek medializmusának hagyományaiban gyökeredzik, szorosan kapcsolódik a 80-as évek performansz-tendenciájához, és kiegészül napjaink virtuális valósága iránti érdeklődéssel. (Nagyon érdekes, új jelenség például a kommunikációnak a test új digitális perspektíváiból való értelmezése) Nem csupán antennáink vannak tehát, hanem gyökereink is. Összegyűjtjük mindazt, ami a közös virtuális terekben hozzánk is eljut, de összevegyítjük mindazokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a hagyományainkból merítünk. Ebből születnek a lehető legérdekesebb művészi elképzelések, és ezt tudjuk a világ felé nyújtani.

Úgy tűnik tehát, elmúlófélben van az a válság és kulturális vákuumhelyzet, amelyre oly sok alkotó és teoretikus panaszkodik évtizedek óta?

Krízisek mindig is voltak. A krízis főként az avantgárd mozgalmakban számít nagyon jó inspiráló erőnek, az avantgárd ugyanis maga teremti meg a válság állapotát, hiszen maga is csak addig életképes, ameddig a krízis állapota fennáll. A válság nem más, mint a kételkedés állapota mindabban, amit mindeddig létrehoztak. A bizonyosság megkérdőjelezése, a lehetségesség és esetlegességesség megteremtése, nem pedig az evidenciák elfogadása. A válság tehát az alternatív és avantgárd tendenciák természetes alapállapota. Ha eltűnik a válság, és mindnyájan a mindenkire kiterjedő boldogság hazájában fogunk élni, ahol mindenki elégedett és senki sem beszél arról, hogy hiányt szenved valamiben és másra lenne szüksége, abban a világban nem lesz helye avantgárdnak. Én nem szertnék ilyen világban élni.

Menyire tartja a mai avantgárd művészetet rétegművészetnek?

Úgy vélem, mára egyre egyértelműbbé vált, hogy nem létezik univerzális kultúra, sem egy ország, egy nemzet lokális, helyi szintjén, sem általánosabb értelemben. Manapság már bizonyos érdeklődések, értékek és kérdések köré szerveződünk. A kommumikációs technológiák azt eredményezték, hogy gyakran sokkal egyszerűbb számunkra virtuális viszonyok között létezni, mint a realitásban. Előfordul, hogy azok az emberek, akik értik keresgélésünket és vívódásainkat, több ezer kilométerre vannak tőlünk, és nem pár száz méterre. Különböző terekben élünk, és a különféle művészek által létrehozott művészet lényegében elsősorban az ilyen közös terekben funkcionál. Ezek a terek kommunikálhatnak egymással, betekinthetünk egymás világaiba - hiszen manapság már igen könnyedén átléphetünk egyik világból a másikba. Előfordul, hogy egyes művészi formák a valóságnak csupán egyetlen, apró kis szeletében tűnnek fontosnak, de e szelet léte az egész rendszer szempontjából rendkívül lényeges, mivel ez is a rendszer egyik eleme. Olykor olyan tendenciákkal találkozunk, amelyek csupán helyi érdeklődésre tarthatnak számot, mások pedig transzlokális jellegűek - egy bizonyos közegben, egy behatárolt közösség életében alakulnak ki, ám kiszélesedve számos más ember számára is érdekesnek bizonyulnak. Olykor e jelenségeknek generációs jellege lehet; Előfordul, hogy a fiatalok, vagy az ún. poszthippi nemzedék ugyanazon értékek felé fordul, ugyanazokat a művészi kifejezési formákat keresi. Úgyhogy úgy gondolom, hogy ma már egy ilyen pluralisztikus perspektívából nézve kell feltenni a kérdést: mit is jelenthet napjainkban az ilyen jellegű művészet, milyen szerepet tölt be a társadalomban, és mit közvetíthet a mai nemzedékek számára. Nem lehet diszkriminálni egy művészeti ágat, csak mert nem mindenkinek szól, és nem "termel" remekműveket, amelyek később bekerülnek a múzeumokba, könyvtárakba, vagyis az emberi civilizáció archívumaiba. Nem várhatjuk, hogy minden egyes művészeti ág tömegcikké váljon. Ma már nem születnek ilyen jellegű művek, de nem azért, mert mi lettünk értéktelenebbek és kevésbé érzékenyek a "nagy dolgok" iránt, hanem mert szerényebbekké váltunk, és tudjuk, hogy nincs jogunk egy emberként szólni minden egyes kultúra és korosztály nevében. Csak a mi nemzedékünk véleményét hangoztathatjuk és azokét, akik osztják a világról alkotott véleményünket. Ezért művészi formáink gyakran befejezetlennek tűnnek, nem teljesek, nem harmonikusak, mert az ideiglenesség, átmenetiség formájával ruházzuk fel azokat. Bizonyos kategóriák, amelyeket egykor a művészet értelmezéseként és leírásaként használtunk - a tökéletesség, befejezettség, mestermunka - ma már, érzésem szerint, nem alkalmazhatóak a kor művészeti alkotásaira. És ismétlem, nem azért, mert ez a művészet már nem olyan érdekes és értékes, mint az előző koroké, hanem mert másként gondolkozunk a világról.

Lengyelországban miként birkózik meg az "új művészet" a kultúrát finanszírozó új pénzügyi struktúrákkal?

Azt hiszem, immár nálunk is minden úgy működik, mint mindenütt a világon. A kultúra, a művészet, ezen belül a film-, és videóművészet, - s különösen ezek nem-kommersz ágazatai, amelyek nem képesek eltartani önmagukat - különféle betegségekben szenvednek. Az olyan országok, mint Lengyelország, vagy a többi rendszerváltozást megélt európai állam, nem fordítanak elegendő összegeket a művészetre. Ezért azok a személyek - kurátorok, kritikusok - és intézmények, amelyek hatással lehetnek e mechanizmusra, megpróbálnak egy másfajta, alternatív jellegű finanszírozási rendszert kialakítani, magánalapítványok, cégek segítségével. De nálunk Lengyelországban a jog máig sem alkalmazkodott az új helyzethez. Azok a cégek például, amelyek bizonyos összegekkel támogatják a kultúrát, ezek után az összegek után is adóznak - látható tehát, hogy a lengyel adótörvények mennyire nem alkalmazkodtak a kultúra újszerű finanszírozási rendszeréhez. Úgyhogy számos alkotó nagyon nehéz helyzetbe került, főleg az idősebb generáció alkotói, akik megszokták, hogy az állam egyfajta gondoskodó atya szerepét tölti be. Természetesen ez a gondoskodásnak egy speciális fajtája volt: előttünk volt a tejesfazék, de a lánc is ott volt a nyakunkon. Nemrég pedig az a helyzet állt elő, hogy levették ugyan a láncot, de a tejesfazekat is elvették, és a kutyaól is szétesőfélben van, mert nem reparálja senki ... És most ebben a megváltozott helyzetben új munkalehetőségeket kell keresni. Számos művész nem fogta fel, hogy az a fajta gondoskodás már nem tér vissza ... és a művészvilágnak is önszerveződésre van szüksége. A művészeknek, akik valamilyen kulturális önazanosságtudatot közvetítenek a társadalom többi rétege felé, hatást kell gyakorolniuk a politikára és közéletre, önmaguknak kell megteremteniük saját közegüket és maguknak kell kiharcolniuk a társadalomban a művészként őket megillető helyet.


52 KByte

 

hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár fórum fórum mozgóképtár linkek repertórium levelek FILMKULTÚRA '96-'98 tartalom címlap