Bertalan Tivadar

Budai Nagy Antal (1955) Jobbágy háza. Olaj látványfestmény

Gerolsteini kaland (1956) Határőrség. Gouache

Terülj, terülj asztalkám! (1965) Kocsma. Olaj

Éjjel a parkban (1966) Vegyes technika

Az operaház fantomja (1989). Faust dolgozószobája. Kréta látványrajz

Koldusopera (1988) Peachum boltja. Kréta látványrajz

G.A úr X-ben (1969) Metropolis. Olaj látványfestmény

Sztrogoff Mihály (1975) makett beállítás. Tus

Sztrogoff Mihály tervvázlat. Tus

Sztrogoff Mihály. A látvány a filmen

Pythia (1975). Táblakép. Vegyes technika

A technikus vikendje (1985). Olajfestmény

Napi hírek (1986) Kréta

Nővérek (1965). Tus

Mag (1990). Kréta

A távozás pillanata (1952). Ceruza rajz

Példabeszéd. Saját novella illusztrációja

Önarckép

Bertalan Tivadar a filmszemle díjátadó ünnepségén

Kapcsolódó linkek:
Bertalan Tivadar további látványtervei és festményei a Képtárban

„Talán egy kóbor reneszánsz művész elfuserált reinkarnációja vagyok” – állítja magáról Bertalan Tivadar, akit Magyarország egyetlen „öt az egyben” művészének tartanak: több mint száz magyar és külföldi játékfilm látványmestere, díszlettervezője, art direktora, továbbá táblaképek, grafikák, könyvművészeti munkák, kiállítások, „egyszemélyes” könyvek, borítók, kötéstervek, tipográfiák, szövegek és illusztrációk alkotója.

„Bertalan Tivadar egyike a világ legjobb art directorainak” – állította önről a Francia Filmakadémia volt elnöke, Jean Delannoy. Milyen alkalommal mondta ezt?

Szegény, nemrég, 2008 nyarán halt meg 100 éves korában. Nyilván jóindulatú, enyhe túlzással mondta, és azért, mert három filmet is terveztem neki. A Nagy Károlyt, az Anna Kareninát és Luther Mártonról a Márton testvért. Nagyon szerette, amit csinált, és sok munkával járó filmeket forgatott Magyarországon. Ezekben a kosztümös történelmi kalandfilmekben egész városokat kellett fölépíteni, ami ma már elképzelhetetlen.

Fóton építették föl?

A szabadtéri díszleteket főleg Fóton. S volt, hogy „kifolytunk” a műteremből. Hozzá kellett ragasztani egy ideiglenes fémszerkezetű épületet. Kinyitottuk az egyik oldalt, és „kifolytunk” a mezőre.

Maketteket is csinált, vagy inkább megfestette a díszletterveket?

Képileg megrajzoltam, megfestettem, amit aztán fölbontottunk építészeti szakrajzra, hogy kivitelezhető legyen. Az építész, a segédépítész, vagy ha nagyon sok munka volt, akkor az építészek és a segédépítészek megcsinálták a műhelyrajzok alapján. Volt díszlet, amit száz ember hozott létre. Nekem csak a terveket kellett megadni, és ellenőrizni, hogy úgy készüljön, ahogyan elképzeltem.

A díszlettervezőnek az építés előtt alá kell íratni a terveket a rendezővel. Önnek van erről egy szarkasztikus novellája A Lipi című könyvében, amikor a nagy rendező aláírta az üres lapot…

Várkonyi volt, igen… A Csutak és a szürke lóhoz megcsináltam, szokás szerint, a precíz terveket, csak akkor éppen nem festékkel, hanem grafitceruzával, mert nagyon gyorsan kellett dolgozni. A rajzok közé tettem egy üres lapot, hogy a grafit ne maszatolódjon el. A legfölső fölött is volt egy, így tálaltam Várkonyi elé. „Na – mondom –, kész vagyok a tervekkel, nézd meg és írd alá, hogy elkezdhessük építeni, mert kevés az idő!” Fogta és anélkül, hogy megnézte volna a terveket, aláírta a legfölső üres lapot. Gondoltam magamban, „rendben van, én fölépítem, amit aláírtál.” Eljött a ceremónia, a díszletátadás napja. Jött a rendező a libasor élén; utána az első asszisztens, a másodasszisztens, a berendező, a kellékes, a technikus, a műteremmester. Kisikáltattam a műtermet, még egy henglécet sem hagytam benne. Visszhangzott, kongott a az ürességtől. Várkonyi bejön, elájul, elüvölti magát: „Hol a díszlet?!?!” Mondom: „Itt a terven az aláírásod, felépítettem neked.” „Taknyos! Ez a kilencedik filmem!” „Nekem meg éppen a századik.” Elrohant a minisztériumba, hogy összegyűjtse az illetékeseket. Na, mondom, gyerekek, akkor nyomás az elemekkel fölfelé; ugyanis minden készen volt, csak az előkészítőben állt. Hordták föl az elemeket, és mire Várkonyi visszaért a bizottsággal, a szakszervezettel, a párttal, ismét elájult, mert addigra állt a díszlet, ahogyan kellett.

Mennyi idő alatt építették föl a díszletet?

Nagyon gyorsan, egy órán belül. A díszletépítők, a műteremmester, a műhelymesterek szerettek engem, benne voltak a buliban. Alig bírták a röhögést visszatartani. Persze, a berendezési tárgyakat kicsit máshová raktam, mint ahová kellett, mert a rendezőknek az a szokásuk, hogy arrébb rakják. Ez magyar sajátság, külföldi filmekben nem volt ilyen. A külföldi rendező a tervezőre bízza általában: „Ez a te szakmád, csináld, ahogy jó!” Kész. Befejezve a történetet: a bizottság tagjai lesunyták a fejüket, és egyenként, szó nélkül eltünedeztek. Ő meg ment a díszletbe, és rakosgatta arrébb a tárgyakat. Ezek után szinte előre köszönt, pedig egyébként alig fogadta az emberek üdvözlését. Nem azért, mert nagyképű volt, hanem állandóan „hangyázott”, járt az agya.

Egy másik írásában a díszlettervezőre szakad a díszlet, gondolom, ennek a történetnek is van valóságalapja.

Christian-Jaque Árpád a cigányának cirkuszi sátrát a filmgyár előtt, a Róna, akkor Lumumba utca széles területén húztuk föl.

Vágyott rá, hogy szerepeljen a filmben mint polgárháborús katona?

Egyáltalán nem vágytam rá. Odajöttek hozzám, hogy kinézésre megfelelek a szerepnek. Mondtam, „ne hülyéskedjetek, jámbor ember vagyok, még a katonaságot is igyekeztem megúszni, szilvamagot nyeltem, hogy átverjem a röntgengépet. Nehogy már beállítsatok anarchistának!” De hát, addig-addig dumáltak, hogy rávettek. Kéznél voltam.

Nem rossz érzés a díszlettervezőnek, amikor – persze tudja, hogy ez a sorsa, de – látja, ahogyan összeomlik a díszlet?

Az én felelősségem volt, hogy valakit agyon ne üssön egy gerenda. Ki kellett találni a trükköt, hogyan omoljon össze.

Mindennek megvolt a helye, hová zuhanjon.

Igen. Ki volt számítva, hogy a főbb tartóelemek megakadjanak két méter fölött, a ponyva pedig ráhulljon. Volt film, amiben a tank nekiment a falnak, ami mögött emberek voltak, és ledöntötte. Előfordultak, persze, balesetek is, sajnos. Kardos Ferenc Ég és föld között című filmjében a világbajnok ejtőernyős nem tartotta jónak az ugrását, és még egyszer szerette volna felvetetni. „De jó volt” – válaszolta Kardos. A kaszkadőr addig erőszakoskodott, hogy fölment még egyszer, és lezuhant, mert nem nyílt ki az ejtőernyő. Ebben én nem dolgoztam, csak mint filmesek, melegében értesültünk a szörnyűségről.

Hogyan fertőződött meg a művészetekkel?

A háború környékén voltam kamasz. Nagyapám akkor hegyőr volt Erdővároson – ma Erdőkertes –, és ott töltöttük a vakációt a bátyámmal. A bombázás elől a két grófi kastély, az O’Donell és a Brencsán egyikébe mentünk, onnan néztük a sztalinorgonák Budapest felé süvítő lövedékeit. Brencsán gróf valószínűleg festegetett – nem is rosszul, ahogy a szovjet bevonulás után a szalonban talált cafatokból látszott. A kastélyba költöztetett lovak a festményektől a könyvtárig mindent lócitrommal borítottak be. Gyönyörű, első kiadású Ady-kötetet sikerült megmenteni viszonylag ép állapotban a fal mellől. Máig megvan. Találtam néhány összenyomorított tubus olajfestéket és néhány ecsetet. Megpróbáltam festegetni vele. Így kezdődött a szakmám.
(Erdőkertesről írt Padisák Mihály – Miska bácsi levelesládája címmel szerkesztett műsort évtizedekig a Magyar Rádióban – helytörténeti munkát, és felhívott, hogy illusztráljam a könyvet. Mondtam, szívesen, hiszen együtt gyerekeskedtünk Erdővároson. Az Erdőkertesi Önkormányzat kérdezte, hogy mit fizessenek. Mondom, semmit, jó barátok voltunk gyerekkorunkban. Erre föl hozták ezt az apparátot. A számítógépet.)
Középiskolába az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba jártam, de hetedik osztályos koromban kirúgtak disszidálás miatt. Ez 49-ben történt.

Nem volt hosszú disszidálás, ugye?

Egészen Ausztráliáig eljutottam – meg vissza. A haverokat elkapták közben, így gondoltam, visszajövök, már tudom az utat, megmutatom nekik. Én maradtam, a haver, aki miatt visszajöttem, közben elment Ausztráliába, és agárversenyeket szervez.

Miért pont Ausztráliába?

Az volt a legmesszebb. A transzportvezetőnek odaadtam mindenemet. Az egyik haver, az államosítás előtt álló egyik újpesti bőrgyár tulajdonosának a fia kivette a házi kasszát. Nagyszerűen fel voltunk szerelve, a hajózó órától a repülős bőrdzsekiig mindennel. Utóbbit adtam oda a transzportvezetőnek, hogy szintén illegálisan visszahozzon.

Repülőn vagy hajón utazott?

Repülőn.

Ferihegyen leszállt a gép?

Nem úgy! Szökni kellett a határon, szigorúan! Vaskeresztesnél még Magyarországon bementünk a templomba elöl, és hátul a sekrestyéből kijöttünk Ausztriába, a plébános úr segédletével. Persze, még ötven kilométert bujkálni kellett, mert orosz zóna volt egész a Lafnitzig (Lappincs folyó). Január volt, ilyen jeges idő, mint most, és úszni kellett, sajnos, át a Lafnitzon. Az oroszok utánunk pörköltek, az angolok meg vissza, a túloldalon kihúztak, kaptunk meleg csokilevest, orvosi segédletet, majd elvezényeltek a fürstenfeldi táborba. Vártuk, mi lesz a sorsunk. Visszafelé is ugyanígy szöktem. De elpofáztam a haveroknak, és elővettek a suliban, hogy mi volt ez? „Mars ki, hazaáruló! Nincs helyed e falak között!” – mondta jellemzően az a tanár, aki a Duce Ifjúsági Egyesület megalapítója volt Magyarországon. Beírták az indexembe, hogy „az ország összes középiskolájából kizárva!” Talpaltam, próbáltam beiratkozni máshol, de mindenütt rákérdeztek, miért írták be ezt. Mondom, „hazát árultam”. „Hát, akkor nem vehetünk föl!” – hangzott a válasz.

A visszajövetelt nem értékelték?

Azt nem. Az ÁVH sem értékelte. Illetve akkor még belső rendőrség volt. Egyetlen gimiben nem próbálkoztam, mert nem mertem, ugyanis ez volt az elit gimnáziuma az országnak, a Barcsay utcai. De hát, nem volt más választás, mégis elmentem. Megkérdezte a diri ott is, miért van ez itt beírva. Elmondtam neki. „Na, jól van, meséld el részletesen” – s aztán pedig, hogy „szedd a cuccod, és holnap gyere”. Így lett osztálytársam Szakonyi Karcsi, Szinetár Miklós, illetve Bónis Feri, a zeneesztéta. Gimnázium után irány a Ganz Hajó- és Darugyár, mert a főiskolai felvételinél sokat számított…

…a munkásmúlt?

Hát, hogy legyen valaki művész, ha nem emelgette a vasgerendát? A vasgerenda egyik végét fogta egy hatalmas termetű ember – nagyszerű társ volt, egyébként – a másik vége pedig, alkatomból adódóan, lejtett felém, úgyhogy az összes súly rám szakadt. Majdnem egy évig dolgoztam a vasraktárban a pajszerrel és a két kezemmel.

Addig meg sem próbálta a felvételit a főiskolára?

Nem. De azt mondták, ha biztosra akarok menni, hogy felvegyenek a főiskolára, akkor van egy ötletük: nemsokára jön üzemlátogatásra az Oleg Kosevoj-szerű, a két lábát a harc közben elvesztő pilóta, a Szovjetunió hőse, fessem meg a képét, kiakasztjuk az ebédlőbe, hadd lássa. Mintának adtak egy Pravda-képet, megfestettem, kiakasztották. Valószínűleg ez is nyomós érv volt a főiskolán. A felvételi szűrés egy évig tartott. Folyamatosan felvételiztettek. Kétezer-nyolcszázan jelentkeztek a főiskola összes szakára.

Létezett díszlettervező szak?

Szcenika szak volt: film, színház és díszlet-jelmez. Tizenöten maradtunk a végén.

Bevitte valamelyik fordulóra a Szovjetunió hősét ábrázoló képet?

Nem, de a Ganz jó ajánlást adott. Ettől függetlenül még a diploma előtt hatszor kirúgtak az öt év alatt.

Onnan is? De nem disszidálás miatt?

Nem, nem. Először is, nem léptem be a DISZ-be (Dolgozó Ifjúság Szövetsége). A pécsi művésztelepen egy éjjel arra ébredtem, hogy csupa szőr a pofám: orvul belenyírtak a hajamba, és megszólalt egy eltorzított hang, hogy „ez a DISZ határozata volt!” Ugyanis, akkor bűn volt hosszú hajat viselni. S akkor én keresetlen szavakkal elküldtem a DISZ-t oda, ahová szántam… Húúú, hát a párt ifjúsági szervezetéről olyanokat mondani! Nagy botrány volt. Összeült a fegyelmi bizottság: „Engem orvul álmomban megtámadtak – védekeztem –, azt sem tudtam, hol vagyok, hirtelen!”
Így bukdácsoltam fél év próbaidőkkel, 50-től 55-ig a főiskolán. A tanárok egytől egyig nagyszerű emberek voltak. (Még nem volt idő politikailag lerohasztani vagy lecserélni őket.) Sorolom: Oláh Gusztáv, zenés színpadi díszlettervezés, az Opera főtervezője; Varga Mátyás, díszlettervezés, a Nemzeti Színház főtervezője; Nagyajtay Teréz, jelmeztervezés, jelmeztörténet; Vén Emil, festészet, színelmélet; Csemegi László, művészettörténet; Miháltz Pál, rajz, festészet, ábrázoló geometria – mind nagyszerű ember volt.

Az osztálytársak is, ugye? Romvári József, díszlettervező, például.

Igen, Romvári Jóska, Ruttka Feri, Zeichán Béla meghalt, Szabó disszidált…

Mátay Lívia?

Mátay Lívia jelmezes volt. Suky Antal és Vata Emil pedig színházas.
Az első év általános képzés volt. A másodévben öt közül lehetett választani, úgyhogy azt mondták, „osszátok el, gyerekek!” Mivel öt éven keresztül renitens voltam, nem engedtek diplomázni. A főiskolai végzettség még rendben van, de a diploma nincs. Minden filmes kapott egy forgatókönyvet, a színházasok egy szüzsét, amit meg kellett tervezni. Mivel én nem kaptam forgatókönyvet, kénytelen voltam írni magamnak egy Budai Nagy Antal-történetet. (Minden Dózsával volt tele.) Nagyon szép pikareszk környezetet lehet tervezni hozzá. Persze, fokozottabb figyelemmel készítettem a terveket, mint normális körülmények között. Eljött a diplomavédés napja, ami nyilvános volt, a közönség tolongott az aulában: újságírók, szakma, rokonság, barátok. Tele volt. Megbeszéltem a haverokkal, hogy ha a második ember lement, vigyék a munkáimat, és rakják föl a festőállványokra a színpadon. A tanulmányi osztály – a párt nyúlványa, amely teljesen elvált a tanári kartól – titkára elkezdett kiabálni, hogy „Bertalan, maga nem diplomázik, mit keres ott?!?” Mondom, „tudom, hogy nem diplomázom, de azért én készültem, kérem! Meghallgatnak?” – És a közönség lehurrogta a titkárt, ahogy az illett. A disszertáció után a Budapest Filmstúdió akkori igazgatója, Révész Miklós odajött hozzám, és azt mondta: „Ide figyeljen fiatalember! Engem nem érdekel a maga diplomája, keressen fel a filmgyárban, és alkalmazom magát főtervezőnek!” – Így történt, hogy a többiek két évig asszisztenskedtek, én pedig főtervezőként kezdtem a filmes munkát.
És két hét múlva a posta hozta a diplomámat.

Éppen akartam kérdezni, hogy a tanulmányi osztály a közönségakarattal kikényszerített diplomavédés után sem változtatott-e a szándékán?

Nem tudom, miért, esetleg elrestellték magukat…?

1955-ben vagyunk. A politikai enyhüléshez lehetett köze?

Valószínűleg közrejátszott, igen.

Tehát főtervező lett a filmgyárban. Mi volt az első munka?

Egy Bartók-emlékfilmbe (Bartók Béla, 1955, rendező: Takács Gábor) csináltam egy oszlopcsarnokot, nem volt túlságosan nagy feladat. Ferencsik János vezényelte az operazenekart. A másodikat, a Terülj-terülj asztalkám! című mesefilmet nagyon szerettem. Bodrossy Félix rendezte. Ő volt az egyetlen, aki értett a trükközéshez is. S aztán jöttek sorban a munkák, és egyszer egy külföldi producer is, aki látta valamelyik filmemet, név szerint engem kért. Láncreakció volt, egymásnak adtak aztán.

Mi volt az első külföldi film?

Egy Rabenalt-film, ami mai fogalmak szerint ártatlan, de akkor szexfilmnek számított.

Ó!

Nincs is a listámom. Aztán volt olyan producer, aki hozott egy kazettát, és azt mondta, hogy addig ne is tárgyaljunk, amíg meg nem nézi, mert ez a hangulat, ez a miliő kell. Az első kockáknál mondtam, hogy kár pazarolni az időt, mert ezt a filmet én csináltam. Nekem is adta, ez az egy kazettám van meg a filmjeimből, a Charlemagne-é (Nagy Károly). A filmes szakma – világfalu. Mindenki ajánl mindenkit: „te már jártál Magyarországon, akkor mondd, kit keressek?” – Így, egymás után jutottak el hozzám a producerek. A filmgyárból is kirúgtak volna. Azt mondja nekem az egyik producer: „Te, tudom, hogy nagy a hajtás. De azért a heti kétezer dollár szép pénz, nem?!?” „Az tényleg szép pénz, de miért mondod ezt nekem?” – kérdeztem tőle. „Hát, annyit kapsz tőlem!” – felelte. „Én? Hogy kapnék én annyit?” – csodálkoztam. „Mi az, hogy nem kapsz? Hát, szerződésben lekötöttük a nemzetközi stúdiónál!” – Elment, s kiverte a balhét, hogy miért nem kapom meg a munkabéremet. Erre elővettek, „miért kellett neki megmondanom, hogy nem kapom meg.” Akkor még magyar állampolgárnak nem lehetett valutája. Ez tény. De forintban azért megkaphattam volna.

A Szovjetunióban is dolgozott. Összehasonlítva a Nyugatot és Keletet, milyen tapasztalatokat szerzett?

Ott Szász Péter Kapaszkodj a fellegekbe! című filmjét készítettük. Egyébként a külföldiekkel könnyebb volt dolgozni, mert megbíztak az emberben, és hagyták, csinálja, amihez ért.

Nem volt politikai visszhangja, hogy a szocialista Magyarország állampolgára sokat dolgozik Nyugaton?

Volt, de kellett a valuta, s a zömét itt forgatták. A fizikai munkásoktól kezdve, fél áron lehetett megvenni a szakembereket. Az operatőr is a kinti pénz felét kapta, sőt, a nekem szánt heti kétezer dollár is a fele volt a nyugati gázsinak. Az összes munkatárs körülbelül a felét kapta a nemzetközi árnak. Ez itt óriási pénz volt, persze. S ez kellett a filmgyárnak, hogy a magyar filmeket finanszírozni tudja. Ezért nem bántottak. Ezért nem rúgtak ki, hogy elárultam, hogy nem kapom meg a munkabéremet. 1957–58 körül már egy-két filmre külön leszerződtek velem. Persze, le kellett adni a pénzt, és úgynevezett gyártási pótlékban honorálták.

Az 1956. október 23-i események hol érték?

A Trubadúrt néztem a feleségemmel a Városi Színházban. A legmeghittebb pillanatokban kivágódott az ajtó: „Lövik az embereket a rádiónál!” Nem tört ki pánik, hanem fölállt a nézőközönség, a színpadon lévő szereplők, a kulisszák mögül előjött mindenki a színpadra, és a zenekar elkezdte játszani a Himnuszt. Együtt énekelte a közönség az operaénekesekkel. Én még ilyen Himnuszt azóta sem hallottam, az valami csoda volt! Természetesen vége lett az előadásnak, és ahogy kiléptünk az ajtón, már osztogatták az egy oldalas Irodalmi Újságot, és hallani lehetett a lövéseket. Így éltem meg a forradalom kitörésének napját. Aztán persze voltak még kalandok. Az Országháznál például, ahol nagyon sok ember meghalt.

Milyen kalandok?

Lipi nevű barátom feltűnt egy szovjet tankon. Egymásba kapaszkodva, fürtökben lógtak az emberek magyar zászlót lobogtatva. A továris a tanktoronyból kiemelkedve szintén magyar zászlót tartott. Mentek az Országház irányába a Nyugati előtt, a kiskörút felől. Megismertük egymást Lipivel, fölhúzott még engem is, fél lábon álltam a tankon. Az Országház előtt az egyik hernyótalpát lecövekelte, és szórt le bennünket. Én a védett oldalra kerültem, a tank fölfogta a Földművelődésügyi Minisztériumból jövő „áldást”. A kiskatona eldobta a magyar zászlót, magára húzta a toronysapkát, és akkor elkezdődött a pokol. Spuri a Margit híd felé! Lipit nem láttam, nem is találkoztunk, de hát, ugye a róla írt könyvből kiderül, hogy Amerikába disszidált, tehát nem történt semmi baja. De ott nagyon sok ember meghalt, sajnos. Ilyen kalandok voltak. A New York Kávéház előtt a lámpavasra felhúzott ÁVH-s, például. S láttam az Emke kitört kirakatában azt a papírdobozt, ami tele volt pénzzel, mert mindenki dobott bele, és senki nem vett ki belőle – az áldozatoknak. Akinek volt egy fillérje, beledobta. Mozgalmas napok voltak. Aztán tudjuk, mi következett.

Milyen típusú filmeket szeretett készíteni?

Szerettem a történelmi filmeket, mert mutatósak. Egész öreg Párizst kellett felépíteni, például Fóton. Sok idő nem volt az előtanulmányokra, mert minden tegnapra kellett. Egyszer jött egy producer, hogy az amerikai farmok típusairól kell egyetemi oktatófilmet csinálni. „Hát, öregem, menjünk gyorsan Amerikába, hadd nézzem meg a farmokat, mert nem tudom, milyenek!” – mondom. „Azt nem lehet, nincs idő rá! Találd ki, ez a szakmád!” – készen volt a válasszal. Emlékezetből ástam elő cowboyfilmeket, és jól is sikerült végül. A suliban nagyon alapos képzést kaptunk az említett tanároktól, tehát egyszerűen nem lehetett nem megtanulni a szakmát.
A legnehezebb feladatok a duplázások voltak: két Anna Kareninát kellett csinálnom és két Az Operaház fantomját. Az elsőkkel nem volt különösebb baj, na de hogy a második ne hasonlítson az elsőre! Hiszen kiadtam már magamból azt az elképzelést egyszer, ami a filmhez kellett! Természetes elvárás volt, már csak a jogdíjak miatt is, hogy más legyen.

A történelmi filmek közül megkerülhetetlen a lassan ötven éve hatalmas közönségsiker, a televízióban évente leadott A Tenkes kapitánya, Fejér Tamás rendezésében.

Igen, az újabb és újabb generációk, a gyerekek nagyon élvezik. A Tüskevárt is nagyon szeretik, azt is Fejér Tamás rendezte. Ezekben nem voltak olyan látványos feladataim. De például a helyszín kiválasztása is az én dolgom volt. Nem nagyon volt olyan táj, ahol ne került volna a képbe egy magasfeszültségű oszlop vagy valami más, korhűtlen dolog. Akkor azt el kellett rejteni: elé építeni vagy megmásítani. Itt nem kellett várost építeni, mint a Koldusoperában az öreg Londont. Az lazább volt, élni is volt idő közben, míg a nagy építkezéseknél aludni sem. A Sztrogoff Mihályhoz ötven kiló rajzot kellett csinálnom pauszpapírra! Az asszony etetett a rajztáblánál szendvicskatonákkal, nehogy éhen haljak.

Ön nemcsak díszletet tervez, fest, rajzol, illusztrál, hanem ír is: verset, prózát, aforizmákat, újságot.

Írni is nagyon fiatal koromban kezdtem. De eleinte, amikor a költők Sztálin elvtárs meg Rákosi elvtárs születésnapjára írtak verseket, akkor mindegy volt, hogy az ujjamat dugom-e le a torkomon, vagy ilyet csinálok. Már a hatvanas-hetvenes években volt egy oldalam a Népszavában. Írtam is meg rajzoltam is. Azóta sem jelenik meg írásos munkám saját rajz nélkül. Szimbiózisban él az illusztrálás és a szöveg. Minden műfaj azonos, de minden téma megköveteli a maga műfaját. A művészember minden műfajt képes űzni. Ha egyhez igazán ért, akkor a többihez is, amennyiben megtanulja a kifejezés eszközeit. Van olyan téma, ami olajképet kíván, van olyan téma, hogy írást kíván, van olyan belső löket, ami egészen mást. Ha a kottát ismerném, zenét is szereznék. Talán egy kóbor reneszánsz művész elfuserált reinkarnációja vagyok.

1 . 2 . oldal