François Truffaut

Jean-Luc Godard

A probléma nem az, hogy néhány filmes ismét nouvelle vague-os filmeket készít (Assayas, Desplechin, Honoré, Bruno Podalydès vagy Pascale Ferran esetében ez nyilvánvaló), hanem hogy egy látásmód átalakult minőségi kritériummá, mértékké, ezt alkalmazva állapítják meg, mennyit ér egy film. Nyilvánvaló, hogy sok film, amelyet akár közvetlenül is ez a stílus ösztönzött, kiemelkedő. De mások nem azok. A viszonyításnak ez a merevsége a dogmává alakulás veszélyét rejti, ami aztán nem engedi kibontakozni az eredetiséget, amennyiben annak nincs semmi köze a nouvelle vague örökségéhez.

Egy nap valakinek meg kell írnia, milyen titkos örökséget hagyott a nouvelle vague a filmes világra, és vitát kell kezdeményeznie a dogmákról, amelyeket kialakított. A hetedik művészetet forradalmasító, híres mozgalom születésének 50. évfordulója jó alkalom arra, hogy a szelleméhez leginkább igazodva köszöntsük: elemezzük a hibáit.

Egy kis vita nem jön rosszul
Mielőtt még a „tévedhetetlen kritikusok” szektája fellázad, emlékezetnem kell őket, hogyan kezdődik François Truffaut híres vitairata, az Une certaine tendance du cinema français, ami egyik pillére lett annak a későbbi teóriának, amit szívesen fosztogattak a Cahiers filmkritikusai és filmesei: „ezeknek a megjegyzéseknek csupán az a céljuk, hogy megpróbáljuk meghatározni a francia film egy bizonyos tendenciáját (azt, amelyiket nevezzük pszichológiai realizmusnak), és hogy kijelöljük a határait”. Ha az idézetben a pszichológiai realizmus helyére a nouvelle vague-ot tesszük, megkapjuk jelen cikk célját, és világossá válhat, miért szeretném látszólag paradox módon, kritizálva köszönteni a „fiatal törökök” nemzedékét.
A nouvelle vague, mint minden esztétikai, intellektuális teória, töredékes, időszakos és befejezetlen elméleti rendszer. Ha tudományos konstrukció volna, Karl Popper megállapításai értelmében azt mondhatnánk rá is: cáfolható. Nem kétséges, hogy Godard, Rivette, Chabrol, Truffaut vagy Rohmer művei és elgondolásai a maguk idejében frissességet és régóta szükséges erőt képviseltek. Az sem vitatható, hogy cikkeik, ízlésük és filmes látásmódjuk nyomot hagy minden, utánuk következő generáción, és máig meghatározzák az európai hetedik művészet nagy részét. Azonban ne feledjük, hogy mint az ideológiákat általában, a nouvelle vague-ot is az a veszély fenyegeti, hogy jéggé dermedt és haszontalan entitássá válik. Lehet és kell kritizálni. Ahogy ő tette a maga idejében. Azért, hogy elkerüljük, hogy túlságosan megnyúljon az árnyéka, ne váljon olyan ideállá, amit lehetetlen meghaladni, vagy olyan dogmává, ami vitathatatlan, és amiről nem lehet vitát nyitni. Mert így talán megelőzhető, hogy frusztrációkat és konformizmust eredményezzen.

Megölni az apát?
E veszélyek közül az első már ott leselkedik a francia filmre: a „nagyok” emléke mintha kőlapként nehezedne az új generáció alkotásaira. Nem véletlen, hogy a Cahiers főszerkesztője, Emmanuel Burdeau, így fogalmazott a lap által szervezett interaktív beszélgetésen: „a nouvelle vague továbbra is központi kérdés a fiatal francia filmesek számára, vállukon cipelik a terhét, akár akarják, akár nem” (www.cahiersducinema.com).

1 . 2 . 3 . 4 . oldal