Kódolatlan csatornákon

Ki tudná megmondani, mikor válik az imádott apából főellenség vagy kerülni való szánalmas rossz példa? S mikor lesz a trónörökösből letagadni való apaszomorító? Gerry Conlon (Daniel Day-Lewis) tudja a választ. Apja, a becsület mindenkori bajnoka, szilárd elveivel a szigorú és hithű Adam Traskot idézi, állhatatossága azonban szelíd megbocsátásban csúcsosodik ki. Mégis elrontotta. Akkor alázta meg először fiát, amikor az első gól büszkeségét egyetlen mondattal elsöpörte: „Les volt.” A becsület és saját fia közül a becsületet választotta. S hiába évtizedek gondoskodása, elnéző magatartása s kitartó példamutatása, az apa elvesztette fiát, aki többé az esélyt sem hajlandó megadni véleménye megváltoztatására. Titokban pedig ugyanúgy sóvárog az önként eldobott apa után, ahogy az Édentől keletre hőse. Ha boldog akar lenni, a dohány illatát idézi fel magában apja egykor óriásinak tűnő tenyeréről. Ahogy Cal, úgy Gerry is azok közül a lázadók közül való, akik csak azért is rosszak akarnak lenni, akik azzal protestálnak, hogy tudatosan a törvényekkel szemben menetelnek. Olyan jól játssza a szerepét, hogy végül sikerül is elhitetnie a világgal: ő a gonosz. Amikor pedig egy bombamerénylet miatt ártatlanul börtönbe kerül, ahova szándékán kívül apját is sikerül magával rántania, még mindig nem az öreg Giuseppe (Pete Postlethwaite) józanságát tartja követendő példának. Amíg a sovány, beteges férfi állhatatosan zsolozsmázza az Üdvözlégyet, a fiú a szomszéd cella lakóinak társaságában LSD-vel könnyít a lelkén. És ha már apja után a társadalom is kitaszítottá tette, a hasonszőrűek barátságát keresi. A kemény, de velejéig romlott rosszfiú mellé csapódik, akit már-már apjaként tisztel. És elérkezik egy újabb sorsfordító pillanat, amelyet az ír rendező ismét nagyon plasztikusan ábrázol. A bebörtönzött IRA-vezető az angolok iránti gyűlöletét a fegyház zárt világában egyetlen személyre, a börtönparancsnokra vetíti le, s egy mozidélután alkalmával társai segítségével felgyújtja ellenségét. A szerencsétlenül járt ember elolthatatlan fáklyaként lobog, miközben s tűz és a vászon fénye által megvilágított arcok egyetlen nagy döbbenetben egyesülnek. A jelenetet groteszk módon festik alá a háttérben pergő film kockái, melyeken Don Corleone, a Keresztapa rekedt hangja szentesíti a lázadás kegyetlenségét. Mindeközben az olasz zöldségesről elnevezett ír apa, az egyetlen, aki a rettegett parancsnokkal emberi beszélgetésre volt képes, az emeletről mint erkölcsi magaslatról szemléli a történteket. Ide tér vissza hozzá a feldúlt Gerry. És ezzel a rend apa és fiú között helyreáll.

Jim Sheridan megtörtént eseményeket feldolgozó megrázó erejű filmje nem véletlenül nem a Guilfordi négyek vagy Az igazság nevében címet kapta. Sheridan tudatosan az apa-fiú kapcsolatot helyezte az események fókuszába. Az Apám nevében (1993) egy egészen szűk térbe, nevezetesen egy börtöncellába kényszeríti az érintett feleket, ahonnan nincs kiút. A fiú nem tud elmenni ajtócsapkodva, mert nincs hova, az apa nem tudja büntetni, mert nincs mivel. Elvették tőlük a kijózanító távolságot és elvették tőlük a szabadságot. Ezzel minden valamiféle súlytalan, tetszhalott állapotba került. A benne mozgók pedig mintha egy erőteljes vákuumhatás súlya alól igyekeznének szabadulni. Belegyömöszölték őket egy apró dobozba, a generációs feszültség négy fal közé szorítva tombol. Súlyosbítja helyzetüket, hogy még egymásra is vannak utalva, tehát muszáj lezongorázniuk a konfliktushelyzeteket, s muszáj dűlőre juttatniuk azokat. Ugyanakkor a két férfi voltaképpen újra felfedezi, megismeri egymást.

Hiányzóna

Malik, Bruno, Juszuf, Cal és Gerry. Ezeknek a majdani férfiaknak nincs hatalmasabb motiváció az életben, nincs erősebb alap, mint a már-már rajongásig szeretett vagy éppen „rajongásig gyűlölt” apa. Apák, akik megkerülhetetlenek, akiknek bizonyítani kell, és apák, akikkel titkokat lehet megosztani, akikkel cinkosan össze lehet kacsintani, apák, akiknek a szavait még hosszú évek múlva is vissza lehet idézni, mert személyük betonbiztosan áll az egyén történelmének talapzatán. Apa egyenesen maga a szeretve tisztelt vezér, akit óriási transzparensekkel köszöntünk, szobrot állítunk neki, és képzeletben a legmagasabb érdemrenddel jutalmazzuk. Legalábbis abban az „apaországban”, amit Takó (Bálint András) felépít magának Szabó István személyes hangvételű, ugyanakkor merész áthallásoktól sem mentes filmjében (Apa – Egy hit naplója, 1966). Ebben az országban Apa a bátor harcos és a jóságos atya, az egyszemélyes hős, aki partizán és sportember, akinek ugyanakkor semmi sem olyan fontos ezen a világon, mint az egyszülött fia. Mert megtisztítva az életet minden sallangtól, lassacskán elfogynak a fontosságok. Amihez a legvégsőkig, foggal-körömmel ragaszkodik a halandó, az az élete. És amit még ennél is hevesebben oltalmaz, az az utódok élete. Mert a halállal is csak úgy egyezünk ki, hogy bízunk benne: túlélünk – az emlékekben, s lesz, aki emlékezzen. Az a féltés, az az önfeláldozó odaadás, amellyel a Viggo Mortensen által alakított meg sem nevezett férfi védelmezi egy szem gyermekét John Hillcoat posztapokaliptikus víziójában, ennél is meztelenebb igazságra alapoz. Az út (2009) hőse megtehetné, hogy a kilátástalan jövő elől a nemlétbe menekül, ahogy az anya, a gyengébb nem képviselője meg is cselekszi. Csakhogy az apa-fiú kapcsolat mélyebben van kódolva. A férfi felelőssége az erő, feladata utolsó leheletéig fenntartani az életet, a jövő ígéretét, vagyis a fiút. Hiszen itt már nemcsak az egyéni történelem, hanem a világ sorsa forog kockán.

Ahogy az apáké a jövő felelőssége, úgy fiaiké az emlékezés felelőssége. Szabó István félénk hőse azonban egyenesen ennek az emlékezésnek a fogságába esik. Minden fonák helyzet elől a saját maga által nagy műgonddal kialakított apakép mögé menekül. Valójában azonban mindössze három emléke maradt a doktorról. A kétségbeesett igyekezettel hosszú évek alatt mentsvárként felépített apakép annyira élő, hogy amikor a félárváknak járó segélycsomagért kéne jelentkezni az iskolában, a kis Takó ülve marad, mert neki igenis van apja. Ugyanezzel az elkeseredett igyekezettel vág neki az erdőnek Juszuf, amikor hírül véve apja halálhírét, valami mágikus realizmus és konok tagadás mentén a férfi keresésére indul. Mert ha elismerné, hogy apja nincs többé, örökre egyedül maradna a világban. És ugyanez a tagadás vezérli Malikot is, amikor fáradhatatlanul küzd apja nőismerősei ellen. Nem tudjuk, milyen felnőtt válik a kis jugoszláv úttörőből vagy az árván maradt török kisfiúból, de azzal szembesíttetünk, hogy Takó férfivá érve sem növi ki ragaszkodását. A mese olyan komolyra fordul, hogy mesélője már nem tudja elválasztani a képzeltet a valóstól, apát a fiútól. Végül ráébred, ahhoz, hogy újra magára találjon, túl kell lépnie a nem létező emlékeken, meg kell semmisítenie a falat, amit maga köré emelt, s ami védte, de el is szigetelte egyszerre. Az apák halálán túllépve Gerry Conlon és Cal is ugyanezt a feladatot kapja. Fel kell építeniük egy új alapokra helyezett, de a régi igazságokon nyugvó jövőt, amelyben már mint családfőnek kell helytállniuk. És nincsenek egyedül. Amikor az ifjú Takó végre elhatározásra jut, s első teljesen önálló cselekedetként, amit a maga erejéből kell végrehajtania, átússza a folyót, ugyan ő nem láthatja, de nincs egyedül. Férfiak tömegei küzdenek mögötte ugyanazokkal a hullámokkal, azaz önmaguk és a felettük uralkodó apa képének különválasztásával, az elválással, tulajdonképpen az önállósodással. Ami korábban kapaszkodót jelentett, most hátráltatja őket, akár egykor az éltető köldökzsinór. Feladatuk: megőrizni magukban az apa esszenciáját, s megtalálni benne önmagukat anélkül, hogy rossz ripacsként lemásolnák a férfit, akinek gyermekként még olyan nagy mulatság volt belebújni a kabátjába, a cipőjébe, felpróbálni a kalapját vagy utánozni a mozdulatait borotválkozás közben. A túlpartra már apaként kell megérkezniük. Így teljes a kép, ez a folytonosság törvénye.

2011. január

1 . 2 . 3 . oldal