|
Selmeczi Bea
Gyökértelen kapcsolatok- Interjú Pejó Róberttel
"Mindig érdekelt a sötét világ, hogy mi van az emberekben mélyen elrejtve. Mellesleg, ha a halállal foglalkozom, az élettel is foglalkozom. (...) Mióta egy boncmesterrel készítettem filmet, egészen máshogy látom a világot. Közelről megtapasztalhattam, hogy mi valójában az emberi test, hogyan tudunk elveszni benne, ugyanakkor azt is megláttam, mi a szépsége annak a munkának, amely mindenkit undorít." A 41. Magyar Filmszemle megosztott rendezői díját a Látogatás című filmjéért nyerte el Pejó Róbert. Az alábbi beszélgetésben megpróbáljuk lelkiismeretesen körüljárni a filmet és a hozzá vezető utakat is.
Miért éppen A kamerás gyilkos? Hogyan esett Thomas Galvinic Der Kameramörder című könyvére a választásod?
Andreas Hruza producer fordult hozzám ezzel a könyvvel, mert azt gondolta, tetszene nekem. A könyv első része médiakritika, de engem inkább a kapcsolati diszfunkció érdekelt, ami végighúzódik a regényen. A filmben is erre helyeztem a hangsúlyt. A könyvben nagyon sok a fizikális erőszak, főleg azokban a részekben, ahol a gyerekgyilkosságokról és -kínzásokról esik szó, Galvinic túlságosan plasztikusan ábrázolja ezeket. Szerintem éppen ezek a regény gyenge pontjai. A stílusa azonban érdekes: nagyon száraz, mégis van benne valami, ami megfogott.
Amikor elindultál a filmtervvel, mindenki attól tartott, hogy megőrzöd a regény erőszakosságát.
Később pedig megkaptam a kritikát, hogy miért nem ábrázoltam plasztikusan a gyilkosságokat. Engem nem feltétlenül a gyilkosság, inkább az ember sötét oldala érdekel, mit hoz ki belőlünk egy ilyen szituáció, és mennyire nem működnek az emberi kapcsolatok.
Sokan nagyon szkeptikusak voltak, mondván, hogy a regényt egyszerűen nem lehet megfilmesíteni. A könyv tényleg sok olyan problémát vet fel, amit lehetetlennek tűnt megoldani a vásznon, de éppen ezt tartottam benne kihívásnak. A gyilkos szemszögéből látjuk a történteket, az ő karaktere adja meg a regény elbeszélői stílusát, amit roleing prose-nak (’karakterpróza’) neveznek. Ennek a stílusnak az ábrázolásához újfajta filmnyelvet kellett találnom. Talán azért sikerülhetett végül, mert bátran nyúltam a témához. A film nagyon sokban különbözik a regénytől, bár a tartalmán nem változtattam.
A könyv pszichothriller. A filmet milyen műfajba sorolnád?
Mindig nagyon rosszulesik, ha kriminek vagy thrillernek állítják be, mert ez inkább kapcsolati dráma, amikor két ember világa összeomlik. A paradicsomi állapot megszűnése. Sajnos sok újságíró nem csinálja meg a házi feladatát, összecsapják a munkájukat, pedig ők alakítják a közvéleményt. Emiatt sokan azt várták, hogy a film thriller lesz, a főszereplő majd késsel rohangál. Ezek aztán csalódottan távoztak a film végén.
Azt sugallod a filmben, hogy két ember együtt él, és mégsem ismeri egymást. Azonban a szereplők mintha nem is törekednének erre…
Szerintem ilyen a szerelem. Kialakít egy képet, ami a valóságban nem létezik. Csak az események hatására derül ki lassanként a valóság. Igazából azt akartam ábrázolni, hogy adott egy karakter (a gyilkos), aki ugyanúgy eljátszadozik a szeretteivel, mint az áldozataival. Egész élete játék. Olyan játék, amelynek nincs valódi indítéka. Nem akartam pszichologizálni, nem érdekelt, hogy szegény ember miért kezdett el gyerekeket kínozni, mindent a karakterből vezettem le.
Végig azt éreztem, sőt utalások is történtek rá, hogy a két barát jól ismeri a gyilkost (Thomast), tudnak valami sötétet a múltjáról. Heinrich nem véletlenül találja meg a gyilkosságot bemutató videót. Kezdettől fogva gyanakszik rá. Eva pedig már érkezésekor megjegyzi a férjének: „szegény Sonja, ha tudná, mi vár rá”.
Az volt a célom, hogy a film elején a gyilkos karakterről ne tudjunk meg semmit, csak azt lássuk, hogy van négy ember, akik bizonyos viszonyban állnak egymással. Thomas, Heinrich és Eva egy háromszöget alkot egymással, ezen kívül helyezkedik el Sonja. Az első kockákon minden harmonikus, csak miután a két barát belép a fiatal pár életébe, kezdenek az események felgyorsulni.*%*A film elején Thomas valóban harmonikus karakternek tűnik, főleg Sonja szemszögéből nézve. Ekkor érkeznek meg a barátok, akik katalizálják az eseményeket. Szerintem hárman együttesen játszanak Sonjával.
Én nem így látom, mert mindig Thomas irányít. A megérkezéskor Eva és Heinrich kapcsolata sem működik, de az események hatására közelebb kerülnek egymáshoz. Van rá remény, hogy ez a két ember újra egymásra találjon. Azáltal, hogy leleplezték a barátjukat, köztük megerősödik a kötelék.
Nekem a film elején sem tűnik túlságosan idillikusnak Thomas és Sonja kapcsolata. Thomas kizárólag szexuális közeledéssel fejezi ki az érzelmeit, de inkább csak a birtoklási vágyát.
Meg akartam mutatni, hogy Thomast kizárólag a szexuális vonzalom érdekli, ezért él együtt egy jóval fiatalabb nővel, aki a biztonságot keresi benne. Ezt úgy próbáltam érzékeltetni, hogy az elejétől kezdve lóg valami a levegőben, ami az események hatására kirobban. Már az első képeken megjelenő nagyon szép idillben érezzük, hogy valami nem stimmel.
Sonja az elejétől fogva kiszolgáltatott. Várja a férfi barátait, elfogadja a férfi közeledését, de maga nem kezdeményez, visszakerül egy olyan babaházba, mint Ibsen Nórája.
Igen, bár Sonja is fejlődik. A kezdeti naiv karakterből tudatossá válik. Ha arra nem is jön rá, hogy mit akar, de arra igen, hogy mit nem. Ráébred, hogy ebben a helyzetben már nem tud élni, és elrohan. Meghozza a döntést. Más emberként megy ki a házból. Hogy túléli-e, az már egy másik kérdés.
Ez nem arról szól inkább, hogyan lavírozik a lány a szerelme és a félelmei között? És a végén a félelme győz?
De, csak a szerelme annyira erős, hogy hiába érzi, hogy valami nem stimmel, újra és újra belemegy a kompromisszumokba. Már a kezdet kezdetén sejti, hogy a férfi a gyilkos, de megnyugtatja magát szerelme és a hasában fejlődő gyermek miatt. Ez sokkal jobban előjön a német verzióban: ott végig németül beszélnek, csak bizonyos részekben folyik magyarul a társalgás (például a paraszttal). A gyerekgyilkos néha magyarul szólal meg, az „ecc-pecc-kimehetsz” mondókát német akcentussal skandálja, ami jól érzékelteti a feszültséget. Sonja kiszolgáltatottságát és elveszettségét az jelzi, hogy magyar akcentussal beszél németül.
Akkor miért nem feliratoztátok inkább a magyar változatot?
Állítólag volt egy olyan megállapodás, hogy a magyar változatot szinkronizálva kell bemutatni. Szeretném majd elérni a forgalmazásnál, hogy fele-fele arányban legyen szinkronizált és feliratos kópia.
A film klasszikus krimihelyzettel indít: a szereplők egy „lombikban” élnek.
Igen, mert a tavi világ, a nádas archaikus szituációt teremt. Azt jelképezi, hogy mennyire eltávolodtunk a természettől, elvesztettük a természetes kapcsolódást, mennyire sok titkot viszünk magunkkal. A házra azért került sok ablak, hogy a természet folyamatosan jelen legyen. Ez generálja az alapfeszültséget.
Thomas a tó közepén egy saját maga által tervezett házban él Sonjával, semmit nem tudunk a múltjukról, tehát mindketten gyökértelenek.
Thomas szándékosan választ mindent maga körül, mert ki akar bújni minden kötelezettség alól. Nem véletlenül választ olyan lányt is, akinek nincsenek gyökerei, és alkalmas arra, hogy kiköltözzön vele a tó közepére. Nagyon fontos, hogy mindketten gyökértelenek, bár más okokból. A ház, ahol a történet játszódik, hiába áll Magyarországon, de azáltal, hogy a másik két szereplő belép a térbe, elveszti helyhez kötöttségét.
A ház gyökértelensége mellett erős szimbólum is .
Igen, a formák teljesen tiszták, és a szereplők a tereken (színpadon) belül mozognak. Mivel kintről is tökéletesen belátni, ezért végig az az érzésed, mintha valaki kívülről követné az eseményeket. Nagyon sok terv készült a házra, a legtöbben olyat akartak, ami harmonizál a természettel, de én éppen azt nem akartam.
Hogyan éled meg, amikor le kell bontani egy olyan díszletet, ahol több hónapig forgattál?
Nehezen, ezért inkább már nem is gondolok rá, mert fáj. Érdekes volt forgatás közben, ahogy a természet kezdett beszivárogni a házba, és egyre jobban kikezdte. Az utolsó forgatási napon már leesett egy rész a vakolatból. Olyan volt, mint egy vízió. Éppen hat hetet bírt ki. Amúgy nemcsak mi voltunk szomorúak, hanem a halászok és maguk a természetvédelmisek is.*%*Gondolom, azzal szintén a feszültséget akartátok érzékeltetni, hogy a legszebb természeti kép is mintegy ködfátyolon át jelenik meg. A színek nem is „döglöttek”, inkább halottak. Miért nem ellenpontoztátok a képi ábrázolással a történéseket?
Már az elején tudtuk, hogy ilyen képi világot szeretnénk; nem elmosott színeket, de picit visszafogottabb, hidegebb atmoszférát. Volt egy-két jelenet, például vacsora közben, amikor a színhőmérséklet változik a szituációból adódóan. Ezzel az ember pszichés folyamatát kívántuk érzékeltetni.
Igen, de te arról beszélsz, hogy mennyire eltávolodtunk a természettől. Ugyanakkor nem teremtesz kontrasztot a természet és az eltávolodás között. Nálatok a természet is természetellenes. A fűszál nem fűzöld, hanem szürkéskékes.
Az elején – szerintem – még van harmónia, tavaszi hangulat, virágok, aztán éjszaka hirtelen minden félelmetessé válik. A ridegség a természetben is megjelenik, például a nád folyamatosan mozog a diszharmónia érzékeltetéseképpen. A film tele van kicsi irritációkkal, ide tartozik a szín is. A hangokkal ugyanúgy játszottunk: a kinti világban folyamatosak a zörejek, míg a házban csukott ablakoknál teljes a csend.
Ennek viszont megvan az a veszélye, hogy annyira eltávolít, hogy egy pillanatra sem tudsz belehelyezkedni a filmbe. Ez már nem a brechti V-effekt, hanem egy átlátszó fal, ami körüllengi az egész filmet.
Ez érdekes. Amikor a forgatókönyvet fejlesztettük, úgy képzeltem az egészet, mint egy szemet, amely kívülről látja az eseményeket. Olyan ötlet is felmerült, hogy a tévé látószögéből vesszük fel a történéseket. Bizonyos részeket pedig a néző fantáziájára bíztam, ami szöges ellentétben áll a krimidramaturgiával. Játszottam a nézői elvárással, olyan helyzeteket teremtve, ahol nem az történik, amire számítanánk (például amikor Heinrich talál egy fél pár piros csizmát, nem megy a rendőrségre). A vetítés után mindenki feszülten jött ki, tehát elérte a hatást.
Ebben a filmben kizárólag magánélet van, a Dallas Pashamendében a magánéletet a közösségi életnek rendelik alá. Mégis mindkét film reménytelen.
Igen, bár számomra mindkettőben van remény: a Dallasban a kisfiú, aki ott marad a cigánytelepen, de van esélye a kitörésre. Ha felnő és elmegy, akkor sem fog elfordulni a kultúrájától, integrálja magába. A Látogatásban pedig végül a lány nemet mond. Szóval, nem látom annyira reménytelennek.
De hiába menekül el és válik felnőtté, éppen attól, hogy felnőtté vált, a trauma benne marad. Ez így van mindkét filmben.
Persze, a seb megmarad. De azzal, hogy Sonja elszalad, az életet választja.
Miért foglalkoztat téged ennyire a végállomás-téma? Nemcsak a Látogatásban és a Dallas Pashamendében, de a korábbi filmjeidben is sokat szerepel (a Rest in Pieces a modern Boschnak nevezett Joe Colemanről, az Út az Édenbe egy boncmesterről szól).
Mindig érdekelt a sötét világ, hogy mi van az emberekben mélyen elrejtve. Mellesleg, ha a halállal foglalkozom, az élettel is foglalkozom. Mindig arra kerestem a választ, hogy mi az élet értéke, ezt próbálom felfedezni. A boncmester esetében a hetedik ajtót akartam kinyitni, amely mögött nem tudjuk, mi van.
Tulajdonképpen azért választod ezt a témát, mert ezzel oldod fel a saját félelmeidet?
Simán. Mióta egy boncmesterrel készítettem filmet, egészen máshogy látom a világot. Közelről megtapasztalhattam, hogy mi valójában az emberi test, hogyan tudunk elveszni benne, ugyanakkor azt is megláttam, mi a szépsége annak a munkának, amely mindenkit undorít.
Az áldozati szerep is visszatérő motívum nálad.
A női karaktereket az érzékenységük miatt szeretem. Egy női karakterben jobban ki tudom fejezni az élet törékeny részét.
Az érzékenység miért függ össze az áldozati szereppel?
Minden lépés vagy döntés áldozatot kíván tőlünk. Azt nem érzem, hogy kifejezetten áldozatokról szólnának a filmjeim. A Rúzsban, az első filmemben, a főszereplő nő voltaképpen én vagyok. A legeslegelső filmem, a Crescendo szintén önéletrajzi volt, pedig egy kislány szerepelt benne. Lehet, hogy saját magamat látom bele a női karakterekbe. Ami visszatér még a filmjeimben, az az identitás kérdése. A Látogatásban a női karakter végig saját identitását keresi, és talán meg is találja.
Amíg nem találod meg az identitásodat, addig könnyebben kiszolgáltatottá válsz?
Igen, bár az egy nyolcvanéves rendező feladata, hogy ide eljusson. Az identitás kérdése mellett a férfi-nő kapcsolatok érdekelnek, mert a mai napig nem fejtettem meg őket.
Bár ezt valószínűleg nyolcvanévesen sem fogod.
Igen, ez valószínű. Nem szeretem a gyenge nőket, ezért bár a Látogatásban Sonja látszólag naiv karakter, bizonyos helyzetekben képes átvenni az irányítást. Valójában persze tudjuk, hogy csak azért, mert a férfi engedi. Fontos, hogy a nők ellen tudjanak állni a férfivilágnak.
Ugyanakkor mégis van bennük egyfajta védtelenség. Egy igazán erős nő a film huszonötödik percében pát intene a férfinak.
Igen, de ne felejtsd el, hogy ez egy regényadaptáció. A megerőszakolási jelenet után a nőben valami tényleg megtörik. Az a pont az, ahonnan elkezd kifelé jönni. Ahonnan elkezdi keresni az identitását.
Ahogy te is minden filmedben. De hol vagy leginkább otthon?
Ahol a családom van. Tizenegy éve élek New Yorkban. Mivel azonban a munkám nagy része Európához köt, ezért előfordul, hogy 8-10 hónapot nem vagyok otthon, ami eléggé megnehezíti a családi életet. Még egy hely van, ahol otthon érzem magam, Budapest. Ha Erdélybe megyek, persze megdobban a szívem, de érdekes volt látni, amikor harmincöt év után visszatértem, és kirúgtak minket a Dallas Pashamende forgatásakor, hogy semmi sem változott azóta, amióta a szüleim eljöttek. A rendszer ugyanaz maradt. Ott nem lehet élni.
És nyelvileg?
Az attól függ, hogy milyen hosszú ideig élek egy országban. Ha sokáig vagyok itt, akkor a magyar szinte anyanyelvemmé válik, de az angollal és a némettel is így vagyok. Valószínűleg azonban legjobban a németet beszélem. Amelyik országban tartózkodom, azon a nyelven álmodom is. Ez egy túlélési technika. Meg kellett teremtenem magamnak egy olyan világot, ahol mindig önmagam lehetek.
|