Biciklitolvajok

A papa szolgálati útra ment

Apám nevében

Apa - Egy hit naplója

Ők ketten egyek a teremtésben. Apa és fia csendes egyetértésben mézet gyűjt. Apa és fia a semmi romjain felülírja a valóságot. A gyerek még az áhított futball-labdára gyűjtött pénzét is feláldozza, hogy apjával újra találkozhasson. Ha nem lehet az a jó fiú, akiben apja bízik, kézenfekvő módon belebújik a renitens rosszfiú bőrébe. Ahogy az apáké a jövő felelőssége, úgy fiaiké az emlékezés felelőssége. REFLEXIÓK

Van-e tisztább és őszintébb a csendben, közösen végzett munkánál? Amikor agy és kéz egyszerre mozdul, a gondolatok békében pihennek a tudat mélyén, a néma összhang minden szónál ékesebben beszél az összetartozásról. Amikor nem látni, hol végződik az egyik, s hol folytatódik a másik. Egységben a tájjal, egységben az Idővel, egységben egymással. Talán ez a boldogság. Ez, ahogy apa és fia csendes egyetértésben mézet gyűjt. Férfimunka ez, komoly dolog. A fiú büszke, hogy részt vehet a felnőttek által élt nagybetűs életben, az apa büszke, hogy megoszthatja mindezt a fiával. Ők ketten egyek a teremtésben. Jakup a kezdet, Juszuf a folytatás. Két test, egyetlen lélek késleltetett partíciói. Ahogyan a keresztények is egynek tekintik az Atyát és a Fiút. Évszázadok tapasztalata hitelesíti tehát ezt a kapcsolatot. Mert az apa is volt fiú, s a fiú is lesz egyszer büszke apa. A Méz (Semih Kaplanoglu, 2010) erős, hosszan mélázó képei voltaképpen az élet folytonosságáról mesélnek. Egyszerűen, markánsan, a filmben ábrázolt természetközeli emberek nyers őszinteségével, megtisztítva az érzelmeket a sablonos patetizmustól és az erőltetett magyarázatoktól. Szavak helyett hangulatok mesélnek, bölcselkedés helyett ott vannak a sokatmondó pillantások. A fiú mindig felfelé néz, szerepe az odaadó tisztelet, az apa szelíden lefelé tekint. Sohasem leereszkedően, sokkal inkább valami ösztönös cinkossággal. Az a cinkosság ez, amivel lopva lehajtja a fiú reggeli tejadagját, mert tudja jól, hogy az ki nem állhatja a gőzölgő fehér italt. Az egyébként félénk gyermek dadogása pedig feloldódik az apai szeretetben, legféltettebb titkait is csak az érdes tenyerű, széles vállú férfi fülébe súgja bele. Láttunk már ilyet. Azt, ahogy a gyermek hűen követi apját, osztozik a munkán és osztozik a mulatságon. A Biciklitolvajok (Vittorio de Sica,1948) Brunója szinte árnyékként követi apját jóban és rosszban, a koldusszegény Antonio pedig utolsó fillérjein étterembe viszi a fiút. Apa és fia a semmi romjain felülírja a valóságot, és úgy dönt, ahelyett, hogy belesüppedne a nyomor boldogtalanságába, egy pillanatra megengedi magának azt a luxust, hogy élvezze az életet. Ebédet rendelnek, s bort isznak, mint a szomszéd asztalnál a gazdagok. Mindketten tudják, hogy kilépve az utcára a különbségek ismét láthatóvá válnak, s a kilátástalanság utoléri őket. Ez pedig megkeseríti a legédesebb bort is. Antonio a kettőjük közötti felemelő közösségre utalva igyekszik menteni a helyzetet. „Mi bármit megtehetünk, mert férfiak vagyunk.” – mondja.

1 . 2 . 3 . oldal