|
Peregi Tamás
A legyőzhetetlen - Clint Eastwood: Invictus
Clint Eastwood idestova 40 éve örvendeztet meg bennünket filmjeivel a rendezői székből, s ahogy öregszik, egyre profibb, egyre szerethetőbb munkákkal áll elő. Az Invictus nem tartozik az immár 80 fölötti mester legjobb művei közé, de ez a sportfilmbe oltott Mandela-életrajz is messze kiemelkedik az átlagos amerikai filmtermésből. Megnézni annak is érdemes, akit hidegen hagy mind a rögbi, mind Dél-Afrika történelme. DVD
Invictus – A legyőzhetetlen
Invictus
amerikai, 134 perc, 2009
rendezte: Clint Eastwood
írta: Anthony Peckham (John Carlin írása alapján)
fényképezte: Tom Stern
vágó: Joel Cox, Gary Roach
zene: Kyle Eastwood, Michael Stevens
producer: Clint Eastwood, Robert Lorenz, Lori McCreary, Mace Neufeld
szereplők: Morgan Freeman, Matt Damon, Tony Kgoroge, Patrick Mofokeng, Leleti Khumalo, Marguerite Wheatley, Matt Stern
gyártó cég: Warner Bros. Pictures
DVD forgalmazó: Pro Video Film
A polgárjogi aktivista Nelson Mandela Dél-Afrika elő fekete elnöke. Az apartheid öröksége helyett hitet tesz a béke mellett, és megpróbálja összefogni a nemzetet. A közelgő rögbi világbajnokság előtt arra kéri Francois Pienaar csapatkapitányt, hogy tegyenek meg mindent a győzelem érdekében. A csapat véghezviszi a lehetetlent, beverekszi magát az 1995-ös világbajnokság döntőjébe.
„A rögbi barbár játék, amit úriemberek játszanak, a foci úri játék, amit barbárok játszanak.” Ez a paradoxon hangzik el Clint Eastwood Neslon Mandeláról szóló filmjében, amivel Dél-Afrika megosztottságára utalnak a szereplők, hiszen az előbbi a fehérek, az utóbbi a feketék sportja volt az apartheid idején. A nézőnek sincs könnyű dolga, amikor el akarja dönteni, hogy egy sportfilmet lát, amely Nelson Mandela politikájával foglalkozik, vagy egy Mandela-életrajzot, amelyben sportolnak. A sport és a politika „összeboronálása” nem először fordul elő a filmtörténet során, elég csak Goda Krisztina Szabadság, szerelem című alkotására gondolnunk; s hogy egy nemzet felemelkedésének szimbóluma legyen, arra is volt példa Fassbinder Maria Braun házassága című művében, ahol a zárójelenetben pont az akkor „legyőzhetetlennek” tartott magyar fociválogatott fölötti német diadalról szóló közvetítés hallatszik a rádióból.
A sportfilm zsánere Amerikában lényegesen népszerűbb és ismertebb, mint hazánkban. Az Invictus mindenben megfelel a műfaj követelményeinek, a film elején megismerünk egy szerethető, ámde vesztes rögbicsapatot, amely sok edzés, lelki motiváció és összefogás következtében esélytelenként is megnyeri a világbajnokságot. A meccsekről szóló jelenetekben semmi kivetni valót nem találhatunk, pergő ritmus, ragyogó vágás, a kulcsmomentumok lassítása, odaillő hangeffektek jellemzik, a néző szinte a küzdőtéren érezheti magát. Eastwood még a rögbilabdába is elrejtett egy kisebb kamerát, hogy minél jobban bevonja a közönséget a játékba. Ahogy az említett vízilabdás film esetében, itt is vegyesen szerepelnek a csapatokban profi sportolók és színészek (a győztes pontot szerző játékos szerepében Clint Eastwood egyik fiát láthatjuk), ami nyilván komoly felkészülést igényelt a művészektől, de laikus nézőként, aki még a szabályokkal sincs teljesen tisztában, egyáltalán nem vettem észre, mikor látok színészt, és mikor sportolót a gyepen. A dél-afrikai válogatott csapatkapitányát Matt Damon alakítja, aki korunk James Bondja(Jason Bourne-ja)ként bizonyára sok olyan nézőt vonz a mozikba, akik egy Nelson Mandeláról szóló filmre nem biztos, hogy beülnének. Damon az Invictusban nem a szuperhőst hozza, tudja, hogy nem ő áll a középpontban, tökéletesen kiegészíti, segíti a Morgan Freeman által megjelenített Mandela-figurát. Freeman pedig él a lehetőséggel, ellesve a dél-afrikai elnök járását, akcentusát, lenyűgöző alakítást nyújt. A színészvezetésről valamit nagyon tudhat Eastwood, ezért a filmért Damont és Freemant egyaránt jelölték Oscarra és Golden Globe-ra, korábban pedig Oscarhoz segítette Hilary Swanket és Morgan Freemant (Millió doláros bébi, 2005.), Sean Pennt és Tim Robbinst (Titokzatos folyó, 2004.), valamint Gene Hackmant (Nincs bocsánat, 1993).
A film másik szála a sport mellett a dél-afrikai politika. Az 1990-ben játszódó kezdő képsorokban a 27 évi raboskodás után szabadult Nelson Mandela konvoját látjuk elhaladni két kerítés között, egyik mögött a fehérek rögbiznek, a másik mögött a feketék fociznak. Az ország megosztottsága képileg is belénk vésődik. Négy évet ugrunk időben, s az ország első szabad választása után találkozunk Mandelával, aki átveszi az ország irányítását. Mind a fehérek, mind a feketék meg vannak győződve róla, hogy bosszút fog állni a hosszú elnyomatásért, elnökként mégis sikerül felülemelkednie a pártoskodáson, faji ellentéteken, megbocsátást, összefogást hirdet. Saját testőrségén keresztül mutat jó példát, a régi rendszer titkosrendőreit együtt alkalmazza saját embereivel a „szivárvány nemzet” elérésének érdekében. Már ekkor, a film első negyedórájában elhangzik szájából a tételmondat, aminek alátámasztására szolgál az egész tanmese: „A kibékülés, a megbocsátás felszabadítja a lelket, és megszabadít a félelemtől. Épp ezért olyan hatalmas fegyver.” Ezek után már nem érheti semmi meglepetés a nézőt, minden a fenti politikai krédó megvalósítását illusztrálja, ezért lesz a film kissé szájbarágós, túlságosan direkt. Pedig Eastwood bízhatna a képek erejében, ahogy a testőrségen belül alakul a fehérek és feketék viszonya, ahogy a történet elején még a tengernek menni készülő rasszista rögbisapuka a döntőre néger bejárónőjét is magával viszi, ahogy a fekete kisfiú a fehér rendőrökkel együtt hallgatja a közvetítést, és örül rendőrsapkával a fején a győzelemnek, mind, mind elég lenne ahhoz, hogy magunk is levonjuk a tanulságot, nem kéne már az elején a képünkbe mondani. A rendező jó ízlése is csak egyszer bicsaklik meg, amikor a döntő előtt egy repülőgép elrepül a stadion fölött, hogy köszöntse a csapatot, felesleges, sőt zavaró a New York-i ikertornyok elleni terrormerénylet felidézése.
A cím egyébként egy William Ernest Henley nevű angol költő versének a címe, ez a vers adott erőt Mandelának, hogy elviselje a hosszú raboskodást. Tudatosan akarta megismerni az ellenség kultúráját, mert meg volt győződve róla, hogy csak így lehet őket legyőzni, ráadásul akit megismerünk, azt nemcsak legyőzni, hanem elfogadni, ad abszurdum megszeretni is könnyebb. Szép jelenete a filmnek, amikor a rögbiválogatott ellátogat Robben Islandre, és megnézi az elnök egykori celláját, miközben hallhatjuk Henley költeményét Morgan Freeman előadásában. A film alkotói is tisztelegtek ezzel a Nobel békedíjas államférfinak, tényleg az eredeti cellában készültek a felvételek, s elérték azt is, hogy a pretoriai államfői palotát is megnyitották a stáb előtt.
Említettem a kezdő képsorokat, hogy egymástól kerítéssel elválasztva játssza mindenki a saját sportját, a záró jelenetben pedig önfeledt fekete gyerekeket láthatunk, amint rögbiznek. Mandela politikája a film szerint tehát sikeres volt, a nemzet megbékélt, megismerték, elfogadták egymást a korábbi ellenségek. Szerethető, humánus alkotást láthattunk ismét Clint Eastwoodtól, legalább erre a két órára higgyünk benne, hogy a valóságban is így működnek a dolgok.
2012. február
|