|
Aurélien Le Genissel
Szemben a nouvelle vague-gal – Egy bíráló köszöntés
A probléma nem az, hogy néhány filmes ismét nouvelle vague-os filmeket készít (Assayas, Desplechin, Honoré, Bruno Podalydčs vagy Pascale Ferran esetében ez nyilvánvaló), hanem hogy egy látásmód átalakult minőségi kritériummá, mértékké, ezt alkalmazva állapítják meg, mennyit ér egy film. Nyilvánvaló, hogy sok film, amelyet akár közvetlenül is ez a stílus ösztönzött, kiemelkedő. De mások nem azok. A viszonyításnak ez a merevsége a dogmává alakulás veszélyét rejti, ami aztán nem engedi kibontakozni az eredetiséget, amennyiben annak nincs semmi köze a nouvelle vague örökségéhez.
Egy nap valakinek meg kell írnia, milyen titkos örökséget hagyott a nouvelle vague a filmes világra, és vitát kell kezdeményeznie a dogmákról, amelyeket kialakított. A hetedik művészetet forradalmasító, híres mozgalom születésének 50. évfordulója jó alkalom arra, hogy a szelleméhez leginkább igazodva köszöntsük: elemezzük a hibáit.
Egy kis vita nem jön rosszul
Mielőtt még a „tévedhetetlen kritikusok” szektája fellázad, emlékezetnem kell őket, hogyan kezdődik François Truffaut híres vitairata, az Une certaine tendance du cinema français, ami egyik pillére lett annak a későbbi teóriának, amit szívesen fosztogattak a Cahiers filmkritikusai és filmesei: „ezeknek a megjegyzéseknek csupán az a céljuk, hogy megpróbáljuk meghatározni a francia film egy bizonyos tendenciáját (azt, amelyiket nevezzük pszichológiai realizmusnak), és hogy kijelöljük a határait”. Ha az idézetben a pszichológiai realizmus helyére a nouvelle vague-ot tesszük, megkapjuk jelen cikk célját, és világossá válhat, miért szeretném látszólag paradox módon, kritizálva köszönteni a „fiatal törökök” nemzedékét.
A nouvelle vague, mint minden esztétikai, intellektuális teória, töredékes, időszakos és befejezetlen elméleti rendszer. Ha tudományos konstrukció volna, Karl Popper megállapításai értelmében azt mondhatnánk rá is: cáfolható. Nem kétséges, hogy Godard, Rivette, Chabrol, Truffaut vagy Rohmer művei és elgondolásai a maguk idejében frissességet és régóta szükséges erőt képviseltek. Az sem vitatható, hogy cikkeik, ízlésük és filmes látásmódjuk nyomot hagy minden, utánuk következő generáción, és máig meghatározzák az európai hetedik művészet nagy részét. Azonban ne feledjük, hogy mint az ideológiákat általában, a nouvelle vague-ot is az a veszély fenyegeti, hogy jéggé dermedt és haszontalan entitássá válik. Lehet és kell kritizálni. Ahogy ő tette a maga idejében. Azért, hogy elkerüljük, hogy túlságosan megnyúljon az árnyéka, ne váljon olyan ideállá, amit lehetetlen meghaladni, vagy olyan dogmává, ami vitathatatlan, és amiről nem lehet vitát nyitni. Mert így talán megelőzhető, hogy frusztrációkat és konformizmust eredményezzen.
Megölni az apát?
E veszélyek közül az első már ott leselkedik a francia filmre: a „nagyok” emléke mintha kőlapként nehezedne az új generáció alkotásaira. Nem véletlen, hogy a Cahiers főszerkesztője, Emmanuel Burdeau, így fogalmazott a lap által szervezett interaktív beszélgetésen: „a nouvelle vague továbbra is központi kérdés a fiatal francia filmesek számára, vállukon cipelik a terhét, akár akarják, akár nem” (www.cahiersducinema.com). *%* Ezer példát hozhatnék és több száz vitafórumot említhetnék, melyek a 60-as évek filmes örökségének az új francia művészekhez fűződő kapcsolatáról szólnak. Talán a legjobb példa erre a Pompidou Központban Oů va le cinema címmel mostanában tartott vita, amelyen az egyik előadás a Származások, kölcsönhatások: honnan jöttünk? címet viselte, és amelyen nagy francia filmrendezők beszéltek nyíltan a problémáról. Másik példánk David Vasse könyve, a Le nouvel âge du cinéma d’ auteur français (2008), amelyben a szerző szentelt néhány bekezdést a kérdésnek. Többek között azt írja: „a nouvelle vague egy múltbeli, film iránti szeretetből fakadó mozgalmat képvisel, melyet lehetetlen újra feltámasztani.” Vagy máshol: „a nouvelle vague továbbra is, akár tetszik, akár nem, egy mindig világító, habár vakító horizont a mostani filmesek számára”. Evidencia, hogy ami nagyon mélyen beleivódott a köztudatba, ahhoz folyamatosan viszonyulni kell a következő nemzedékeknek is. Csak meg kell nézni néhány kiemelt filmet 2008-ból, hogy megértsük, milyen fontos a tradíció és az újdonság között érezhető feszültség. Arnaud Desplechin Karácsonyi mese, Olivier Assayas Nyári időszámítás, Christophe Honoré La belle personne mind egy idealizált múlt befolyásával viaskodnak, persze mindegyik a maga módján, de tele vannak idézettel, kacsintással és átemelésekkel.
Nincsenek új hullámok, csak a tenger
A probléma nem az, hogy néhány filmes ismét nouvelle vague-os filmeket készít (Assayas, Desplechin, Honoré, Bruno Podalydčs vagy Pascale Ferran esetében ez nyilvánvaló), hanem hogy egy látásmód átalakult minőségi kritériummá, mértékké, ezt alkalmazva állapítják meg, mennyit ér egy film. Nyilvánvaló, hogy sok film, amelyet akár közvetlenül is ez a stílus ösztönzött, kiemelkedő. De mások nem azok. A viszonyításnak ez a merevsége a dogmává alakulás veszélyét rejti, ami aztán nem engedi kibontakozni az eredetiséget, amennyiben annak nincs semmi köze a nouvelle vague örökségéhez. Ami érdekes Honoré vagy Desplechin műveiben, az pontosan az, ami megkülönbözteti őket a mestereiktől. Ahogy Burdeau nagyon helyesen mondja: „személyiségeket teremteni újdonságot teremteni”. A Les chansons d’amour vagy a Dans Paris (mindkettő Christophe Honoré filmje) például tisztán emlékeztetnek Jacques Demy és François Truffaut műveire, de a filmek telitalálata egyértelműen az, ahogy az érzelmeket vagy a való élet helyzeteit ábrázolják, ettől kelnek életre, ettől érdekesek manapság. Vagyis amiatt, ami megtagadja az egykori filmezési módot. Ahogy nagyon jól mondta maga Truffaut (az irodalmi adaptációról beszélve): „az adaptáció egyetlen értékes típusa a színpadra vitel”, vagy „egy film sikere kizárólag a filmes személyiségétől függ”. Ha a Dans Paris-t vesszük, biztos, hogy „egyértelmű kapcsolatban áll a nouvelle vague örökségével, csakhogy ez a kapcsolata könnyed és laza – és éppen ez a fontos” – mondja Burdeau. Ez a „züllött” vagy „tiszteletlen” látásmód az, amit alkalmazott Truffaut, Rohmer, Rivette és a többiek, és ez az, ami értéket ad a műnek.
Másrészt, ha a nouvelle vague hatása túlnyomóvá válik, akkor könnyen megtörténhet, hogy mellőzötté válnak olyan művek, amelyek a priori nem közvetlen örökösei a nouvelle vague-nak. Eugčne Green antirealista és művészi manierizmusa vagy Gaspar Noé vizuális és narratív kísérletei kívül esnek ezen a kánonon (vagy legalább is a hős idők irányelvein). Ezért a közönségnek félre kellene tolnia ezeket az alkotásokat, amelyek pedig gazdagítják a valóságlátásunkat. Mindenekelőtt vegyük figyelembe, hogy a Cahiers tagjainak sem volt azonos szemléletmódjuk. Resnaist vagy Bressont belevehetjük ebbe a stílusba? Ennek a korszaknak a talán legjobb filmjeiben, mint például a Tavaly Marienbandban-ban vagy az Egy halálraítélt megszökött-ben nem tisztelik a nouvelle vague által védett alapkritériumokat – ezek szerzői művek és csodálatosak. Csak ha rugalmasan kezeljük a metodikát, akkor kerülhető el, hogy a franciás stílust szemételvezetővé transzformáljuk, ahova ledobálhatnunk annyira különböző dolgokat, mint az első Godard-filmeket (mondjuk, az Éli az életét), Truffaut és Rohmer naturaliztmusát vagy Rivette intellektualizmusát. *%*
Több ezer oldalt írtak arról, mi volt a nouvelle vague. „A sajtó által kitalált közös elnevezés, hogy egy csoportba gyűjtsenek ötven új nevet, akik két éven belül felbukkantak” (Truffaut), tartják egyesek. „Nincs nouvelle vague, csak a tenger” (Chabrol), tartják mások. És végül is elfogadhatónak tűnik, hogy ez egy olyan csoport, amelyben sem a stílusoknak, sem a műveknek, sem a témáknak nem volt sok közük egymáshoz. Ha mindenképpen meg kell határozni a nouvelle vague-ot, akkor azt csak nagy vonalakban lehet megtenni. Ha elfogadjuk – Truffaut-ra hagyatkozva –, hogy ez a fiatal filmesek mozgalma volt, és arra a látásmódra vonatkozott, ahogy „filmezték koruk valóságát”, „kivonultak a túl költséges stúdiókból”, kitaláltak egy „valóságos mozit”, és szembe helyezkedtek azzal a filmmel, ami szerintük „arra törekedett, hogy az életet egy Sain-Germain-des Prčs-i épület negyedik emeletéről mutassa be”, számos kérdést tehetünk fel. Hogy áll ezzel a Kifulladásig vagy a Bolond Pierrot? Hol forgatta Truffaut az Antoine Doinel sagáját? És a legfontosabb (hogy befejezzünk egy vitát, ami nem férhet ide), mi hoz közelebb a mai Franciaországhoz: a Comment je me suis disputé... (ma víe sexuelle) (Összeveszésem története) vagy Abdellatif Kechiche A kitérés-e (L’ esquive)? Nem tudom. És nem is fontos. De igenis fontos megérteni, hogy egy fragmentált és erőltetett áramlat öröksége, ami talán sosem volt áramlat, nyilvánvalóan sokrétű és láthatatlan.
Egy spanyol probléma
Nem azért kell beszélnünk erről, hogy kritizáljuk a nouvelle vague által közvetlenül befolyásolt műveket, hanem azért, mert kártékony lehet a francia filmre és arra a képre nézve, amit az ország szeretne magáról felmutatni külföldön, ha a minőség védjegyét csupán a nouvelle vague tradícióját folytató filmek kapják meg. Nem számítva a lapos, sikeres kommerszeket, hozzánk azok a francia munkák jutnak el, amelyeket úgy mutatnak be, mint a nouvelle vague örökségének folytatóit (Desplachin, Assayas és szerencsére Kechiche), vagy futottak még filmeseket. Olyan filmeket, amelyeknek alig (vagy semennyire) sincs közük a nouvelle vague újító szelleméhez. Ahogy maga Truffaut mondta a kritikusokról beszélve: „a film túl bonyolult lett azoknak az elméknek a számára, akik 1925-ben tudták kihozni magukból a legjobbat”. Anélkül, hogy ilyen messzire mennénk a viszontprovokációban, szögezzük le, hogy Resnais, Chabrol vagy Rivette (hogy csak a legreprezentatívabb alkotókat említsem) utolsó filmjei távolról sem érik el a Szerelmem Hiroshima, a Céline és Julie csónakázik vagy A hentes ragyogását (néhány esetben zsenialitását). Helyette, sajnálatos módon, semmitmondás, önismétlés, szimpla együgyűség, anakronizmus keverékét látjuk. Ha ehhez hozzávesszük a mára híressé vált hitvallást, miszerint „nem hiszek a jó vagy rossz művekben, csupán a jó vagy rossz rendezőkben” (Truffaut), megérthetjük, hogy még mindig miért a nouvelle vague nagy klasszikus képviselőt vetítik azóta is folyamatosan. Ismerjük a korábbi műveiket (mind hozzáférhetőek DVD-n vagy más hordozókon), de megmenekülhetünk attól, hogy nézni kelljen ezeknek a műveknek a később oly sok éven át készült ismétléseit. Érdekes munkák, de talán még azzal az „erővel és frissességgel” sem rendelkeznek, amellyel jó néhány örökösük.
Mennyit kellet várni, hogy bemutassák nálunk a megéljenzett örökösök, mint például Arnaud Assayas filmjeit, mi lesz hát azokkal, akik a jövő felé néznek: Rabah Ameur-Zaimeche, Erick Zonka, Zabou Breitman, Xavier Beauvois, Nobuhiro Suwa (franciabarát) vagy Eugčne Green. Neveik ismeretlenek a többség számára, pedig kiemelkedőbb helyet érdemelnének. Más alkotók, akik közvetlen leszármazottai a filmes forradalomnak, szintén láthatóak. Ki emlékszik Eustache-ra vagy Pialat-ra, pedig az ő műveik sok esetben jobbak, mint a kortársaiké? Manapság ki vetít Spanyolországban Chantal Akermant, Bruno Dumont-t, Benoit Jacquot-t vagy Depardont? *%*
Tiszteletlenség, hajthatatlanság, rosszhiszeműség az olyan filmmel szemben, ami nem demonstrál semmit. Biztosan.
De hogy ismét Truffaut-t idézzük, nem szabad elfeledni, „tíz éve mindig abban a reményben forgatok filmet, hogy sikerül felkeltenem azoknak a járókelőknek az érdeklődését, akik a bejáratnál levő fotók alapján választanak filmet, ügyet sem vetve a rendező nevére.” Ilyesmi ma nem fordulhat elő a spanyol forgalmazásban, ahol a név és a hírnév úgy tűnik, nagyobb súllyal esik latba, mint a minőség. „Éljen a vakmerőség” – idézzük ismét Truffaut-t –, „nehéz rátalálni”. Ezért fontos úgy fordulni a nouvelle vague-hoz, ahogy ők is mindig követelték a megközelítést: konstruktív kritikával. Azért, hogy ez a primitív magma, ami a hetedik művészet képzetét strukturálja, ne változzon át hegemonikus és konzervatív doktrínává.
Egy kicsit több vita sem jön rosszul
Friss példaként hozhatjuk azt a zűrzavart, ami mostanában támadt a filmvilágban, és amit nevezzünk „Boyero-ügynek”. (Carlos Boyero az El País című napilap nagy hatású filmkritikusa, aki az elmúlt hónapokban hosszú polémiába bonyolódott Pedro Almodóvarral, ami kicsit felkavarta a spanyol filmes közéletet. Boyero azt találta írni, hogy egy bizonyos film szerinte Almodóvar legrosszabb pillanataira emlékeztet. Almodóvar ezen felhúzta magát, és azt írta: a kritikus dolga az lenne, hogy argumentálja a véleményét, ne felületesen ítélkezzék. A vitába sokan bekapcsolódtak /elsősorban az interneten/, ami így egyre tágabb dimenzióba került, és már éppúgy szólt a kritika, a vélemény, az esszé mibenlétéről, mint a spanyol filmekről és a róluk való kommunikációról – a szerkesztő megjegyzése. ) Tekintsünk el a feszültségek, kritikák és ideologikus különbségek hosszú, történeti áttekintésétől, melyek bonyolítják az ügyet, és szögezzük le: az El País kritikusának becsmérlő megjegyzései a nouvelle vague elveiből táplálkoznak. Ismét csak Truffaut-ra kell emlékeztetnem: „az ítélkezés híve vagyok, amikor ezt meg kell tenni, de nem a filmek, hanem a filmkészítők feletti ítélkezésé”, „lehet, hogy egy középszerű vagy közepes filmes készít egy jó filmet egy bizonyos pillanatban, de ez a siker nem számít. Kisebb jelentősége van, mint Renoir egy hibájának vagy annak, amikor – feltéve, de meg nem engedve – Renoir elront egy filmet”, „sosem fogom megkedvelni Delannoy filmjeit, viszont mindig kedvelni fogom Renoir munkáit”. Extrém alapállás, ami érthető korának kontextusában, mert akkor arra volt szükség, hogy igazi, komoly művészetté szilárduljon a film. A Cahiers kritikusai számára ezek a radikális kijelentések egyfajta védekezésül szolgáltak, hogy a filmkészítő voltaképpen alkotó, és eszközei különböznek bármelyik másik művészeti ághoz tartozó művészétől. De manapság talán nem kell ennyire védeni a szerzőket, és folytatni ezt a vonalat. A kritikusnak kevesebb első filmet kellene megnéznie, miközben már beskatulyázta a többi filmest. Látni kell az összes Hou Hsiao-hsien-, Kim Ki-duk-, Tarantino-filmet... Ez történt ebben az ügyben. (Ugyanígy reagált volna Carlos Boyero, ha a Max Payne – Egyszemélyes háború vetítéséről jött volna ki?) Látni kell az összes Kiarostamit... Talán nem... Nem káromlás azt mondani, hogy jobb látni egy okos Park Chan-wook- vagy M. Night Shyamalan-filmet, mint egy rosszat (ha van ilyen...) Assayastól vagy Lars von Triertől. Valamitől érdekes lesz egy film, de nem a rendezőjétől, hanem attól, ami benne van, hogy visszautaljunk Truffaut némiképpen abszurd kijelentésére.
Érdemes még egy példát hozni. Antoine de Baecque kritikusnak nem lehet a szemére vetni, hogy támogatná a nouvelle vague-ot. Ő írja: „a szerző vált abszolút értékké, hitvallása mítosszá, ez ennek a folyamatnak a duplán galád hatása” (Feu sur le quartier general!, 2008, Párizs).
Jó mindig emlékeztetni arra, mit hozott a nouvelle vague, de jobb ezt úgy tenni, mintha egy hajtóerőről beszélnénk, ami lehetővé teszi az előre tekintést is, és nem úgy, mint egy út végéről.
Aurélien Le Genissel: Contra la Nouvelle Vague. Un homenaje crítico, Dirigido, 2009. március
Fordította: Bakos Krisztina
|