Fertőzés

Hétköznapi pár

A jel

Vakság

Az Omega ember

I Drink Your Blood

A vírusfilmek állítása szerint az emberek hajlamosak elfeledkezni az evolúcióról. Vagyis arról, hogy folyamatos adaptálódásra, változásra ítéltettünk. A vírusfilmek azokat az alapvető, kortárs, tudatalatti vagy tudatos szorongásainkat fogalmazzák meg (kép)soraik között, amiket az információs társadalom, az individualitás mítosza vagy a mai halálkultusz kelt. KONTEXTUS

Az antagonizmus vírusa
A vírusfilm nem annyira a horror-, inkább a katasztrófafilmmel rokon. A járvány emberszabású katasztrófa, kizárólag embereket elemésztő világégés. Végeredménye viszont ugyanaz: apokalipszis. Azonban az értékdefiniáló poszt-apokaliptikus filmekkel ellentétben, amelyek a kortárs közösségek értékrelativizmusában mutatják fel az időtálló, szilárd értékeket (lásd legutóbb Éli könyve), a katasztrófafilm és a klasszikus vírusfilm szereplői egyaránt a kár minimalizálására törekszenek, azaz a létező rendet akarják fenntartani.
A klasszikus vírusfilmekben a járványnak van „feladója”, aki csak mértékkel öl: olyan életveszélyes szituációkat teremt, amelyeket többnyire el lehet kerülni; ha pedig terjed, azt az emberi idő léptékével teszi, azaz ha a hős elég gyors, akkor meg tudja állítani. Hatásmechanizmusát a thrillertől kölcsönzi, a határidő-dramaturgia alkalmazásával teremt feszültséget, illetve olyan „mindent vagy semmit” szituációt, amiben az utóbbi opció pesszimizmusát 99 %-ban kizárja a klasszikus dramaturgia. A klasszikus vírusfilm így különböző, kanonizált műfaji narratívák amalgámja: a katasztrófafilmmé, a thrilleré, és alkalomadtán a horroré.
Az individualitásmítosz és a cselekvés hatékonyságába vetett hit kultúrájában a camus-i abszurdnak, a halál értelmetlenségének nincs létjogosultsága. Aminek viszont arca van, azt le is lehet győzni. A vírusfilmek karakterkészletébe már a kezdetektől beletartozik az emberi antagonista, aki általában a vírus elterjedéséért felelős – akár fizikai, akár erkölcsi értelemben. Ő az igazi kórokozó, a rendet fenyegető gonosz, akinek a jó öreg fizikai küzdelem az ellenszéruma. A Vírusban a katonai vezetés rossz lelkiismerete hibás a járvány kitörésében, a Gyilkos fertőzésben a mezőgazdasági szereket gyártó cég szuperdokija valójában biológiai fegyvert gyárt (később dühöngő „zombivá” változik), a Pokoli találmányban pedig a szintén katonai célokra előállított halálos vírus feltalálója kezdi el a gyakorlatban is bevetni azt.

Bűn és bűnhődés: a hidegháború vírusai
A vírusfilmes tematika születésekor saját alanyának, a vírusnak a működését, felépítését imitálta: ahogy a vírus is gazdatesteken telepszik meg és azok működését „programozza át”, a járvány és a megelőzés motívuma is már bejáratott műfajokba fecskendezte be a narratíváját, formálódó motívumkészletét. A vírusfilmes tematika először 1950-ben fertőzte meg a tömegfilmet: a The Killer That Stalked New York című B-film, illeteve az Elia Kazan első „filmszerű” rendezésének tekintett Pánik az utcán. Mindkettőben egy külföldről érkező bűnöző hozza be a fertőzést Amerikába.
Az 50-es évek elején a járvány a (potenciális) invázió képében ütötte fel fejét az Egyesült Államokban: a külföldről érkező fertőzés nem (csak) a bevándorlóktól való félelem, hanem a kommunizmus beszüremkedésének metaforája lett, már kortárs értelmezésekben is. Ám a „bűnügyi járványfilm” szerepkörét hamar kisajátította magának a science fiction, amely sokkal plasztikusabban, látványosabban tudta ábrázolni a kommunizmus elterjedésétől való félelmet.

1 . 2 . 3 . 4 . 5 . 6 . 7 . oldal