|
Soós Tamás
A naivitás diszkrét bája – Cameron Crowe: Az igazi kaland
Habár senki nem merné szerzői filmesnek csúfolni, Cameron Crowe mégis azon hollywoodi rendezők táborát gyarapítja, akik a 21. században is a személyességre eszküsznek. Életérzésekből, élményekből és emlékekből táplálkozó keserédes hangulatfilmjei Billy Wilder „sírva nevettető” örökségét ápolják, és John Hughes filmjeivel állnak lelki rokonságban. Legszemélyesebb alkotása, az apjának emléket állító Elizabethtown buktája után Crowe most egy hozott anyagból forgatott, szerethető biztonsági játékkal tért vissza a nagyjátékfilm-készítéshez. MOZI
Az igazi kaland
(We Bought a Zoo)
amerikai vígjáték, 123 perc, 2011
rendezte: Cameron Crowe
írta: Cameron Crowe, Aline Brosh McKenna (Benjamin Mee nyomán)
fényképezte: Rodrigo Prieto
vágó: Mark Livolsi
zene: Jon Thor Birgisson
fényképezte: Rodrigo Prieto
látvány: Peter Borck
jelmez: Deborah Lynn Scott
producer: Julie Yorn
szereplők: Matt Damon, Scarlett Johansson, Elle Fanning, Thomas Haden Church
gyártó cég: Twentieth Century Fox Film Corporation
forgalmazza: InterCom
bemutató dátuma: 2012. március 22.
Az igazi kaland Benjamin Mee önéletrajzi könyvének ízig-vérig hollywoodiánus átirata. Crowe és Aline Brosh McKenna forgatókönyvíró (Az ördög Pradát visel, Ébredj velünk) olvasatában Mr. Mee (Matt Damon) egy különc, kalandfüggő riporter, aki úgy érzi, valami radikálisan új dolgot kell csinálnia ahhoz, hogy képes legyen túllépni felesége halálán. Felmond a munkahelyén, és 7 éves lányával, Rosie-val, illetve kamaszodó fiával, Dylannel kiköltözik a város szélén porosodó farmra, amelyhez történetesen egy omladozó, bezáratott állatkert is tartozik. Benjaminnak fél éve, és igencsak korlátolt pénzügyi kerete van arra, hogy renoválja az állatkertet, megtanuljon bánni az állatokkal, és kirázza depressziójából problémás fiát. Emellett persze adott a szerelmi szál is, családi mozi lévén ráadásul rögtön kettő: Benjamin az állatkert fiatalos, ám munkamániás vezetőjéhez, Kelly-hez (Scarlett Johansson) kezd el vonzódni, míg a zárkózott, horrorisztikus rajzaiba menekülő Dylannak a helyi farmon felcseperedett lány, Lily (Elle Fanning) csapja a szelet. Hogy azért mégse menjen gördülékenyen az untig ismert, local hero mintát követő sikersztori, az emberi kapcsolatok alakulását az anya halála miatti gyász hátráltatja. Se Mee, se Dylan nem tudja kitölteni a mardosó űrt, ám a történet folyamán nem is annyira a lányokkal, mint inkább egymással gyűlik meg a bajuk.
Az igazi kaland a rockrajongó rendező második filmje a Vanília égbolt után. Nem lehet sírva nevetni, hiába adott a drámai alapanyag, és hiába a karikatúraszerűen eltúlzott, poénosnak szánt mellékszereplő-sereg. A film humora egyszerűen kevés: ami minimális irónia akad, arról elsősorban Thomas Haden Church gondoskodik, aki Benjamin két lábbal a földön járó, okoskodó bátyját, Duncant alakítja, aki kellően cinikus ahhoz, hogy jelenetről jelenetre, józan paraszti ésszel ironizáljon Mee őrült tervén. Hozzá csatlakozik még a Jerry Maguire (szintén Crowe rendezése) aranyosan vicces kissrácát (Ray Boyd – Jonathan Lipnicki) idéző, ártatlan szőke fruska a maga határtalan naivitásával, aki Az igazi kaland legnagyobbat csattanó poénjainak dobja fel a magaslabdát (többek között a chilei bányászokról). Kellő önirónia híján viszont, Az igazi kaland mind minőségében, mind hangulatában egy igényesebb, családi Disney-mozi és egy középszerű, de szerethető Crowe-film között ingadozik.
Az igazi kaland legfájóbb hiányossága, hogy míg folyton „az igazi kaland” természetéről értekeznek benne, az alkotók elfelejtettek konfliktust írni a filmbe. Az még Crowe érzékenységét dícséri, hogy sikerült az amerikai szabadságmítoszhoz illesztenie az eredetileg Nagy-Britanniában megesett történetet. A 60-as évek mezítlábas szabadságethosza köszön vissza az „autentikus amerikai tapasztalat”, azaz a természet peremére való kiköltözés sztorijában, amihez elvétve Bob Dylan és Neil Young melankolikus dalpróféciái biztosítják a háttérzenét. A film legsikerültebb pillanatai közé tartozik, amikor ez az alternatív kisközösség, a társadalom margójára szorult emberek csak élnek és lélegeznek, beszélgetnek és nevetgélnek. Vagyis amikor Crowe azt csinálja, amihez a legjobban ért: életképeket rajzol, fura szerzetek magánszerelmeiről, kedvteléseiről és fóbiáiról. Azonban a rendező ezúttal vagy nem volt képes, vagy nem akarta problematizálni ezt a megélt utópiát. Hiába vágja például Dylan apja fejéhez, hogy ő soha nem akart a farmra költözni, és hogy Benjamin nem kényszerítheti rá másokra álmait, az érzékeny apa csak ennyit felel: „De igen!” Vagy amikor a meggondolatlan állatkert-felújítás közben elfogy Benjamin pénze, akkor jön a mindig megbízható deus ex machina, és a kétségbeesetten igyekvő Mee ölébe pottyan egy örökség. Crowe szerint az idő mindenre megoldást kínál: ha megbántottad a másikat, mert semmibe vetted, elég csak megvárni, amíg megbocsájt; ha valakivel nem értesz egyet, elég kibekkelni, amíg az meggondolja magát. Mint Spielberg legutóbbi állatos filmjét, a Hadak útjánt, úgy Az igazi kalandot is az laposítja el, hogy hiányzik belőle a hollywoodi filmek legfontosabb összetevője: az ellenerő. Antagonista és nehézségek híján pont a kaland hiányzik Az igazi kalandból.
Ám aki ismeri a direktor munkásságát, az tudja, hogy Crowe kissé fésületlen filmjei mindig is az egyes epizódok szintjén voltak igazán ütősek. Nála soha nem a történet kifejlete, hanem az útközben felvonuló hóbortos, szerethetően elrajzolt karakterek kapcsolatai, párbeszédei adják a történet savát-borsát. Az igazi kaland is csak bizonyos jeleneteiben tud szívhez szólni, mégpedig azért, mert a problémás apa-fiú kapcsolat – a film talán legszemélyesebb aspektusa – érzelmileg kellően kusza ahhoz, hogy maradéktalanul hasson. Amolyan szeretlek-gyűlöllek viszony ez, amiben Benjamin és Dylan azért nem tud közös nevezőre vergődni, mert túlságosan hasonlítanak egymáshoz: nem tudnak mit mondani egymásnak, így párbeszédeik rendre azzal végződnek, hogy újabb sebet karcolnak a másik hegektől hemzsegő lelkére. A középkorúvá érett Crowe érezhetően az apa és gyermekei között zajló drámát tudta annyira magáénak érezni, hogy kellő őszinteséget csepegtessen az amúgy kiszámíthatóan kanyargó történetbe.
A film így végeredményben Matt Damon jutalomjátéka, akinek a nem-normális, non-konform Mee karaktere kiválóan illeszkedik aktuális szerepválasztásaihoz. Miután Damon visszautasította a negyedik Bourne-mozit, az utóbbi években drámai színészként igyekszik megszilárdítani hírnevét (Azután, Fertőzés, Invictus), a korosodó Damonnak pedig most is sikerül a főhős apró rezdüléseit, lelki vívódásait, fel-felbuggyanó keserűségét túlzásoktól mentesen megjelenítenie. Kár, hogy azon a ponton csöppent bele a Crowe-életműbe, amikor a rendezőnek egy idegen karaktert kellett saját képére formálnia, és így a folyamat akarva-akaratlanul is megrekedt félúton. Mee karakterportéja ugyanis korántsem olyan egyedi, mint a kényszeresen hadováló, kételkedő, de tettrekész Lloyd Dobbler volt a Mondhatsz akármit-ben, a kapcsolatfóbiában szenvedő fiatalok voltak a Facérok grunge-érájában, vagy a maga csendes módján lúzer rockújságíró-önarckép volt a Majdnem híres-ben.
Az igazi kaland tulajdonképpen az Elizabethtown replikája, hiszen szintén a gyász folyamatáról, a veszteség feldolgozásáról szól. Csak éppen az a rendező, aki a Jerry Maguire szatírájában még a kényszeres sikerorientáltságon köszörülte a nyelvét, most egy zökkenőmentes, „inspiráló” sikertörténetbe csomagolta ezt a témát. Talán a 2005-ös film kapitális kritikai és pénzügyi kudarca után nem merte privát mániáit, szerelmeit egy saját sztoriban előadni, és így a Crowe-filmek sarokkövének számító személyesség óhatatlanul háttérbe szorult. És itt nem csak arról van szó, hogy a rockzenerajongó már dokumentumfilmekben éli ki ezirányú érdeklődését (Pearl Jam Twenty), és Az igazi kaland soundtrackjét többnyire a transzcendentális szépségű zenéket jegyző izlandi Sigur Rós énekes-gitárosa, Jónsi dalai teszik ki, a King Crimson debütalbumának borítója pedig már csak belsős poén Dylan horrorrajzai között. Hanem arról, hogy a dialógmániás rendező olyan filmet készített, amelyben a szereplőinek nem kell agyonbeszélniük egy témát ahhoz, hogy túlvergődjenek rajta; és hogy a kendőzetlen őszinteség, amivel ambivalenssé gyúrta alapvetően nagyon is hollywoodi történeteit, csak néhanapján üti fel a fejét a kétórásra nyújtott műben.
Ami viszont Crowe-filmnek kevés, az vasárnap délutáni családi mozinak több, mint korrekt. Hiába elég magas a cukiságfaktor ahhoz, hogy állatostól, kislányostól lazán kicsapja a biztosítékot, Crowe végül képes mederben tartani a Delfines kaland-hoz hasonló, „csináld magad” sikertörténetet. Más kérdés, hogy nem pont egy ilyen kaliberű rendezőtől várjuk el, hogy csatlakozzon azon hollywoodi trendhez, amely lelkileg és/vagy fizikailag sérült emberek „csakazértis megcsinálom” győzelmeit meséli el, hogy emocionális vigaszt nyújtson egy nemzeti tragédiákban, csalódásokban bővelkedő évtized után. Mindenesetre csak remélni lehet, hogy a főállású rockrajongó nem felejtette el végleg, hogyan kell igazán a húrok közé csapni, és legközelebbi forgatókönyve megírásakor magáévá teszi Benjamin Mee életfilozófiáját, miszerint elég húsz másodpercig bátornak lenni ahhoz, hogy megváltoztasd az életedet. És akkor a naivitás diszkrét bája, ami Az igazi kaland minden pillanatát körbelengi, talán a való életben is tényleg inspiráló lesz.
2012. március 22.
|