Meglepő, ha egy hollywoodi film olyan karakterről szól, amelyik alig kapcsolódik a a környezetéhez. Főhősünk egy baseballcsapat vezetője, minden adott lenne, hogy ezer szállal kötődjön a külvilághoz, ám őt csak egy fantasztikus terv megvalósítása fűti. A fanatikusok a filmtörténeti kánon szerint általában tébolyodottak, félelmetesek. Brad Pitt Billy Beane-je nem ilyen. Szelíd és nyugodt. Ám a higgadt külső mögött (már Pitt testi adottságai miatt is) egy fenevad érezhető. A színész elismerésre méltóan játssza ezt a belső izzású karaktert. MOZI

Pénzcsináló
(Moneyball)
amerikai, 133 perc, 2011
rendezte: Bennett Miller
írta: Stan Chervin, Steven Zaillian, Aaron Sorkin (Michael Lewis könyvéből)
fényképezte: Wally Pfister
vágó: Christopher Tellefsen
zene: Mychael Danna
jelmez: Kasia Walicka-Maimone
producer: Michael De Luca, Rachael Horovitz, Brad Pitt
gyártó cég: Columbia Pictures
szereplők: Brad Pitt, Philip Seymour Hoffman, Jonah Hill
magyarországi bemutató: 2011. december 8.
forgalmazza: Intercom
Billy Beane baseballcsapata elvesztette a bajnokság rájátszását. Három meghatározó játékos eligazolt, új csapatot kellene építeni. Ehelyett Beane egy statisztikus-analitikust alkalmaz, akivel kidolgozzák, hogyan lehet megnyerni a bajnokságot. Az elmélet szerint nem kellenek sztárok, pár olcsó játékos elég. A teória valósággal sokkolja az Oakland Athletics edzőit…

A sport (mint küzdelem) szoros kapcsolatban áll a mozgóképpel (mint a küzdők és a nézők közötti médiummal, vagy mint az egyéni kiállásra buzdító propaganda eszközzel). Már az első filmeken láthatunk ökölvívókat. A boksz éppen olyan „fényérzékeny” sport, mint amilyen a közlekedési eszközök közül a vonat. Az individuális küzdelemre (vagy önérvényesítésre) való buzdítás tökéletes metonímiája a boksz, de bizonyos korszakokban nagyobb hangsúlyt kell helyezni a közösségi cselekvés ösztönzésére, az összetartozás-tudat erősítésére – ehhez viszont a csapatsport-metonímia illik. Ezek alapvető képlete, hogy az I-guy megtanul we-guy lenni.

Az amerikai filmekben a futball, a kosárlabda és a baseball ihletik a legtöbb közösségkovácsoló történetet. Ez utóbbi, hasonlóan a McDonaldshoz, egyúttal Amerika-szimbólum. Még az autista Raymond is gyűjti a baseballkártyákat, de a Yankees stadionban baseballt pantomimezett már Buster Keaton is és baseballjátékossá formálódott a neurotikus urbánus értelmiségi, Woody Allen is Leonard Zeligként.
Ám a Pénzcsinálóban ez a nemzeti mítosz nem funkcionál sem sikersztoriként, sem csapatépítő meseként. Még csak nem is a sporthoz kapcsolódó üzletről szól, ahogy azt a magyar cím sugallja. A bizniszvilág (már amennyiben helyet kap egy sportfilmben) szinte mindig negatív színezetű. A tiszta küzdelem ellenpontja, a spekuláció, a kihasználás, az átverés világa. A Pénzcsináló nem egy újabb leleplezése ennek a közegnek, ahol a sport csupán kulissza. Vélhetően azért választották éppen ezt a díszletet, mert a sportvilágot keresztbe-kasul átszövik a motivációk és a céltételezettségek. Ahogy a küzdelemnek, úgy a kiméraként ráakaszkodó üzletnek is van indítéka, miértje, oka. Ám annak, hogy a Pénzcsináló Billy Beane-je kipróbálja a játékelméletet, csupán a teória szempontjából van értelme. Beane tökéletesen szenvtelen: nem akar ő baseballtörténelmet írni! Ha működik az elgondolása, majd közömbös mosollyal feltekint, és egykedvűen megjegyzi: működik. Nem megy tőle előrébb a sport, sem Beane nem lesz több vagy jobb. De különös, ritkán látható feszültséggel tölti meg a csöndes, ám szívós, teljesítményfüggetlen küzdelmet az a tény, hogy a szuperteljesítmények világában folyik. (Szép metaforája ennek, amikor a csapat meccsei alatt Beane a konditeremben súlyzózgat.)
Persze a teória, ha működne, akkor alkalmazása révén szerény képességű játékosokkal is lehetne bajnokságot nyerni. Sőt, ha jól értettem, igazából velük lehetne. A kiszámítható középszerűséggel.
Beane személyes élete is rendben levőnek tűnik. (Elvált ugyan, de jól elvan az ex-nejjel és annak új férjével, a kislányával is sokat találkozik, kellemes apa-lánya viszony érezhető közöttük, és hát persze rendkívül jó módban élnek mindannyian.) Így aztán sem a győzelem, sem magánéletének jobbá tétele nem érdekli. Csak az, hogy működjön a teória ott és neki, abban a bajnokságban. Ez nem jön össze, de őt nem őrli fel a kudarc. Ugyanolyan csendes, ám törtető egykedvűséggel veti bele magát a következő évadba. Az elmélete már elhatalmasodott rajta, és uralja. Nem igazol a film végén egy gazdagabb csapathoz, hiszen minek, ha a koncepciónak az Oakland Athleticsszel is érvényesülnie kell(ene)?
A flash-backek Beane fiatalabb koráról a csapatfőnök fanatikussá válását illusztrálják, miközben a filmbeli jelenben ennek a fanatizmusnak az elmélyülését élhetjük át vele együtt. Megtudjuk, hogy Beane annak idején a baseballt választotta a továbbtanulás helyett. De csak tehetség maradt. Ez a ki- és beteljesedni sehogy sem akaródzó többre hivatottság emészti azóta is. A „rossz döntés” kiemelése magyarázza a tanult emberhez való sajátos viszonyát, és azt, hogy miért tud annyira belehabarodni egy elméletbe. Mivel annak idején nem ment főiskolára (vagy egyetemre), a Yale-en végzett statisztikus-analitikus Beane fóbiájának testet öltése. Nem véletlen, hogy a lehengerlő külső adottságokkal rendelkező Brad Pitt-tel szemben az elmélet kidolgozója nem túl kellemes külsejű figura. Ha nagyon szentenciózusak akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy az egy elképzeléshez való ilyen makacs ragaszkodás is a félműveltség (tanulatlanság) alapvető jellemzője. Ám ennél többről van szó. A csapatfőnök egyszer arról beszél, hogy nem akar személyes viszonyba keveredni a játékosaival, mert akkor nehezebb kirúgni őket. Beane annak a vezetőnek (értsünk ez alatt akár vállalati főnököt, akár ilyen-olyan hatáskörrel rendelkező politikust) a prototípusa, aki elszakadt az irányítása alá tartozóktól. A függetlenedett menedzserréteg allegorikus figurája. Akit nem érdekel, mi történik „odalent”, mert arról úgy gondolkodik, mint egy tőle különálló szféráról. Nyugodtan élhet a fantazmagóriáinak, mert nincs kapcsolata más dimenzióval, nem vesz tudomást a tevékenysége által keltett hatásokról, mintha azok nem is léteznének. Nem tekinti embernek a játékosokat (de az edzőket és a többi sportvezetőt sem), csupán aszerint érdekesek számára, hogy a statisztikai lapon hova írhatóak. Mennyire erőltethetők bele egy csupán papíron létező játékkonstrukcióba.
Aki ennyire figyelmen kívül hagyja az emberi tényezőket, az mi máson is bukhatna el, mint egy kis emberi gyengeségen. Amit a sors vezérelt, ami előre kiszámíthatatlan. A bajnokság döntőjében 11:0-ra vezet a csapat. Beane éppen autózik (sosem nézi a helyszínen a meccseket), de a volt felesége felhívja, hogy ezt látnia kellene. A férfi megfordul, hogy eddigi szokásától eltérően a stadionba hajtson. Mikor odaér, fordul a kocka…

Mert a sportot emberek játsszák. Az életet pedig emberek élik. A humánfaktor kiszámíthatatlan, Excel-táblázatba foglalhatatlan. A végefeliratokból megtudjuk, hogy Beane-t még a saját megingása (eltérése a szokásaitól) sem tántorítja el attól, hogy ismét a papírokba temetkezzen, és lázasan ragaszkodjon a kockákhoz és számokhoz…

1 . oldal