Ugyanígy a jobb híján való magánmítoszképzés a legizgalmasabb az Apában is. „Miért lódítok? Megint milyen boldogság kerít hatalmába, hogy figyelnek rám, hisznek nekem?” – kérdezi magától a film vége felé a főszereplő, Takó Bence. A film nagy részében az apját találja ki, akit nem ismerhetett. Úgy tartják, hogy az apa figurája „nyomasztó emlék” számára. Már-már burleszkszerűen vicces az a három konkrét, pár másodperces gyerekkori benyomás az apjáról, amit a fiú tényleg őriz. Az egyikben apa egy seprűvel tyúkot kerget a kertben, aztán a kisgyerek nézőpontjából láttatott, éppen ezért groteszkül torzított módon a fehérbe burkolt apa jön felénk egy kórházi folyosón, mint valami űrlény, végül ugyanilyen felvételen emel fel bennünket az utcán, a tekintetünk azonban elkalandozik, a kerítésoszlop vaskarikáját babráljuk, majd az apánál sokkal izgalmasabb csillekötélpálya vonzza a szemünket. Ez lenne hát a fenyegető „felettes én”, akihez „fel kell nőnie”, és akit később le kell gyűrnie Takónak? Inkább arról van szó, hogy a fiú sokszor nem tud mit kezdeni a valóság kihívásaival, és a belső feszültségét úgy oldja fel, hogy segítségül hívja a képzeletét. Amikor verik a grundon, azzal védi meg magát, hogy szépen kiszínezett mesét mond a tanáruk és az apja közös motoros meneküléséről a nácik elől, amikor a moziban sokkolja a háborús bűnösök akasztásáról szóló híradó, anyja azzal erősíti, hogy ezek az emberek az apját is bántani akarták, s mivel csak annyit tesz még hozzá: „de megszökött, leugrott egy villamosról”, a fiú kitalálja, hogyan is zajlott ez. Otthon képeslapokra bukkan, meg egy darab bicikligumira, és ezek alapján egy európai kerékpáros körutat vizionál az apjának. A film egyik kedves ötlete, hogy a fiúk is nyeregbe pattannak. Apja elképzelt túrájával szemben, ahol minden derűs és világos volt, a terek nyitottak és gyönyörűek, a két fiú a romok között tekeri a pedált, majd felülről látjuk őket, ahogy a házak szorításában egy szűk gangon köröznek a poroló körül. Még hogy a képzelettől meg kell szabadulni, és irány a valóság? Ráadásul az imaginárius apakép bárhogy alakítható. Ha kell, akkor partizán, ha kell, akkor a kórház alagsorában embereket bújtató orvos, mindenkit meggyógyító sebész vagy akár deklasszált elem. Bence összebarátkozik egy grófi származású osztálytársával. Kérik az osztályfőnököt, vegyék fel Nádasdyt is a rajba. A tanár pajtás tiltakozik. Erre Bence lehajtott fejjel dacosan azt dörmögi: „Azt hiszem, az én apám is osztályidegen volt, mielőtt partizán lett.” Az apára gondolás (és nem az apa!) erőt ad bizonyos helyzetekben. Máskor meg elgyengít. A lényeg, hogy nem lehet megkerülni. (Hogy meg tudjuk ítélni az emberi tudat ilyen nagyfokú autonómiájának hangsúlyozását, érdemes felidézni, hogy abban az időben a neveléstudományban még szilárdan tartotta magát a hit, hogy az emberi elme működése a megfelelő módszerekkel befolyásolható és kontroll alatt tartható.) „Egészen pontosan tudom, hogy történt, és nem tudom, miért alakította át a valóságot a fantázia” – mondja Jancsi a Szerelmesfilmben. A képzeletünktől, fonódjon az bár az általunk nem ismert, csak tárgyakban létező apa köré, vagy egy lány köré, akibe szerelmesek voltunk (vagy legalábbis azt hittük), nem tudunk szabadulni. Az emlékek belénk ivódnak, és bármerre lökdöshetik a fantáziánkat. A Szerelmesfilmben például a francia tengerparton a szálláshelyük fürdőszobájában Jancsi észreveszi, hogy nincs tükör. Beteljesült a „szerelme” Katával, most a legboldogabbak, nem erre várt mindig? Most itt csak ketten vannak, csak Kata kellene hogy létezzen számára, de a tükör nélküli falról beugrik egy lány emléke, akinél szintén nem volt tükör. Előtolakszik egy emlék, nyomában egy érzés, egy hang és szagok, illatok talán. Persze mindig vannak a mindennapokban, akik kézi hangtölcsérbe kiabálnak, hogy menjünk a zebrán, tartsuk be a rendet, de azért megnyugtató ábrándozni az emlékek fejfái, sírkövei között.

1 . 2 . 3 . 4 . 5 . 6 . oldal