Kövesdy Gábor Daliás múlt -idők?

Interjú Szemadám Györggyel a magyar animációs film helyzetéről

28 KByte	Beszélgetésünk apropója a Kecskeméti nemzetközi animációs filmfesztivál, mely egyben az elmúlt három évben készült magyar animációs filmek seregszemléje is. Az MMKA Animációs Kuratóriumának – melynek Ön az elnöke – is mostanában jár le a három évre szóló megbízatása. Tehát ami itt most Kecskeméten látható volt, az az Önök munkáját is minősíti. Valóban, ezért a Magyar Mozgókép Közalapítvány Animációs Kuratóriuma 90%-ban felelős. Ennek ellenére arra kérem, egyelőre ne a kuratórium működéséről beszéljünk, hanem kezdjük azzal, hogyan látja Ön, aki egyszerre kívülről és belülről is tudja nézni, a szakma általános helyzetét? Az utóbbi években rendkívüli módon megváltozott a magyar animációs filmművészet szakmai háttere. Röviden csak annyit, hogy valamikor a 60-as 70-es években az animáció fantasztikus lehetőség volt fiatal alkotóknak, képzőművészeknek vagy éppen képzőművészeti tehetséggel bíró embereknek, akiket a Pannónia Filmstúdió a hátára vett és a magasba röpített. Egy idő múlva azonban egyfajta monolit szemléletet képviselve egy kicsit rá is nehezedett a szakmára a Pannónia Filmstúdió. Akkor elkezdtek kisebb független stúdiók létrejönni, például itt Kecskeméten, és aztán ez folytatódott: mára jól működő magánstúdióra is van példa, mely a magyar palettán egészen sajátos helyzetben van. Tehát a szakma struktúrája differenciálódott. Egyrészt valóban differenciálódott. Másrészt valamikor a Pannónia Filmstúdiónak hatalmas húzóereje volt. Persze azért is, mert az egyetlen volt, ott tömörültek a legtehetségesebb emberek. Olyan képzőművészek is megjelenhettek ott, mint Kovásznai György vagy Korniss Dezső és a többiek, s azt kell mondanom, hogy Matolcsy Györgynek ebben elévülhetetlen érdemei vannak. Azonban őrületesen megváltozott körülöttünk nemcsak az említett stúdió-háttér, hanem az egész világ. Nagyon sokféle új animációs technika jött létre, például a számítógépes animáció, másrészt ezzel együtt bekövetkezett egy általános elszegényedés is. Ha most egy vonallal aláhúzom az idáig való történéseket s megkérdezem, hogy mi az ami elveszett, szomorú listát kapok. Elveszett a magyar bábfilm, sőt, sajnos kiterjeszthetjük ezt: elveszett általában a magyar gyerekfilm. Eltűnt az egész estés animációs film is. Pedig, ne felejtsük el, az első ilyen filmünk, a János vitéz nemzeti összefogás eredménye volt. És van itt még sajnálatos veszteség, amiről itt a fesztiválon is sokszor esett szó külföldre szakadt honfitársaink filmjeit nézve, – hogy a magyar animációs filmből eltávozott, kiesett nem is egy nemzedék. Ez a folyamat nem a 90-es években indult, hanem a 80-as évek közepén. Talán még korábban is. Ennek mi az oka? Én képzőművész vagyok, az ottani viszonyokat jobban ismerem. De ott is ugyanez volt megfigyelhető: jó pár ember nem bírta az itthoni gyűrődést, így vagy úgy elege lett. Nagyon sokan disszidáltak, nagyon sokan kivonultak ebből a szakmából és valami mást kezdtek el csinálni. Ennek a legjobb változatát Békési Sándor filmrendező képviseli, aki ha jól tudom talán egy- vagy két filmet csinált és utána abbahagyta: most református teológus. Szerintem számára a rajzfilmkészítés egyfajta előtanulmány volt a hivatásához. De nagyon sokan el is menekültek ebből az országból. És máshol csináltak karriert, nem hagyták el a szakmát. Így van, nagyon nagy a vérveszteség, de ez minden más művészeti ágra is igaz. Tartottam itt a fesztiválon egy kiállítás megnyitót, ahol elmondtam, hogy ha már a rejtekező értékekre e pillanatban nincsen se szem, se idő, se türelem, se pénz, legalább a meglévő értékeinket becsüljük meg. Megint neveket szeretnék mondani, olyan embereket, akik ma még alkotó művészek, már nem olyan fiatalok: Gémes Józsefre gondolok például, aki most 60 éves, vagy Reisenbüchler Sándorra, Szoboszlay Péterre, és folytathatnám a sort. Legalább ezeket az embereket kellene még bátorítani, tovább segíteni, és azt kell látnom, hogy nincsenek igazán bátorítva – lehet, hogy mi, az Animációs Kuratóriumban is felelősek vagyunk ezért. Látom ezeknek az embereknek a szkepticizmusát és néha az elkeseredettségét. Ők egy olyan nemzedékkel nőttek fel, amikor ebben a műfajban óriási lehetőségek voltak. Azért azt nem lehet elfelejteni, hogy Jankovics Marcell harminc egynéhány éves volt, amikor Kossuth-díjat kapott a János vitézért. Hogy a 60-as-70-es években ezek az emberek hatalmas hátszelet kaptak és remekül tudtak dolgozni. És mire nem mondom, hogy megöregedtek, hanem beértek, nem az vár rájuk, mint amit elképzeltek volna. Ennek bizony nagy ára van; és itt nem feltétlenül a pénzről beszélek elsősorban. Másfelől viszont azt is megvizsgálhatjuk, hogy mi az, ami a daliás időkből hagyományként mára megmaradt. Egyesek, például Varga Csaba nagyon karakteres véleményt képviselnek, mondván, hogy nemcsak új nemzedék nincs, de a korábban felhalmozott szaktudás és a tradíciók is elhaltak. Nem értek teljesen egyet ezzel a véleménnyel. Akár a művészi színvonalat, akár pedig az egész magyar animáció karakterét vizsgálom, találok egy-két dolgot, ami megmaradt: az erős képzőművészeti indíttatás és igényesség, – igen sok ember dolgozik az animációs filmesek között, aki egyúttal igen kiváló képzőművész –, én ezt remek dolognak tartom. Ez megmaradt, megmaradt továbbá valami az álmokból, megmaradt a kreativitás, a találékonyság és az ötletesség, valamint a sokféle anyag és technika használata. Van itt néhány kiállítás, amin ez kiválóan érződik. Ami nem maradt meg, az a régi szemlélet. Van egy-két utolsó mohikán – megint Reisenbüchlert említem –, egyébként ma már másként dolgoznak az alkotók. Pontosan tudják, hogy mi mennyibe kerül, mennyi idő alatt készül el, és ugyanezzel az aggyal gondolkoznak az animációs filmművészetről is. Mi éri meg nekem, mennyiért csinálom a művészetet. Van egy ilyen szemlélet, és én nem kárhoztatom őket érte, különösen a pályakezdőket, hiszen ez van benne a levegőben. A harmadik, hogy nincs meg az a rangja ennek a dolognak, mint ami valaha megvolt. Nem is lehet meg, hiszen a nagyközönség számára jórészt elérhetetlenek az itt vetített filmek. Valóban nem vetítik őket már a mozikban nagy filmek előtt, nem vetíti őket a televízió és ha egy-egy díjat elhoznak valahonnan, az nagy öröm. A Mozgókép Alapítvány Animációs Szakkuratóriuma külön díjazza, ha valaki kap egy külföldi díjat, egymillió forintot adunk neki a következő filmjére. Ezenkívül ennek olyan nagy visszhangja nincs. Nem tudom, hogy ki emlékszik még arra, hogy valamikor a 60-as 70-es években ha a nagyfilmek előtt felhangzott a Gusztáv szignálja, hallani lehetett a nézőtéren, hogy a közönség örül neki, hogy most jön egy újabb Gusztáv-epizód. Mára távol kerültünk ettől, az animációs film esetleg nagyon pici mértékben beszivárog a reklámba, azon kívül nincs fóruma, nincs jelentősége, kicsúszott alóla a talaj. Sok minden változott tehát a szakmában: a struktúrája, a finanszírozása, a társadalmi közeg és az emberek szemlélete. Nem lehet, hogy az itt a probléma tulajdonképpen, hogy az elmúlt évtizedben nem épültek ki újfajta, a megváltozott körülményeknek megfelelő struktúrák? De sajnos kiépültek. Itt ma elsősorban pénzkeresésről van szó. Bérmunkásokként dolgozunk nemzetközi koprodukciókban, s a stúdiók ebből tartják fenn magukat. Idegen tulajdonban lévő stúdiók működnek, ezeknek az animációs filmművészet csak hab a tortán. Olyan embereket kényszerítenek bérmunkára, akik kiváló művészek. Ismerek itt Kecskemét környékén például olyan zseniális grafikusművészt, aki bárcsak művészi animációs filmeket készítene, de bérmunkában dolgozik itt évek óta, amivel rengeteg pénzt hoz ennek a stúdiónak. Mindig ugyanoda kerül vissza a kérdés, hogy a mennyiséget vagy a minőséget tartjuk-e szem előtt. Most a mennyiséget, tehát hogy mennyi pénzt lehet keresni, mennyi idő alatt, mennyi munkával. És ez a még mindig keleti árú munkaerő megéri a mormonoknak, a franciáknak, a többieknek, hogy magyarokat dolgoztassanak, a magyarok pedig dolgoztatják az ukránokat, az erdélyieket és folytathatnám. Így ez a dolog másról szól, mint a művészetről. Úgy tűnik, hogy ez a viszonylag gazdag szakma sem tudja ezeket az embereket a művészetnek megtartani. Máshol nem feltétlenül negatívumként jelentkezik, hogy a művész a szakmáját gyakorolva a piacra tud lépni, – és ugyan nem saját elképzelése szerint alkot, hanem megrendelésre, de ebből el tudja tartani magát, ha nem jut mondjuk évente kreatív filmkészítési lehetőséghez. Nem tudom, hogy így van-e, mert ha jól megnézzük, akkor nem az alkotókat tartja el a szakma, hanem a stúdiókat. És még valami: akiknek biztos helyük van az animációs filmben, azok a rajzolók és a kifestők. Azok a kislányok, vagy fiúk, akiket a kutya nem ismer és akik napi 8 óra görnyedéssel rajzolják és festik ki a figurákat. Ez az egyik oldala, ez is animációs film, hiszen a technika azonos. Csak én nem egészen erről gondolkozom, hanem az animációs filmművészetről, ami az én szememben teljesen más kategória. Egyébként az is egy csapda, hogy az animációs film megkeresi a maga pénzét. Kizsákmányolóként keresi meg, tehát tőlünk nem feltétlenül rendezők kellenek, bár van erre is példa, hanem elsősorban a néger munka kell. Én úgy tapasztalom, hogy mindenütt a világban népszerű és piacképes áru az animációs film, és nem feltétlenül csak a silány minőségű változata. Miért van az vajon, hogy a magyarországi televíziók – kereskedelmiek és köztulajdonúak sajnos egységesen – nem mutatnak érdeklődést a magyar animációs filmek iránt? Ez megint egy bonyolult kérdés. Amit a Televízió animációs filmnek tekint, az a könnyebb ellenállás és az üzlet felé megy. És ha ehhez hozzáveszem, hogy nemcsak a közszolgálati televízióról, hanem a többi televízióról is beszélek, akkor viszont olyan művészetellenes, kultúraellenes magatartásról kell szólnom, ami indokolttá teszi a borúlátást. Az animációs filmművészet helyett megjelentek a televíziós csatornákon azok az ugyanilyen technikával készülő gyerekfilmek, amelyek végtelenül romboló és kártékony hatásúak. Ezek az ún. képregény stílust követik, aminek nincs hagyománya a magyar animációs filmművészetben, amelyik inkább a képzőművészetből nőtt ki és ehhez kötődik. De a világ más tájain ez nem így van, ott a képregény stílushoz kötődnek nagyon erősen, és ebből alakultak ki azok a androidokkal, szörnyetegekkel operáló filmek, amelyek gyerekeknek készülnek és amelyek tényleg kézzelfoghatóvá teszik ennek a műfajnak a parttalanságát: bármeddig el lehet menni, bármi megtörténhet rajzfilmben. A képernyőn emberfeletti, emberalatti, emberen kívüli érthetetlen lények és gépszörnyek csapnak össze, és visszaélve az animációs film szabadságával egy olyan világot közvetítenek a gyerekeknek, amelyekben nincsenek már szabályok. Szinte nincs jó, nincs rossz, ha van, akkor az is elhanyagolható: ami marad, az a permanens agresszió a filmen belül és a nézővel szemben is. Nos, ez a legnagyobb veszély az animációs filmművészetre, mert itt megtörtént valami súlyos váltás. A múltkor egy riporternővel együtt ültem egy interjúban, aki ab ovo azt mondta, hogy az animációs film káros a gyermekre. Hát én majdnem leestem a székről, mert hogy én nem így gondolom, na de egészen mást értünk alatta. Nekem az Igor Lazin meg a Cakó Feri csinálják ezeket a filmeket, ő meg a dömpinget látja a Cartoon Network-ön. Kézenfekvő a párhuzam más műfajokkal, hiszen ugyanez látható a játékfilmekben is: akciófilmek, erőszakfilmek, furcsa lények, űrlények és nem létező fantasztikus világok. De ott nem jut eszünkbe azt mondani, hogy ez veszélyes lenne mondjuk az ún. művészfilmekre, ahogy most az animációs filmeknél Ön tette. Két dolog él párhuzamosan egymás mellett, de nem érezzük, hogy az egyik elnyomná a másikat. Egy különbség van, hogy az animációs filmet, a rajzfilmet ugye elsősorban a gyerekek fogyasztják meseszerűsége miatt, éppen a fantázia gazdagító részek miatt, tehát itt a gyerekeinkről van szó. A másik oldalon ezek az ilyen-olyan kommersz játékfilmek állnak, esténként néha rákapcsolok egy ilyenre, és körülbelül negyed óra múlva alszom rajta vagy tovább kapcsolom, mert rájövök a dolog struktúrájára. Tehát bármit csinálnak vele, már unalmas, mert egy akciófilmben tudom előre, hogy mi fog történni, és nem érdekel. Pedig az Önök Kuratóriuma ebben a közegben dolgozik. Mit tudnak tenni a magyar animáció érdekében? Állítanak-e fel munkájuk során szakmai preferenciákat? Vannak preferenciáink. Fontosnak tarjuk az utánpótlást, a pályakezdők menedzselését, de ugyanennyire az ún. nagy nevek támogatását is. Előnyben részesítjük például az Iparművészeti Főiskolán animációs szakon végző fiatalok első filmjét, vagyis a diplomafilmjét, amit – tekintet nélkül a minőségre – ugyanolyan összeggel, feltétel nélkül támogatunk. Ettől kezdve az illető képbe kerül nálunk, látjuk az első filmjét és utána könnyebb megítélni, hogy a következő produkcióra adunk-e rendes pénzt, rendes gyártóval és így tovább. Én a magam részéről,– bár a három kurátor közül csak az egyik vagyok – , ugyanilyen fontosnak tartom, hogy a szakma nagy nevei is dolgozzanak. Tehát a név is számit. Így van. Számit a név, és azt hiszem, fontos az a támogatás amit mi tudunk nyújtani, nem csak személy szerint neki, hanem annak a stúdiónak is, ahol dolgozik. Én nagyon örülök, ha ezek az emberek egyáltalán pályáznak és egyáltalán dolgozni tudnak, ha az egyéb rengeteg robot mellett alkotóként is fellépnek. Persze ez nem szociális segély, mert hogyha egyszerre csak valaki mondjuk látványosan valamilyen kommersz marhaságot kezd csinálni, akkor természetesen az ember azt nem támogatja. Az imént elsiklottunk afölött, hogy Önök külön támogatják azokat, akik rangos nemzetközi díjakat nyernek el. Ez azt hiszem egyedülálló a magyar mozgóképes kuratóriumi gyakorlatban. Igen. Ennek oka van: ezek a nemzetközi sikerek pár soros újságcikkekben jelennek meg Magyarországon, ahol az animációs filmnek semmiféle fóruma, a sikereinek pedig általában semmiféle hozadékuk nincs. Úgy érezzük, minimum annyi jár az alkotóknak, hogy a következő filmjük elkészítéséhez leteszünk 1 millió forintot köszönetképpen. Köszönetképpen, hogy még mindig hajlandók dolgozni. A munkakedvvel úgy tűnik, szerencsére nincsen baj. Évente több tucat tervet kell elbírálniuk. Itt is el kell küldeni a pályázók többségét, mint a játék- vagy dokumentumfilmes kollégiumokban? Évi 60-70 pályázatot kell elbírálni. Összehasonlításként elmondom, hogy korábban a játékfilmes kuratóriumnál dolgoztam, ahol mondjuk 120 forgatókönyvből 15-öt lehetett támogatni. Az animációs filmek között ebből a 60-ból 30-at biztosan tudunk támogatni. Ez komoly szám és igen jó arány. Ezenkívül azt is számításba kell venni, ami még árnyalja az előbbi képet, hogy a 60-ból "csak" 30-at támogatunk, de ha megnézem, kiderül, hogy a pályázóknak a 80%-át támogatjuk, mert egy pályázó 3 tervet is bead egyszerre. Egyébként ő is tudja, hogy a háromból csak az egyiket támogatjuk, mert többre nincs mód. Tehát az arány valóban jó. Szóval ez fontos különbség, de a pénzek nagyságrendjét összehasonlítani sem lehet, mert itt kis pénzekkel, átlag 1 és 4 millió közötti támogatásokkal dolgozunk. Mégis azt mondják, hogy az animációs film drága. Percre vetítve igen, elérheti az 1 millió Ft-ot. Hogyan lehet kellő biztonsággal megítélni egy animációs filmes pályázatot? Egyáltalán: mit várnak a pályázóktól? Nehezen tudom elképzelni, hogy mondjuk irodalmi forgatókönyvekkel jelentkeznek a rendezők. Vagy inkább rajzokat mutatnak? Kérdéses nálam mind a kettő, és tudok is példákat mondani. Az egyik fiatal rendező, Péterffy Zsófi most egy Villon-verset filmesít meg. Nem tudom, hogyan sikerül majd. És azt sem tudom, hogy egy animációs filmnél annyira fontos-e, hogy egyáltalán legyen valamiféle történet. Vagy egyáltalán legyen-e szöveg a képek alatt. De a tapasztalat az, hogy sokan kísérleteznek ezzel. Persze mindig lehetne pályakezdőket említeni, akik amikor elmondják a filmjük történetét, akkor az egy kerek egész, de amikor a képkockákat nézed, halványan sem az jelenik meg, amit ő szóban elmondott. Korábban az irodalmilag kidolgozatlan terveket el is utasítottuk. Mivel az idén több pénzünk volt, kitaláltuk, hogy azzal adjuk vissza ezeket, hogy kérünk belőle rendes forgatókönyvet, és adtunk dramaturgokat a rendezők mellé, hogy a terv értékelhetőbb legyen. A fesztiválon úgy láttam, hogy a magyar animációs filmnek valóban a dramaturgia az egyik kulcsproblémája. Minden évben el lehet mondani, – mellesleg a játékfilm szemléken is – , hogy a filmek dramaturgiája nem az igazi. El is mondják a kritikusok, mégsem változik semmi. Korábban ez is egészen más volt. Elmondok egy sztorit, Jankovics Marcelltól tudom. Amikor ők a Gusztávot csinálták, akkor Dargay, Nepp meg Jankovics minden hétfőn bementek raportra Matolcsyhoz, és ott el kellett mondaniuk a következő Gusztáv-epizód történetét. És ha Matolcsy harsányan elröhögte magát, az aranyérmes geg volt, és ha mosolygott egyet, akkor az ezüstérmes geg volt. Ahhoz, hogy egy epizód zöld utat kapjon, abban minimum három aranyérmes és tíz ezüstérmes gegnek kellett lennie. Lehet, hogy ez nem a legdemokratikusabb változat, de működött. És persze van más példa is. A Sziszifusz eredeti változatának például más volt a befejezése. Mikor felér a sziklával a hegyre, a kő golyóvá alakul, és egy óriási golfütő elüti. Sokáig tartott, mire sikerült rábeszélni Marcellt, hogy vágja le a film végét. Így nyert aztán a film Cannes-ban Arany Pálmát. De folytathatnám a példákat. A fő probléma itt is az, mint a játékfilmnél, hogy a rendezők maguk írják a forgatókönyvet, ami nem biztos, hogy helyes. Az animációs filmben – különösen pályakezdőknél – nagyon sok esetben szembeszökő, hogy világmegváltó eszméket és nagy történeteket próbálnak belezsúfolni 3-4 perces filmekbe. Ha már a pályakezdő fiatalokat említette, hogyan látja az ő helyzetüket? Talán kevesebbet beszéltünk róluk, mint a nagy generáció tagjairól. Szerintem a választ az oktatással kell kezdeni. Én úgy látom, hogy az animációs film oktatása az Iparművészeti Főiskolán nemcsak, hogy nem kielégítő, hanem a Főiskola egyszerűen nincs rá felkészülve. Persze nagy nehezen kifizeti a tanárokat, de ha már ezt felvállalja, akkor nem csak a tanárok fizetése a fontos, hanem azoknak az embereknek a tényleges képzettsége, akik onnan kikerülnek. Én úgy érzem, hogy úgy jönnek ki a Főiskoláról az emberek, hogy nagyon sok mindent nem tudnak. Arról nem is beszélve, hogy nincs alkalmuk animációs filmet csinálni, bár mi támogatjuk, ahogy említettem a diplomafilmeket. Ezen kívül a fiatal alkotóknak tudomásul kellene venni, hogy ez nagyon fiatal műfaj. Rengeteg technika korábban nem is létezett, folyamatosan meg kell újulni. De ugyanígy nap mint nap nézniük kellene Kovásznai György filmjétől kezdve a Sziszifuszon keresztül mindenkinek a filmjét, hogy tanuljanak belőle. Mindegyik alkotó azzal lép a pályára, hogy ő fogja feltalálnia spanyolviaszt és valami újat kezd ... Ez még nem lenne baj, csak akkor, ha az illető nincs tisztában azzal, hogy amit ő ki akar találni, az már megvan. A másik érdekes jelenség a fiatalok között, hogy nagyon elnőiesedett ez a pálya, és ez természetesen más karakterű filmeket eredményez. Nemrég láttam egy filmet a Spektrum tévén arról, hogy teljesen más természetű agya van a nőknek, mint a férfiaknak. Gyerekekkel kísérleteket folytattak, és döbbenetes volt, hogy a kisfiúk mindig tornyot építenek a játékkockákból a kislányok pedig mindig falat. Tehát az egyik bekerít és védelmez valamit, a másik pedig a magasba tör fel, és lerombolja a másikét. Ha a nagy generációt nézzük, akkor Macskássy Kati kivételével nem is tudok női alkotót mondani. Most szinte csak nők vannak, nagyon más szemlélettel és nagyon más attitűddel, ami azt is jelenti, hogy a fiatal lányok akkor sem feltétlenül értik a nagy generáció férfi tagjainak a műveit, ha nézik. És az is lehetséges, hogy valami egészen mást akarnak ettől a műfajtól. Én egészen váratlan ügyekkel találkozom, és meg kell vallanom, hogy hallatlanul megleptek, mert valamilyen szokatlan közelítéssel próbálkoztak. Számomra ezek sokszor irritálóak voltak, persze ez belefér, hiszen én is férfinak gondolom magam. Komolyabban; ahogy a festészetben vagy a kortárs képzőművészetben külön műfaj a nők művészete – és ez nem feminizmust jelent – , lehet, hogy az animációs filmben is hasonló tendencia figyelhető meg. A fesztivál egyik legkomolyabb szakmai akörül vitája zajlott, hogy van-e kontinuitás a nemzedékek között. Sőt, a másik kérdés egyenesen az volt, hogy vannak-e még nemzedékek? Varga Csaba azt mondta, hogy nincs kontinuitás, megszűnt, mert az utánpótlás szakmailag olyan mélyen van, hogy – az ő mondandóját leegyszerűsítve – nem lehet már kontinuitásról beszélni, nem öröklődnek a hagyományok. A képzőművészetben többször megéltük ezt a történetet. Valami olyasmi történt, hogy a század elején lezajlott egy csomó forradalom meg mifene, aztán a 60-as években mások újra megcsináltak az egészet. Nem feltétlenül baj, ha többször lejátszódik ugyanaz a játszma, meg aztán ezek az emberek megkeresik a saját őseiket, visszamennek és próbálnak a hagyományból valamit meríteni. De a kontinuitás megszakadásának azért több oka is van. Az imént említettük az első generációkat, a disszidálókat és a többieket, de még az is hozzátartozik ehhez, hogy a régi fórumok sem nagyon vannak meg. Nem teremtődik meg az az alkalom, hogy a fészek melegén kívül másfelé is tájékozódjon az ember. Nem tudom, hogy például a fiatal animációs filmesek külföldi fesztiválokon látnak-e brit, francia, ilyen-olyan filmeket. Abban sem vagyok biztos, hogy módjuk van megnézni a magyar klasszikus és kortárs animációs filmművészet alkotásait. Tehát úgy érzi, bezáródnak, izolálódnak? Mindenki csak a saját kis körében van jelen? Én ezt így látom. És a fiatalok is így látják. Hozzáteszem, hogy a képzőművészekre is gondolok közben. Ez ma általános jelenségnek tekinthető a művészeti életben.
29 KByte
37 KByte
36 KByte
44 KByte
49 KByte
26 KByte
53 KByte
50 KByte