Darab Zsuzsa Véredben méreg
Szász János: Ópium – Egy elmebeteg nő naplója
Kirsti Stuboe
Kirsti Stuboe
53 KByte

Nincsenek csodák. Az ember, mint egy finom műszerek összjátékára beállított, érzékeny szerkezet, akár a legkisebb rázkódásra is kiesik természetes működéséből, és furcsa szimptómákat produkál. Az elme, a lélek minden apró és nagyobb deformitása éppúgy mérhető, leírható folyamat, akár a tüdőbaj vagy a szívbetegség. Elmeorvosok kedvenc elhárító mechanizmusa ez a fenti tétel, védekezés az érzelmek ellen, hogy mindvégig józanok maradjanak, hogy meg ne lássák a vérerekkel átszőtt, dobogó, lélegző, önjáró hús mögött a kapálódzó, rokonszenves lelket. Általában nem szokott sikerülni nekik ez a hárítás, legtöbbször erőt vesz rajtuk saját fajuk iránti együttérzésük. Legtöbbször elbuknak: minél inkább védekeznek, annál inkább felfedezik magukban is a mechanika helytelen működését. Legtöbbször mélyebbre zuhannak ilyenkor, mint pácienseik.

Szász János alkotása is erről szól – eltekintve most a film alapjául szolgáló művek írójának, Csáth Gézának az életétől, melyről később szólok. El kell mondani azonban, hogy a három írás csupán alapjául szolgált a filmnek, és nem azokat adaptálták pontos szöveghűséggel a mozgóképbe. E három írás Csáth Géza Ópium című novellája, Brenner József (szándékosan az író eredeti nevét használom itt, hiszen nem irodalmi művekről, hanem orvostudományi tanulmánykötetről, illetve saját naplójáról van szó) Egy elmebeteg nő naplója című tanulmánya, s végül az író naplójának egyik kötete.

Öntudatlanságból öntudatba, az elme nappalából éjbe, majd ismét nappalba váltó körforgás adja a szerkezetét a film forgatókönyvének: az élet közömbös spirálja ez, melybe, ha belenéz az ember, elszédül, eszét veszti, menekülni akar belőle. Az elmebeteg nő, Klein Gizella (Kirsti Stubo) óriási, spirális, kőbe vésett Napot ábrázoló rajza a falon az egész alkotás fővonala – egy egyszerű, tanulatlan leányelme, ha felfogja az univerzum rettentő elvét, összeroppan a tudás súlya alatt. Visszaadná a gonosz ajándékot, de egyedül képtelen rá. Ugyanígy van lelki társa is, orvosa, aki bár szándékosan és mesterséges szerek által jutott e tudás birtokába, maga is elveszített valami értékeset egészséges tudatlanságra teremtett elméjéből.

Brenner doktor (Ulrich Thomsen) a filmben a 20. század elejének kettéhasadt embere. Tárgyilagos, érzelmek nélküli, a pozitivizmus szigorú ismeretanyagán tudóssá érett, szenvtelen orvos nappal – és kétségbeesett, kiábrándult, alkotni, érezni, megismerni vágyó férfi éjjel. Mindent tud, és ez okozza a vesztét: állandóan nyitott szemmel él és túl tisztán látja a valóságot. Képtelen elvonatkoztatni magát az élet rettentő voltától.

Az első képeken, amikor kocsin érkezik meg új munkahelyére, a vidéki elmegyógyintézetbe, a nagytotálban elénk táruló rezzenéstelen, kőszoborszerű arc és a merev, halottkék tekintet szemernyi kétséget sem hagy a nézőben afelől, hogy ez az ember – nem is ember. Teljes mértékben átlényegült választott (predestinált?) hivatásává, a Pszichiáterré, s annak agytekervényekbe látó, kegyetlenül pontos felfogóképességével szemléli a világot.

Ugyanakkor már a film kezdő képkockáin megjelenik, hogy abból, ami most Brennerrel történik, nem lesz többé visszaút: az erdő mélyén megbúvó, omladozó, csupa szöglet elmegyógyintézet sötét, alagútszerű bejárata magába szippantja az orvost, mint egy gyilkos anyaméh. Itt halál vár rá vagy újjászületés, jelzi a hely, itt nem lehet szemlélődnie, itt cselekednie kell majd. Tapogatós sötét és vakító fény ellentétéből áll az intézet, ahol Moravcsik doktor (László Zsolt) vezetésével még a középkor kegyetlen módszereit alkalmazzák, hogy engedelmességre bírják a betegek háborgó elméjét. Világos, pozitivista természettudomány és ősi babonák keverékéből épített kínzó szerkezetek, s a legmodernebb gyógyszerek állnak egy teremben. Az Isten emberek feletti mindenható hatalmát megkérdőjelező orvosok és a betegeket ápoló, vallásos szemléletükhöz századok óta híven ragaszkodó apácák dolgoznak, élnek itt egy fedél alatt. Még fekete-fehér ruhájuk is Isten és Sátán harcát szimbolizálja az emberi lélekért. A feszültség tehát állandó és adott, egy minden valóságelemre érzékeny embernek elég itt pár napot eltöltenie, hogy gondosan felépített szenvtelenségét feltépje ez a környezet, és kiszabadítsa alóla emberi valóját.

Amikor a két orvos először szembenéz egymással, még úgy tűnik, a modern pszichoanalízis fegyverével küzdő Brenner a Jó, és a szúrós, ravaszkás szemű, konzervatív Moravcsik a Gonosz, melynek hatalmát épp Brennernek kell majd megdöntenie mint afféle bús lovagnak. Moravcsik épp egy homloklebeny-műtétet végez az egyik páciensén: egy hosszú, nyeles tűvel készül átütni a szem és az orrnyereg között a csontot. Állóképszerű jelenet: egy fénylő, ám rezzenéstelen szem, melyhez milliméterekre közelít a szörnyű tű. Már-már a néző tűréshatárát kezdi ki ez a hosszú kép. Majd hirtelen egy idegborzoló ütés, cseppnyi vér, és a beteg kiszabadul az őrület markából. A kegyetlen, elavultnak tűnő aktus közben érkezik meg Brenner az intézetbe, mint az új ígérete, akitől remélhetik az itt ápoltak, hogy nem kínozza majd őket efféle gyógymódokkal. Természetesen nem így lesz.

Ulrich Thomsen Dogma-filmeken edződött, precíz skandináv játéka kitűnően emeli ki Brenner karakterének irgalmatlan, gépies voltát: metsző, merev tekintete, mosoly nélküli arca, mindent lelkiismeretesen listába szedő ridegsége mögött csak a legkritikusabb helyzetekben csillan meg egy-egy pillanatra valami érzelem, de csak abból a célból, hogy kontrasztként ismét előtérbe állítsa az elmeorvos figurájának embertelenségét.

Ám e ritka pillanatok alatt a befogadó teljes mértékben azonosulni tud azzal a még megmaradt lélekkel, mely a doktor testében lakozik. Amikor ópiumos álmából felébredvén meztelenül elkezd zongorázni, s fagykemény személye arra a kis időre felolvad a zene gyógyító erejében. Amikor ráébred, hogy Gizella, a szerencsétlen, bolond leány tulajdonképpen egy vele, elveszett másik fele, és átadja magát végre a szerelemnek. Végül, amikor már a szerelem sem hoz neki megváltást, az irgalom és az emberbaráti szeretet nevében orvosként segít a nőn, akin emberként nem tudott.

Brenner doktor és Klein Gizella sorsszerű találkozása a film vezérfonala, de az orvos-beteg viszonyból kialakuló szerelem csupán kisebb részét adja majd kapcsolatuknak, mely inkább két rokonlélek kozmikus egymásra találásáról, és – bármilyen visszásan hangzik is – egymáson való segítéséről szól. A férfi átlagos, inkább ellenszenves, mintsem jóképű, a nő sovány, szögletes és áttetsző, rövid, fehéres-szőke haja is mutatja, hogy egészséges szerelemről itt szó sem lesz, szerencsétlen lények ők, szabadulást várnak csupán, békét, és nem kiteljesedést.

A doktor már megérkezésének első pillanatában rácsodálkozik Klein Gizellára, aki a többi ápolttal együtt az intézet kapujában várakozik az új orvosra. A nő magas, sovány alakja, szögletes, sápadt, karakteres arca rögtön felkelti Brenner érdeklődését, merően, szúrósan vizsgálja az arcát, amire Gizella ugyanazzal a metsző kék tekintettel reagál. Az orvos emberére látszik akadni a furcsa betegben. Éjjel azután véletlenül rányit a lányra a mellékhelységben, amint az egy ceruzával önkielégítést végez. Kiderül róla, hogy paranoiás tévképzeteiben egy gonosz Napistennel hadakozik, aki meg akarja semmisíteni a lelkét. Gizella azonkívül mániásan ír, papírkötegekbe halmozza fel beteg elméjének minden kínját, érdekfeszítő részletességgel számol be a Lény összes gonosztettéről, melyet az emberiség ellen és főleg ellene elkövetett. Ceruzája szinte hozzánő, az ápoló nővérek ketten sem tudják kiszakítani a kezéből. Fegyvere és kínzója lesz egyszerre, hiszen ezzel onanizál a mellékhelységben, mert a Lény „a vaginájába akar hatolni”, s ezzel is harcol ellene, mivel kiírja magából a kínzó gondolatokat. Szobatársa nem bírja elviselni Gizella íráskényszerét, mely a tőle elkobzott papírok után a szoba falaira is kiterjed. A vele egy szobában lévő szerencsétlen leány öngyilkosságot követ el e hatalmas megszállottság láttán. De a nő nem hagyja abba: szenvedélyesen hajtják zavaros gondolatai, óriási, kusza betűkkel kiáltja a világba szenvedése forrását: a Nap az Isten. Két marokra fogott ceruzájával belevési az őt üldöző gonosz Lény képmását a falba: agresszív spirálvonalakkal tekeredő napkorong, kezekben, arcokban végződő nyúlványokkal, melyek fogva tartják az ő fénylő, halhatatlan lelkét. Amikor az udvarra viszik, ő csak forog-forog maga körül a szikrázó napfényben, kínzójában gyönyörködik, megadja magát neki. Eközben a Nap, világunk hatalmas, közömbös irányítója, idilli fénykeretbe vonja a történetet, mintha minden rendben lenne. Lassú útja egy fa lombkoronái között vörösnarancs fátyolt ereszt az intézet falaira.

A doktor krónikus ihlethiányban szenved. Mellékfoglalkozású íróként már régóta képtelen egyetlen sort is papírra vetni, holott a maga tiszta logikájával éppen azért következtette ki, hogy kábítószerekkel kell élnie, mert úgy gondolta, az inspirációt a legkoncentráltabb formában csakis ezek által érheti el. Ám az alkotásvágy már hónapok óta makacsul elkerüli, az egyre emelkedő morfiumadagok ellenére is. Irodalmi művek helyett csak jegyzetfüzetét vezeti lelkesen, a magába injekciózott adagoktól kezdve a havi coitusok számán át alanyainak részletes orvosi jellemzéséig. Elsötétített szobájában szenved, mert a beadott drog nem hozza az ihletet, az intézet homályos zugaiban settenkedik, mert szégyelli magát is a világtól, még a bolondoktól is.

A férfi és a nő tehát kiegészítésre váró ellentétei egymásnak: a nagy tudású, józan, kicsapongó nemi életet élő, ám ihletre áhítozó orvos, és a tanulatlan, még szűz, elmebeteg nő, akiből árad az írott szavak csodálatos tömege. Reakcióba kell tehát lépniük egymással, hogy lelki szintézisükből megszülessen az igazi Élet, melyre mindketten vágynak. Az őrület és az ihlet alkímiáját egyetlen vékony hajszál választja el egymástól.

Gizellát eddig Moravcsik doktor inkvizíciós eszközökre hasonlító gépeivel kezelték, melyek csupán betegsége testi tüneteit csillapították, ám elméjéig nem tudott egyik sem elérni. Az egész testét fűzőbe feszítő, majd vízbe mártó készüléktől a vertikálisan és horizontálisan is pörgető masináig a szadista kelléktár legváltozatosabb elemeit vonultatja fel az intézet, ám a kezelés mit sem ér: a Gizellában regnáló Lény nem adja meg magát semmiféle testi erőszaknak. A lány folyamatosan abban a tudatban él, hogy a Nap az isten, és ez az isten nem a keresztények jóságos ura, hanem egy gonosz erő, mely mindig is az emberek vesztét akarta, s most, hogy ő rájött ördögi tervére, halhatatlan lelkét igyekszik elpusztítani. Brenner doktor a freudi pszichoanalízis asszociációs és memóriajátékával kezdi el Gizella kezelését, és meglepő eredményre jut: a lány korántsem ostoba, kiemelkedő kifejezőkészséggel és igen jó memóriával rendelkezik. Elkezdi érdekelni a páciens mint különleges eset. Egyre többet foglalkozik vele, egyre inkább belemerül a lány naplóinak és téveszméinek tanulmányozásába.

És ekkor a hideg elme mögött felbukkan az első érzelem: az irigység. A kiváló orvos, a tanult férfi, az elismert író pokoli irigységet kezd táplálni az elmebeteg nő hagymázos firkálmányai iránt – hiszen egész életét, társadalmi rangját áldozta fel az ópium adta ihletért, melyet ez a beteg elme természetes módon és hatalmas mennyiségben kapott. Fel akarja fedezni, mi lehet ennek a csodálatos alkotókészségnek a forrása, eszköznek akarja használni Gizellát, hogy valahogy kifacsarja belőle a titkot. Közben maga is küzd saját Lényével, a kábítószerrel („a bátrak desszertjével”, ahogy maga Csáth aposztrofálta), egyre növekvő adagokat szúr be magának, karja csupa seb. Moravcsik előtt sem tudja már leplezni az állandó izzadást, kézremegést. Szexuális hódításaival próbálja nyugtatni magát, hogy a halál még nem közelít: elcsábítja az intézet szigorú, vaskos főnővérét (Börcsök Enikő), ám csillapíthatatlan vágya az alkotásra ezzel sem csökken.

Gizella hamarabb fedezi fel a kettejük közötti láthatatlan kapcsot, mint Brenner. Gondolatai a végletekig kínozzák bomlott elméjét, ám amikor pusztán érez, világos pillanatai lesznek, egy tökéletesen normális, szerelemre vágyó nő reakcióit látjuk a vásznon. Kirsti Stubo alakítása meghagyja a nézőt a finom kételyben, hogy Klein Gizella elmegyógyintézeti ápolt küzd ugyan a saját démonával (kinek nincs?), ám ez csak védekező mechanizmus, mely élete magányosságát fedi el egy szörnnyel, ami mégiscsak őt választotta. Ha lett volna életében lehetősége a beteljesült párkapcsolatra, talán sohasem került volna elmegyógyintézetbe. Karakteres, kissé elrajzolt arcvonásainak erőteljes játéka is e határon mozog: hol csúfnak, hol gyönyörűnek látja a néző, paranoiás dührohamaiban pokolinak, a szerelme karjaiban csodálatosnak.

Amikor Brennert Gizella perspektívájából kezdjük látni, egyszerre felerősödik az orvos gonosz, ördögi jellege, s a nő áldozattá, angyallá válik. Míg a film során külön-külön mutatták be szenvedésüket, a két alak ennyire eltérő, s mégis egymásba fonódó allegorikus jellege még nem mutatkozott meg. Mindketten élettelennek látszottak. Brenner egy merev, szemlélődő állókép – a hosszú, statikus beállításokban a szeme uralta a vásznat. Gizella pedig egy mozgó kísérleti tárgy – Moravcsik doktor még le is fotografálja, s a laterna magicához hasonló, pörgethető szerkezetbe illeszti a görcsös rohamát megörökítő képeket. E két képfajta ellentéte is keretbe foglalja, uralja az alkotást, többször, ritmikusan felbukkan a filmben: Brenner statikussága, passzivitása és Gizella hiperaktivitása (állandó íráskényszerével együtt) a képi kompozíció dinamikáját adja. Tragédiájuk abban rejlik, hogy mindketten áldozatok, akik teljes mértékben nem tudnak egymás társai lenni, sem érzelmileg, sem társadalmilag.

Ennek ellenére megszületik bennük a szerelem, mely nem a férfinak és nem a nőnek szól, sokkal inkább a léleknek, a közös szenvedésnek és a mindkettőjük sorsát átszövő függőségnek. Az orvos fizikailag és lelkileg is függ a kábítószertől, igaz, megfontolt döntés alapján, Gizella pedig önnön elméjében hívta életre „társát”, a Lényt, aki egyszerre a gyönyör és a kín forrása neki. Kettejük szerelmi jelenete is egyszerre jeleníti meg az élvezetet és a fájdalmat, főleg a nő részéről, aki szüzességét feláldozva észrevétlenül siklik át a fizikai fájdalomból a gyönyörbe. Mint ahogy e képsorok alatt is átlényegül elmebetegből egy tökéletesen ép fiatal nővé, aki első szexuális élményét éli át. Gizella végre adhatott, Brenner végre kaphatott.

Az aktus után, melynek katarzisát mindketten egyszerre érezték, a nő férjének tekinti Brennert, és a másnapi ebédnél mellé akar ülni mint felesége. A piszkos, zsákszerű rongyok helyett, amelyeket eddig viselt, egy csinos, hófehér, csipkével applikált ruhában jelenik meg: a menyasszonyi öltözetében. A férfi azonban visszautasítja Gizellát, nem vállalja az elmebeteg nő szerelmét, a látszat-hidegség ismét birtokba veszi a szívét. A nő őrjöngeni kezd, világos pillanatainak vége, láncon lógatják az intézet egyik börtönszerű cellájában. A tragikus vég elkerülhetetlennek látszik. Moravcsik végül bizonyítékot szerez arra, amit mindvégig sejtett, hogy Brenner azért képes olyan tökéletes életszerűséggel leírni kábítószerfüggő karaktereit, mert ő maga is az ópiátok rabja. Azonnali hatállyal elbocsátja az intézetből.

Távozása előtte, az utolsó pillanatban még felülemelkedik az orvoson elrendeltetése, az emberek gyógyításának hivatása. A filmben a meghiúsult szerelem, Brenner emberi kapcsolatokra való képtelensége és szinte emberfeletti éleslátása mind arra vezették rá a férfit, hogy végül segítségére legyen a szerencsétlen elmebeteg leánynak, és meghozza számára a megváltó felejtést. Gizella ugyanis mindvégig azt az egy dolgot kérte Brennertől, hogy vágja ki az agyából a gonoszt. Vakon megbízott a férfiban, érezte, tudta, hogy egyedül ő képes csak enyhíteni a szenvedésén, s ezért még féltve őrzött szüzességét, törékeny érzelmeit is feláldozta. Az orvos végül ugyanazzal a módszerrel űzi ki a lányból az ördögöt, mint konzervatív nézeteket valló kollégája: a film elején látható homloklebeny-átvágás technikáját alkalmazza. Ugyanazokat a képsorokat látjuk, a kör bezárul: Gizella szeme rezzenéstelen, merev, csak a hála sugárzik belőle talán. Az orvos keze nem remeg, egyetlen ütéssel véget vet a Lény uralmának Gizella elméje felett. Megtette a kötelességét, sorsát beteljesítette. Gyógyított. Csak maga nem gyógyult meg. Ugyanazzal a hideg, merev tekintettel hagyja el az intézetet, ahogyan jött. Az ő számára nincs gyógyulás. Eközben Gizella műveiből máglyát raknak az intézet udvarán, mely tisztítótűz gyanánt napokig ég. Az ápoltak megbűvölten bámulják a lángokat, melyeket végül elmos az eső. Gizella békésen figyeli kínjai elhamvadó nyomait. A felejtés békéje kiüresítette elméjét. Boldog.

Gizella és Brenner alakja mellett egy harmadik főszereplő is uralja a filmet, ez pedig maga az elme. A méreg a vérben. Kéj és szenvedés egyszerre. Őrület (ihlet) és józanság (érzelem) alapanyaga. Folyékony, képlékeny, átlátszó és észrevehetetlen. Alattomos. Akár a fecskendő tűjéről lecsöppenő morfium. Elég egy szellő is a körúton, hogy tévútra terelje, mint Gizellánál, aki először így találkozott a Lénnyel. És elég egy pár milligramm morfium, hogy letaszítson és levegye mindazt, amit adott, mint Brennernél.

Figyelemreméltó az a jelképrendszer, mellyel a film dolgozik, hogy kiemelje az emberi elme ambivalens, egyszerre ördögi és angyali, könnyen romló jellegét. Már maga a helyszín (a Komárom melletti Monostori erőd) labirintusszerű, málladozó, bizarr belső tere is a psziché kifürkészhetetlenségére utal. A két főszereplő is egyszerre hordozza magában a gonoszt és a jót. A méreg átitat mindent és mindenkit, legfeljebb nem mindenki veszi észre. E két ember tisztában volt e ténnyel, és meg is bűnhődött a tudásért. Brenner számára az igazi „mákony”, az igazi ópium Gizella – ezt jelzi a nő foszlott, barnásvörös köpenye, melyre a szecesszió kedvelt motívuma, mákgubó van hímezve; a nyers mákgubó, melyről köztudott, hogy apró bemetszésekkel tiszta ópiumot lehet nyerni belőle. Gizella kreativitása, érzelemgazdagsága Brenner igazi mákonya. De mint ahogy a pótszer, a nő sem hozhat valódi, vegytiszta élményt az eleve elkárhozott férfi számára. A nő felejtése is csak félig boldogság, hiszen a jót is feledte, nemcsak a szenvedést.

Az orvos kocsija viszont visszagördül a sötét anyaméhből, az intézet kapujából a világba. Gizella marad és létezik tovább öntudatlanul. Egyedül a napkorong részvétlen arca mered vérvörösen kettőjükre. A méreg a vérben lassan szívódik fel, és nyoma nem múlik el soha.
(2007-04-19)

 

Kirsti Stuboe és Ulrich Thomsen
Kirsti Stuboe és Ulrich Thomsen
44 KByte
Kirsti Stuboe
Kirsti Stuboe
42 KByte
Kirsti Stuboe
Kirsti Stuboe
50 KByte
Bognár Gyöngyvér
Bognár Gyöngyvér
45 KByte
László Zsolt
László Zsolt
57 KByte
Kirsti Stuboe
Kirsti Stuboe
48 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső