Barabás Klára Szép magyar komédia
Banovich Tamás-interjú
Banovich Tamás
Banovich Tamás
36 KByte

Banovich Tamás négy filmet rendezett és körülbelül 140 film díszleteit tervezte meg. Jancsó Miklós állandó munkatársa. Szeptemberben múlt nyolcvan éves. Ma is aktív, több felkérést kap, mint amennyit el tud vállalni. És egymás után keresik fel a fiatal filmrendezők is.


Kérem, meséljen az erdélyi gyökerekről! Hogyan került át a családja Magyarországra?

A család nagy része 1919-ben jött Magyarországra, egészen egyszerűen azért, mert nem akartak felesküdni az új rezsimre. Öntudatos emberek voltak és azt mondták, hogy arról szó sem lehet. Amit össze lehetett pakolni, azt összepakolták és áttelepültek Magyarországra. Erdélyben maradt viszont a nagyapám testvére, aki költő volt és úgy hívták, hogy Tompa László. Ő írta A magányos fenyőt, ami fogalom volt egészen az 1950-es évekig. Érdekes, most találtam meg egy fotót Csanádi Györgyről, aki anyámnak adott szerenádot Székelyudvarhelyen. Senki nem tudja, de ő írta a Székely himnuszt, aztán később a rádióban lett főrendező.
Erdélyben maradt az anyám unokabátyja, Tompa Miklós, aki aztán ott színházigazgató lett, róla nevezték el a Marosvásárhelyi Színházat. Rendkívül magas színvonalú színházi életet alakított ki. Az ő fia az a Tompa Miklós, aki most Kolozsváron színházigazgató.
Az apai ágon rokonságban vagyunk a Barcsaiakkal. Barcsai Ákos fejedelem volt Erdélyben. A Barcsaiak közül sokan Erdélyben maradtak, de eléggé tönkrementek. Minden évben az öreg Barcsai-tantinál összegyűlt a család, hogy megünnepeljük a névnapját. Borzasztóan ünnepélyes dolog volt.
A Tanti, aki már nagyon öreg volt, legalább 80 lehetett, aznap ünnepélyesen ült az asztalfőn és mindenki fölvonult előtte. De nem a kor, hanem a családban betöltött státusa szerint. Dzsentri család volt, de ahogy Erdélyben mondják, nem folytatták, mert mindenki elszegényedett. A századforduló jellegzetessége volt, hogy az elszegényedett dzsentrik elmentek mérnöknek, orvosnak, szóval szakembernek. Az én dédapám, Banovich Kajetán mérnök lett és aztán, amikor Baross Gábor elkezdte csinálni a magyar vasutakat, ő lett az egyik munkatársa.
Az Erdélyből való menekülés után a nagycsalád Pesten koncentrálódott. Viszonylag kis helyen négy generáció élt együtt. 3-4 éves koromból még emlékszem Samu bácsira, aki akkor 98 éves volt és azzal büszkélkedett, hogy 1848-ban önkéntes volt. A szüleim korosztálya igazi tragikus, trianoni korosztály volt. Mélyen bennem él ez az elfuserált korosztály, beleértve szegény apámat is, aki egyetemet végzett, zongoraművésznek készült, de „csak” jogász lett belőle, a Honvédelmi Minisztériumban kapott munkát. De mindig volt benne egyfajta nosztalgia…

Szeretném, ha pályakezdéséről mesélne!

1950-ben végeztem el a főiskolát, én kaptam az első „rendezői” diplomát, mert a többiek dramaturgok voltak meg egyebek. És elkezdtem gondolkodni, hogy mit tudok csinálni.
1950-re már teljesen világos volt az, amit már sejtettem és amitől féltem, de azt hittem, hogy nem következik be. Bekövetkezett. Ugye, ez a fordulat éve. Én akkor végeztem. Annyira óvatos voltam, hogy a diplomámat át sem vettem, csak valamikor 1970-ben, vagy 1980-ban. Akkor ugyanis megszületett egy miniszteri rendelet, hogy csak diplomával lehet valaki rendező, ezért elkérték a főiskoláról, én is akkor láttam először. Tehát éreztem, hogy borzasztóan nehéz időszak kezdődik.

Mindig nagyon szerettem Balzacot, régi tervem volt, hogy megrendezem a magyar Comédie Humaine-t, de ebből sajnos nem lett semmi. Balzactól nagyon jól megtanultam, hogy mindig a változás pillanatában kell bealkalmazkodni, mert akkor az egy alap, ami védettséget nyújt a később jelentkezőkkel szemben. Ezzel ugyan tisztában voltam, de rájöttem, hogy ez nekem nem megy. Részben a múltam, a családom, részben a gondolkodásom miatt.
Akkor már volt egy rossz tapasztalatom, ugyanis volt egy forgatókönyvem, amit elvettek tőlem.
Rájöttem, hogy mai tárgyú filmet nem tudok csinálni. Történelmi filmet azért nem tudok csinálni, mert már akkor látszott, hogy hihetetlen pofátlanul lehet hamisítani akár Jókait, akár Mikszáthot, bárkit. És az blama, nem akartam önmagam előtt is szégyenkezni. És akkor mit lehet csinálni? Volt egy előnyöm, hogy sokat foglalkoztam néprajzzal. Azt láttam, hogy az úgy kóser. Néptánc meg népzene, abba nem lehet belekötni. És akkor egyszer csak megláttam a Rábayékat, akkor jöttek föl Budapestre. Kitaláltam, hogy táncfilmeket fogok csinálni. Annyira voltam ambiciózus, hogy ne olyan táncfilmeket csináljak, mint az addigiak, mert azok csak megfilmesített színpadi jelenetek voltak. Olyan táncfilmeket csináltam, amelyekben a kamera a táncosok közé lett lehelyezve. Újra írattam a koreográfiákat, újra írattam a zenét a filmnek alárendelve.
De ezt előre senkinek nem mondtam el, hivatalosan azt adtam be, hogy dokumentumfilmet forgatok az Állami Népi Együttesről.
Azért készítettem táncfilmeket, mert senki nem értett hozzá és senkit nem érdekelt. Csináltam 3 perces, 7 perces, 11 perces, 21 perces filmeket. Mai szemmel nézve ez egy őrület volt, de ugye mit lehet csinálni. Akkoriban nagyon mereven állapították meg a filmhosszakat. Isteni jó volt, mert a táncfilmjeimet az egész világon mindenfelé megvették műsorkitöltőnek. Ezek nagyon színes, érdekes táncfilmek voltak, a nézők szívesen nézték, az utolsó időben 96 országban vetítették őket.
Akkoriban nagyon jóban voltam Sarkadi Imrével. A szobája falára fölírta a telefonszámomat és délután háromkor, amikor odasütött a nap, akkor fölhívott, mert akkor tudta elolvasni. Találkoztunk, hosszasan beszélgettünk. Majdnem baj is lett belőle, mert az ilyen beszélgetések után alig tudtam haza menni, bár körülbelül csak a 30 %-át ittam annak, mint amit Sarkadi, de az is elég volt. Akkoriban írta a Körhintát, amit én elolvastam. Lelkesen fölhívtam és azt mondtam, hogy ez egy nagyszerű könyv, mert az derül ki, amiből az ötvenes években országos tragédia lett. Nevezetesen, hogy felületesen kezelték a mezőgazdaságot, a fiatalemberek a legkényelmesebb utat választották és azok a parasztok, akik igazán értettek a földműveléshez, azok háttérbe szorultak. Ez különösen 1955-56-ig nagyon jellegzetes volt. A történet meg arról szólt, hogy van egy fiatalember, aki fölül a traktorra, fölszánt egy nap 30 holdat, ő a legszebb a vidéken és ott van a másik parasztember, aki attól fél, hogy ebbe nem lehet elvetni a gabonát, mert durván van megművelve. És ezért nagyszerű ez a forgatókönyv, mert gyönyörűen kijön belőle mindez. Aztán Fábri Zoltán nagyon jó érzékkel megcsinálta a filmet. A filmgyárba úgy került be mint művészeti vezető. Ő nagyon alapos ember volt, jó film lett belőle. Szóval ez volt Sarkadival a kapcsolatom.
Akkoriban készültek ezek a Dalolva szép az élet, meg hasonló szörnyű filmek, amelyek miatt még a legádázabb emberek is kicsit szégyellték magukat, hogy ilyenben részt vettek.
Ott voltam a film bemutatóján, a színészek mind jöttek, hogy „Tamáskám, ez borzasztó stb.” A lényeg az, hogy akkor megérezték azt, hogy most van egy lehetőség, most lehet merészebb filmeket csinálni. Ezekre a „merész” filmekre mondta később az Aczél, hogy olyan „földszintes dugovicstituszi munkák”. Tényleg azok voltak.

De az ambíciója nagyobb volt, bizonyára nem elégítették ki a táncfilmek…

Miközben ezeket a táncfilmeket csináltam, két oldalról is szorítóba kerültem. Egyrészt, piszkáltak azzal, hogy minek csinálok táncfilmeket, minek képeztek engem sok pénzért a főiskolán. Jó, jók ezek a táncfilmek, de hát én a diplomámat játékfilmre kaptam, miért nem csinálok játékfilmet. Ez volt az egyik szorítás. A másik az, hogy természetesen én is szerettem volna játékfilmet csinálni, mert arra készültem egész életemben.
És akkor felkeresett valaki, de már nem is emlékszem, hogy ki, hogy hát te miért nem csinálsz filmet? Talán Nemeskürty volt, de nem biztos.
Szabályosan fölszólítottak, hogy miután filmes vagyok, csináljak egy játékfilmet.

56-ban el is készítette első játékfilmjét, Az eltüsszentett birodalmat, ami a bemutató után évtizedekig dobozban maradt…

Ez a film ’56 „húzásában” készült. A témát én fedeztem fel. Akkoriban olvastam egy kritikát egy iszonyatos ifjúsági darabról, ami azt hiszem, az Úttörő Színházban ment. Az volt a címe, hogy Az eltüsszentett birodalom, engem ez a cím fogott meg. Aztán megnéztem a darabot, ami egy klasszikus vándor népmesét dolgozott fel. Ritmikus prózában volt megírva, ami a rappelés egy korai változata. Szörnyű volt. Nekiláttam és elkezdtem írni a forgatókönyvet. És amikor készen lett, már nem is tudom, hogy hogyan, de fölkerült a minisztériumba.
Olyan volt a légkör, hogy elfogadták. A film elkészült, 1957 májusában mutatták be és azon nyomban be is tiltották. Csak 35 évvel később, 1991-ben mutatták be a Filmintézet mozijában.

Nyilván politikai tartalma miatt tiltották be a filmet…

Abszolút politikai parabola volt, de az a vicc, hogy mindig azt mondták, hogy tulajdonképpen ez nem egy jó film és nincs is benne semmi. Erre azt mondtam, nagyszerű. Nincs is benne semmi, rossz ideológiai törmelékek vannak, akkor megbukik a film és be lesz bizonyítva, hogy az ideológia és a művészet szinkronban van. Három miniszternél is voltam, mind a három miniszter kirúgott, nagyon röviden. Volt, ahova be sem engedtek.
A film után 10 évig szilenciumra kerültem, amiből a táncfilm tudott kihúzni.

A Filmkultúra pár évvel ezelőtt leközölte a film minisztériumi elfogadását. Darvas nagyjából azt mondta, hogy „magát ismerik és a táncfilmjei jók, de ügyeljen arra, hogy miket mond.” Valaki a bizottságból elkezdte mondani, hogy tulajdonképpen jó, de nagyon ügyelni kell, nehogy elmenjen ez valami „allúzióba”. És az volt a szerencsém, hogy aki ezt mondta, az akkor használta először ezt a szót, a többiek meg nem tudták, hogy mit jelent. Úgyhogy én borzasztóan lapultam, nehogy valaki rákérdezzen. Jegyzőkönyvbe vették, hogy allúzió ne legyen, és amikor mentünk kifele, Darvas azt mondta, hogy legfeljebb betiltjuk...

Hogyan zajlott a forgatás?

A filmet 1956-ban, már a Petőfi kör korszakában forgattuk. A forgatás úgy kezdődött minden nap, hogy a színészeknek elmeséltem, mi volt előző nap a Petőfi körben. Megtanultam Keletitől és a régiektől, hogy nagyon pontosan fel kell készülni a forgatásra, mert az idő pénz. (Nagyon érdekes volt végignézni, ahogy egyre romlott ez a színvonal. Valamikor 18 nap volt forgatásra, aztán ez fölment 22 napra, majd 30 napra, később az volt az elegánsabb, ha valaki legalább 50 napig forgatott.)
Elkészült a film. A bemutatót 1956. december 20-án karácsony előtt tartották, mert hivatalosan úgy volt beállítva, hogy ez egy gyerekfilm.
Volt egy régi szerződésem, hogy kimegyek az Állami Népi Együttessel Párizsba, és csinálok egy filmet az útjukról. El is utaztam velük Párizsba. Az eltüsszentett birodalmat valamikor áprilisban vagy májusban bemutatták egy moziban. Nagyon nagy siker volt, de már aznap éjszaka leszedték a plakátokat és a filmet betiltották. Hazajöttem Párizsból, megcsináltam az együttesről a filmeket, mert a pénz az ugye fontos volt…
A műteremben egyedül én dolgoztam, mert a Filmgyárban még az ’56 utáni hangulat uralkodott. Felhívtak a gyárban, hogy nem vagyok elég gazdaságos és ezért fölmondanak. Közölték, hogy a hó végéig még kapom a fizetést, de már nem kell többet bejönni.

Mi történt a felmondás után?

Elkezdtem munkát keresni. Mindenütt ki volt írva, hogy felvesznek munkaerőt, mert ugye ’56-ban rengeteg ember elhagyta az országot. Bárhova mentem, mindenki szívrohamot kapott, főleg a kádáristák, hogy egy filmrendező miért akar segédmunkás lenni. Először a Filmgyárban próbálkoztam, de elutasítottak, mondván, nem méltó hozzám, hogy világosító legyek. Elmentem segédmunkásnak és onnan kértek ki, hogy csináljak újabb táncfilmeket. Mert akkor a Hungarofilmnek ez volt az egyetlen kurrens árúja. A lényeg az, hogy lassan visszakerültem a filmgyárba. Különböző filmekben asszisztenskedtem, aminek nagyon örültem, mert sokat lehet ám így tanulni. Őrült nagy hiány, ha valaki nem volt asszisztens.
Már tizedik éve voltam szilenciumon, amikor valaki kitalálta, hogy csináljak egy nagy táncfilmet. Akkor még mindig segédmunkásként dolgoztam. Azt mondtam, hogy egy hét múlva hozom a librettót. Senki nem hitte el. Beültem egy eszpresszóba és három nap alatt megírtam kézírással a forgatókönyvet, majd lediktáltam egy gépírónőnek és beadtam. Ez volt Az életbe táncoltatott lány. Azt mondták, hogy „jó, hát akkor legyen ez a táncfilm. Látod, hogy mi nem üldözünk.”
A filmnek bonyolult a koreográfiája, mert van benne egy folklorisztikus, egy barokk és egy modern rész. Mindegyikhez megkerestem a koreográfusokat, és aztán elkezdtem velük dolgozni. Másodpercre lebontva megkapták, hogy mit szeretnék és az milyen hosszú legyen. Eközben én írtam párhuzamosan a technikai könyvet és a gyártási tervet.

Amikor a 200 táncos bejött a műterembe, már majdnem annyi gázsit elhasznált próbára, mint amennyit akkor egy színész kapott egy filmszerepért. Annyi pénzt kaptam erre a filmre, mint amennyi akkoriban egy háromszereplős filmnek járt. Ki kellett dekáznom, hogy egy táncos egy nap mennyit táncol, hogy táncol, kik jönnek, milyen sorrendben. És sikerült is. Az utolsó beállításban az Operaház teljes kara és plusz még az Állami Népi Együttes egy része is szerepelt egy óriási barokk díszletben. Másnap el kellett menniük Dubrovnikba fesztiválra és délután azt mondtam, hogy 5 órára kész lesz a forgatás. Pontban 5 órakor be is fejeződött az utolsó ismétlés, a totál és azonmód fölszálltak a buszra, hogy másnap reggelre odaérjenek. Az utótörténete nagyon mulatságos volt, mert ezt a filmet olyan hajtásban forgattuk, hogy alig álltak a lábukon az emberek. Mindenki azt hitte, hogy hosszú ideig fog tartani a vágás. Én mindig – ez egy filmesnek mond valamit – vágásra rendezek, tehát nem az van, hogy felveszek egy csomó mindent és majd a vágó összerakja. Nálam a kép és a zene össze volt kötve, tudtam, hogy csak itt lehet elvágni, sehol máshol, mert a zenének is ott van az ütempontja, ahol át lehet vágni. Lényeg az, hogy a vágás gyorsan elkészült.

Ha jól tudom, a film egy magyar népballada parafrázisa, ugye?

Ez a Halálba táncoltatott leány című népballada egy változata. A történet azzal végződik, hogy a „vörös cipőt”, amelyben a lány a történelmen végig táncolt, leveszi a lábáról és bedobja a Dunába. Megszabadult az átoktól és vidáman megy tovább a Margit hídon. Na most ezt valahogy lenyelték, de nem nagyon szerették. Nádasdy Kálmán viszont rendkívül földicsérte a filmet és miután az akkori vezetőség túlnyomó része elég műveletlen ember volt, iszonyatosan imponált nekik Nádasdy hihetetlenül gazdag műveltsége, úgyhogy vele nem mertek vitatkozni. Ez volt a szerencsénk, mert az történt, hogy abban a három évben ez volt az egyetlen első osztályú film. Na most, ez valami töménytelen pénzt hozott a konyhára. (Egészen 1980-ig, vagy 90-ig a fizetést úgy állapították meg, hogy volt egy alapfizetés és a filmek besorolása alapján az egész stáb kapott prémiumot. Azt mondták, hogy azért alacsony a fizetés, mert a filmekért külön fizetnek. Volt első osztály, másodosztály, harmadosztály, negyedosztály. A negyedosztályú filmért vissza kellett fizetni még az előleget is.)
Három évvel korábban még segédmunkás voltam, most meg hirtelen zúdult hozzám a pénz. Behívattak hát a minisztériumba és azt mondták, hogy „Tamáskám, ennyi pénzt nem vehetsz föl, mert hiszen az operatőr kevesebbet kap”. Mondom, gyerekek engem nem érdekel a pénz, de egy biztos, hogy én még olyanról nem hallottam, hogy valaki odajött volna hozzám és azt mondta volna, hogy te kevesebbet kaptál, én majd adok neki. Úgyhogy kaptam a rendezésért rengeteg pénzt, azon kívül a díszletért és a forgatókönyvért is. Abból vehettem egy Volkswagent – igaz, hogy használtat – és még egy csomó pénzem is megmaradt. Úgyhogy aztán Annával tettünk egy nagy körutat ebből a pénzből.

A film külföldön nagyobb sikert ért el, mint itthon, Magyarországon…

Akkoriban minden évben eljött a Cannes-i Fesztivál igazgatója, hogy személyesen válassza ki a különböző országok versenyfilmjeit. Addig minden évben részt vett magyar film a Cannes-i Fesztiválon, politikai kérdés is volt, hogy jelen legyen Cannes-ban a magyar film. Megnézte az évi termést és azt mondta, hogy sajnos idén nem lesz Cannes-ban magyar film. Délután indult vissza a gépe. Délelőtt sétáltak bent a folyosón a Filmgyárban és hallott kiszűrődni valami zenét a vetítőből. Bement, eltelt félóra, egy óra, másfél óra és végignézte az egész filmet. Utána fölballagott a pasas és azt mondta, hogy ezt elfogadjuk. Erre azt válaszolták, hogy még nincs kész a film, erre irtó dühös lett, hogyhogy nincs kész? Főcíme van, vége van rajta, akkor miért ne lenne kész? Jó, köszönöm szépen, vagy ez, vagy semmi! Elment és küldött egy papírt, hogy meghívják versenybe a filmemet
Egy napon telefonáltak, hogy menjek föl a főigazgatóhoz. Fölmentem, átölelt és azt mondta, hogy „Tamáskám, elintéztem neked, hogy a te filmed menjen Cannes-ba, pedig te azt hiszed, hogy mi téged elnyomunk.” Így kerültem ki Cannes-ba. És ez elég nagy ugrás volt, ugye, a Reiter Ferenc utcai ládabontó segédmunkás filmje a Cannes-i Fesztiválon szerepel. Ami azzal járt, hogy a feleségemnek megengedték a, hogy Rotschildnál csináltasson ruhát a díszbemutatóra.

Milyen volt a film cannes-i fogadtatása?

Féltem, mert Cannes-ban nagyon ronda a közönség, mert közbehuhog, nevetgél, meg kimennek, meg csapkodnak és én féltem, hogy hogyan fogadják majd ezt a táncfilmet, amiben nincs szöveg. Nagy csöndben folyt a vetítés. A díszbemutatón az a szokás, hogy a végén felgyullad a villany és a páholyra, ahol az aznapi stáb ül, egy reflektorral odavilágítanak és akkor meg kell hajolni és jön a taps. Kigyulladt a fény, ott állunk – láttam, az Orosz Adélról folyik az izzadság, fogja a kezemet és csönd és még mindig csönd... Jézus Mária! És akkor egyszer csak kitört a taps. Óriási! Szokatlan nagy tapsot kaptunk. Nagyon boldogok voltunk. A lényeg az, hogy az utolsó napon odajött hozzám a fesztivál igazgatója. Azt mondja, hogy ilyet még nem látott, itt az összes ország mind azzal foglalkozik, hogyan lehetne megpuhítani a zsűrit. A csehek például azt találták ki, hogy gyönyörű ólomkristályokat állítottak ki abban a szállodában, ahol a zsűri lakott. Egy pasas arra volt ráállítva, hogy ha egy zsűritag megállt valamelyik előtt, azt másnap becsomagolták neki. Ő meg azt hallotta valamelyik magyartól, hogy ez a film nem is olyan fontos. Majd én is hallottam az örökös cannes-i kritikusról a Népszabadságnak az örökös helyettes főszerkesztőjéről, hogy a hátam mögött hangosan mondta, miközben mentünk föl a filmmel a L’Humanité-hez, hogy „ez nem a mi filmünk”…
A vetítés utáni reggelen odajött hozzám a Hungarofilm főigazgatója, és azt mondta, hogy fölösleges, hogy tovább maradjak. „De hát az én szállásomat a fesztivál fizeti.” – válaszoltam. „Nem kell azt igénybe venni, legjobb lesz, ha most elmész.” Hozzá kell tennem, hogy én akkor abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy évenként részt vehettem egy nemzetközi konferencián, amelyet a táncfilmekről szerveztek Bécsben.
Magyarországon egy fillér napidíjat nem kaptam rá, de legalább kiengedtek. És akkor azt mondtam, jó, hát akkor elmegyek. Két nap múlva érkeztem Rómába. Akik ismernek, tudják, hogy mindig a hónom alatt van legalább négy újság. Rómában megvettem két újságot, olaszul nem tudok, Anna, a felségem egy kicsit tud, de amit én kerestem, ahhoz nem kellett tudás. Benne volt a Cannes-i Fesztivál díjazottjainak a listája. Azt hiszem, a Domb lett akkor a nagydíjas és egyszer csak megláttam a nevemet. Teljesen el voltam hűlve. Aztán később kiderült, hogy a Hungarofilm igazgatója, Dósai István vette át a Grand prix du technique-et (Technikai nagydíj), aztán nekem nem szólt semmit. Magyarországon 20 évig nem jelent meg, hogy én Cannes-ban díjat nyertem.

Következő játékfilmjét, az Ezek a fiatalok!-at 1969-ben rendezte a kor leghíresebb magyar beat-zenészeivel…

A hatvanas években megismertem Illéséket. Meséltem már, hogy én folklórral foglalkoztam fiatal koromban. Véleményem szerint, amit az Illésék csináltak, klasszikus folklór. Tehát ők írják a szöveget, a zenét, és ők is játsszák. Ez a folklór egyik alapvető jellegzetessége. Tehát ez világszínvonalú magyar folklór volt. Elkezdtem ezzel foglalkozni és megírtam egy forgatókönyvet. Volt még egy történet, ami nagyon befolyásolt. Az, hogy a fiam akkor, 1968-ban érettségizett. És abban az időben súlyos probléma volt a fiatalok életében, hogy mit csináljanak érettségi után? Ha elmennek egyetemre, öt év, és legjobb esetben egy borzasztóan alacsony fizetéssel fölveszik valahova tanítani. Ha viszont elmegy érettségivel egy jobb gyárba, akkor mire a másik ledoktorál, ő körülbelül háromszor annyit keres simán, mint a másik. Tehát ez egzisztenciális kérdés volt, mert mondjuk egy vezető műszerész, vagy ilyesmi, az státuszban legalább olyan volt, vagy sokkal jobb, mint egy vidéki tanár vagy egy külteleki tanár.
Az egész korosztályra az volt jellemző, hogy csak belebambult a világba, semminek semmi értelme nem volt 1970-ben, mert ugye 1956 már lement, ez be van betonozva, ez így fog maradni és az a szomorú, hogy úgy is maradt még 15 évig utána. Tehát szörnyű állapot volt. Ezt az életérzést próbáltam a filmben megragadni.
Az Ezek a fiatalok! premierjét csütörtökön délután 4 órakor, a balatonlellei szabadtéri moziban rendezték. Nem volt semmilyen reklámja, ennek ellenére délután 3-kor a pályaudvaron már özönlött a tömeg és még a fákon is lógtak az emberek. Utána is minden előadást így néztek végig. Úgyhogy az egy nagy siker volt. Október végéig egymillió néző látta a filmet. Csak külteleki, kis mozikban játszották, rendes budapesti premier-mozikban nem.
A lényeg az, hogy megcsináltam az Ezek a fiatalok!-at, s utána csönd…
És akkor valaki fölhívatott és azt mondta, hogy valahogy nincs ez jól, mert maga vagy táncfilmet csinál vagy történelmi filmet akar csinálni, meg ilyen suhancokról. Kellene végre már egy komoly film. S akkor valaki fölhívott, hogy csináljak filmet, a honvédségről, a repülőkről, félig már kész is van a forgatókönyv. Nagy nehezen tudtam csak bújni alóla. Akkor elkezdték, hogy csináljak a Néphadsereg 20 éves jubileumára egy színdarabot. Nagyon kínos volt, kiderült, hogy két dolgot azért bele kell tenni: egyrészt a szovjet hadsereg hihetetlen segítségét és barátságát. Másrészt a honvédesküt.
Visszamentem és azt mondtam, hogy kérem szépen, én irtó szívesen megcsinálnám, de nekem most volt tíz év szilenciumom és hogyha a Major rendezné ezt, akkor biztos, hogy sokkal nagyobb siker lenne. S addig-addig erősködtem, meg magyaráztam, hogy milyen hátrányokkal járna, ha én rendezném a filmet, hogy valahogy sikerült kihúznom magamat..

Ezután rendezte negyedik játékfilmjét.

Engem mindig nagyon érdekelt Balassi Bálint karaktere. Olyan ember volt, akinek minden lehetősége megvolt. Dúsgazdag és nagyon népszerű, a maga korában is elismert költő volt. Mindent vagy korábban, vagy később csinált, mint ahogy kellett volna, és ebből iszonyatos katasztrófák származtak. Szenvedélyes és tragikus volt az élete és nekem ez nagyon tetszett. Be is adtam róla egy forgatókönyvet, amit egy darabig elfektettek. De szerencsém volt, a stúdió vezetője éppen akkor kandidált és ő is a korszak irodalmával foglalkozott. Egyszer felkeresett, hogy „Tamáskám meg lehet csinálni a Balassit”. És akkor mondta, hogy lenne egy jó író is hozzá és beajánlotta az opponensét. Az opponens irtózatosan unta az egész dolgot, rám hagyta az egészet. Előzőleg mindig úgy biztosítottam be a munkáimat, hogy lehetőleg párttitkárt választottam operatőrnek. De ennél a filmnél nem akartam ezt. Még gyerekkorom óta ismertem egy Kossuth-díjas költőt, aki az Írószövetség főtitkára volt. Fölkértem és ő elvállalta a forgatókönyv megírását. Ebből lett a Szép magyar komédia. A film nem túlzottan jól sikerült, énnekem sem tetszik annyira, de nem lett azért borzasztó.
De az a furcsa helyzet alakult ki utána, hogy megunták, hogy megint történelmi filmet csinálok, elblicceltem a honvédségről szóló filmet, és különben is ott van az 1956, meg egyéb… Úgyhogy arra kértek föl, hogy hagyjam abba a rendezést és írjam alá, hogy visszamegyek asszisztensnek.
Mondtam, hogy nem írom alá. A lényeg az, hogy eljött az 1970-es évek vége. Én közben írtam egy könyvet, ez alkalommal is, mint mindig, partitúraszerűen. És beadtam ide, beadtam oda, mindenki elmondta, hogy ez nem gnosztikus, ez gnosztikus – abban az időben ez volt a divat – meg hogy biztosan sokba kerül. Erre elkészítettem a gyártási tervet, amivel bebizonyítottam, hogy egy akkori átlagfilm költségvetéséből ki lehet hozni. Erre azzal érveltek, hogy ez most nem időszerű.

Tehát, ha jól értem, ismét „partvonalra” került. Hogy tudott onnan sokadszorra is kikerülni?

Akkor én már vagy 20 nagyfilmnek megcsináltam a díszleteit. Egy dolog abszolút világossá vált a számomra. Nálunk az egész filmgyártás és a művészeti szemlélet túlságosan arisztokratikus: tudniillik a rendező az a művész, az operatőr, akit a világon mindenütt technikusnak tekintenek és csak a vége főcímen van feltüntetve a neve, nálunk fölértékelődött, tehát akkor még az operatőr is majdnem olyan művész, mint a rendező, de a stáb többi része nem érdekes. Ez nekem nagyon jól jött, mert hát akkor a díszlettervező sem érdekes, úgyhogy soha senkinek nem fájt az, hogy én csinálom a díszleteket.
A forgatókönyvet egy gyönyörű kis dossziéban betettem a szekrény aljába. A baj csak az volt, hogy kicsit elszámoltam magam, mert mire eljött az 1989, – amit én azért már 1945-től tudtam, hogy egyszer el fog jönni, mert előbb-utóbb megöregszenek a diktátorok és akkor mindig fölbomlik valami –, addigra már 60 éves lettem vagy 61. És valahogy nem volt gusztusom, hogy előálljak esetleg kasszírozni. Volt egy elméletem, hogy ha van elsőfilmes pénz, akkor legyen egy utolsófilmes pénz is, de ezt nem nagyon méltányolták. Úgyhogy… azt mondtam, hogy jó, akkor csinálom a díszleteket. Ennyi. És még most is csinálom a díszleteket. Most már 80 éves vagyok és az asztalomon négy forgatókönyv van, amelyeknek a díszleteit tőlem rendelték meg. Ami jó érzés. És egyikért sem én mentem, életemben soha egyért sem én mentem, mindig úgy kerestek meg engem…

Hogyan lett Jancsó Miklós állandó díszlettervezője?

Élénken éltek bennem az erdélyi gyökerek, mindig volt bennem valami vonzódás azok iránt, akik Erdélyből kerültek át. Jancsó Miklós családja is erdélyi származású. Ennek ellenére Miklóssal nem a legbarátságosabban kezdődött a kapcsolatunk, hiszen amikor a kollégiumban voltunk, akkor Jancsóval iszonyatos veszekedések voltak. Úgy, hogy nem is nagyon beszéltünk és nem is álltunk szóba vele.
Aztán egyszer felhívott, hogy a Szegénylegényekre készül, és kérdezte, hogy elvállalnám-e a díszletét. Akkor én már túl voltam az első nagy díszletemen, hiszen Az életbe táncoltatott leánynak is én terveztem a díszleteit, ezért szó nélkül elvállaltam. És azóta mind a mai napig együtt dolgozunk. Azért tudunk együtt dolgozni, mert a műveltségünk spektruma majdnem azonos, ezt még színezi az erdélyi háttér, úgyhogy órákig el tudunk beszélgetni úgy, hogy a környezet egyszerűen nem tudja, hogy miről van szó.

Megállás nélkül dolgozik, újabban már a fiatal filmrendezők is egymásnak adják Önnél a kilincset…

Tavalyelőtt felkértek, hogy csináljam meg a díszleteket egy filmhez, ami a romániai cigányokról szól. Ez volt a Dallas Pasamende. Egy cigánytelepet kellett terveznem, ahol egy cigányközösség él. Borzasztóan nehéz volt rekonstruálni a telepet. Mindig szerettem az aranymetszést, ezért azt találtam ki, hogy ezt a teljes anarchiát belső számarányokba foglalom. Az alaprajzot a klasszikus aranymetszés törvényei alapján terveztem, a cselekmény szempontjából döntő házak helyét milliméterre pontosan kitaláltam. És természetesen én intéztem a kivitelezést is. A cigánytelepet Brassó mellett, egy kráterben építettük fel. Amikor minden kész lett, szokás szerint azt mondtam a rendezőnek, aki ráadásul fiatal rendező volt, hogy öreg, itt van, csináljátok, én megyek. Közben ugyanis már a következő filmdíszlettel kellett foglalkoznom, amelyre Jancsó kért fel.
Följöttem Budapestre Mint közismert, rá egy hétre az a rohamrendőrség körbevette a telepet, mondván, hogy ez Románia lejáratása stb. A forgatási helyszínt lezárták és mindenkit kidobtak. Csak annyit engedélyeztek, hogy a díszleteket elhozhassuk. Na, most ez látszólag egy szemétbánya volt, ócska vacakból összeállítva. De az volt a szerencsém, hogy a székelyek, akikkel előzőleg dolgoztam, pontosan értették, hogy miről van szó. Telefonáltam nekik, hogy gyerekek, szedjétek szét és rakjátok föl kamionokra a díszleteket, hozzátok el, aztán valahogy összerakjuk őket.
Pesten találtunk egy homokbányát, megérkeztek a pasasok három kamionnal. A lényeg az, hogy a rajz alapján ugyanúgy fölépítették, mint az eredetit.
Arra nagyon büszke vagyok, hogy nem lehet észrevenni a filmen, hogy mely részleteket forgattuk Brassó mellett, és melyeket a budapesti homokbányában.

Nagyon sok híres külföldi rendező filmjének is Ön készítette a díszleteit.

Dolgoztam egy csomó amerikai tévéfilmben, de ezek kimosódtak az agyamból, mert irtó gyorsan kellett megcsinálni őket.
A Cyranóra, Jean-Paul Rappeneau filmjére viszont nagyon jól emlékszem. Ott egy nagyszerű és világhírű díszlettervezővel dolgoztam együtt. Nagyszerű volt a munka, de állandóan résen kellett lennem, nehogy nagyon a nyakamra üljön, mivel irtó harsány ember volt.
Úgy ismerkedtem meg Rappeneau-val, hogy egy évvel korábban Magyarországra jött reklámfilmet készíteni. Fölmentem a filmgyár igazgatójához és azt mondtam neki, csináljuk meg maximálisan, ne nyerjünk rajta semmit, tehát hozzuk ki nulla szaldóra, mert ez jó reklám lesz nekünk. Ki fog derülni, hogy egy negyedébe került annak, mint hogyha nyugaton forgatták volna. Hosszas vita után végül el is fogadták a javaslatomat és valóban ki is hoztuk a filmet a költségvetés töredékéből. Ez a reklámfilm sok külföldi megrendelést hozott utána a filmgyárnak. Innen ered Rappeneau-val való kapcsolatom és ezért is dolgoztam utána a Cyranóban.
Sok szabadtéri színpadtervet is készítettem, ezek közül a legemlékezetesebb és a leghatalmasabb Koreában épült fel.
Azóta gyakorlatilag Miklós minden filmjének én csináltam a díszletét, rettentően jól tudunk összedolgozni. A Szerelmem, Elektránál például tudtam, hogy a szereplők közel fognak állni a falhoz. A falat vályogtéglából építtettem fel és fűmagot szórtam rá a magasból. Azt akartam, hogy mire elkezdődik a forgatás, a vályogtégla szélén legyen egy kis zöld szín. De azt is tudtam, hogy a falat úgy kell megépíteni, hogy ha a kép elmozdul, akkor mögötte ott legyen a végtelen. És ezt minden filmnél így előre kigondoltam. Volt olyan Jancsó-film is, amit végig műteremben forgatott, ez A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon. A díszletet felépítettem egyrészt a műteremben, egy részét pedig Apajpusztán. Pontosan senki nem tudja, hogy hol van az átmenet. A filmet az utolsó jelenetig műteremben vettük fel, de az utolsó jelenetet, amikor elhangzik az, hogy „nyissák föl a kaput”, azt már Apajpusztán forgattuk. A háttérben egy ménes rohant el és a végtelen horizont látszott.
Amikor elkezdtem Miklóssal együtt dolgozni, akkor arról beszélgettünk, hogy nagy hegy nincs Magyarországon, csak a Kékes. Mindenütt van nagyobb hegy, mint a Kékes, mindenütt van nagyobb tó, mint a Balaton.
A Dunánál is vannak nagyobb folyók. De a világon nincs tágasabb horizont, mint a magyar pusztán. Ott világszínvonalon vagyunk. Ezért csináltunk ilyen sok filmet Apajpusztán, illetve a pusztaságban. Miután Miklósnak A zsarnok szíve volt az egyetlen műtermi filmje, ezért akartuk, hogy a végén megjelenjen a mesterségünk címere, vagyis a végtelen puszta.
Színházban pedig mindig igyekeztem olyan díszletet csinálni, ami akkor nem volt szokás.
Még 1955 körül volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor időnként filmlapokba irogattam rövid riportokat. Akkortájt készítettem egyet a pályakezdő Törőcsik Marival is. Leültünk és mondtam neki, hogy „Piszok dolog, de most én megsúgom magának, hogy maga lesz a főszereplő a Körhintában.” És ettől nagyon megkedveltük egymást, mert hisz ez nagyon nagy dolog. Aztán később egy csomó filmben együtt dolgoztunk, Maár Gyulának is majdnem minden filmdíszletét én csináltam, amelyekben mindig Törőcsik Mari játszotta a főszerepet.
Kecskeméten, a Katona József Színházban kaptam lehetőséget, hogy megrendezzek egy darabot. Beckettnek az Oh, Happy Days - Azok a szép napok című darabját választottam, annak a főszerepére Törőcsik Marit kértem fel. Három hétig reggeltől estig együtt voltunk és ezt a nehéz darabot lépésről lépésre kidolgoztuk. Azt hiszem, nagyon érdekes előadás lett belőle, olyannyira, hogy Pestről különbuszok hozták a nézőket.
Miután én voltam a színházban a szcenikai művészeti vezetője, természetesen én terveztem az előadás díszleteit is. Egy csomó mindent meg kellett oldani, a szélfújást, a homokdűnét stb., de úgy, hogy az üzemképes is legyen. Mert ugye, a homok nem mehet bele a színész szájába... Kitaláltam, hogy lehet ennek a perzselő, mindent elpusztító hőségnek az atmoszféráját megcsinálni.
Később nem vállaltam színházi rendezést, csak díszleteket terveztem, de azt sokat.

Úgy tudom, újabban sokszor keresik fel fiatal filmesek és kérik a segítségét…

55 éve vagyok a filmszakmában, rengeteget tudok a filmcsinálásról. Régi vágyam volt, hogy filmdíszletet tanítsak, mert rengeteg titka van a filmdíszletnek. A lényeg az, hogy a gyakorlatban kell megtanulni, ellesni ezeket a titkokat. Ezért nem hiszek ebben a csodafilmgyárban, ami Etyeken készül, mert hiszen az a háttér, ami egy filmhez kell, az rendkívül sokágú szakmai munkát feltételez a festőtől a szobrászon, az ácson, az építészeten keresztül a sminkesig, amit csak a gyakorlatban lehet megtanulni. De ki tanítja ezeket a mesterségeket? Tegyük föl, hogy a világ legjobb szakemberei idejönnek. Kiket fognak itt találni? Nemrég felkért egy fiatal rendező, Török Ferenc, hogy tervezzem meg a Csodálatos vadállatok című filmje díszleteit. Nagy nehezen rá tudtam beszélni, hogy műteremben dolgozzon, hát mit mondjak? Siralomvölgye. Csupa hátfájós öregembert tudtunk csak összeszedni, akik ugyan megépítették a díszleteket, de háromszor annyi idő alatt. Nincs utánpótlás…
Arra volt jó a főiskola, hogy azt megtanultam, semmi más nem érdekes, csak az, ami a képen látszik. Az, hogy ki, meg mi van a kamera mögött, az nem érdekes. Az az érdekes, arra kell koncentrálni, ami a képen van. Ez a filozófia máskülönben végig követte az összes díszletemet. Én soha életemben nem mentem senkihez, hogy díszletet csinálhassak, mind a mai napig megkérnek arra, hogy vállaljam el a díszletet. Az a szerencsém volt, hogy eddig nem volt olyan film, talán egy vagy kettő a 140 közül, amelyiknek a végén nem örültem.

Elfelejtettem mondani, hogy hihetetlenül szerencsés ember vagyok. 1925-ben születtem, ami azt jelentette, hogy nem hívtak be katonának, mert mikor behívhattak volna, még túl fiatal voltam. Később meg már túl öreg voltam hozzá, tehát megúsztam két szörnyű dolgot, amivel biztos nagy konfliktusaim lettek volna. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy a főiskolát 1945-ben kezdtem. Ez védettséget adott, mert ugye én voltam az első ilyen kvázi szocialista diplomás, tehát ezt nem lehet kirúgni, mert akkor saját magunkkal kerülünk szembe. Na most nagyon furcsa volt, mert ezt végig éreztem.
Megúsztam a náci korszakot is, mert komikus helyzetbe kerültem az SS-ekkel, meg volt ez a partizán história. 1951-ben behívtak az ÁVH-ra, azt is megúsztam. Akkor is óriási szerencsém volt, mert a kihallgató tiszt színiakadémista volt és jól ismertük egymást. Rózsahegyi Kálmán iskolájában végzett mint színész. Úgyhogy pillanatok alatt szakmai kérdésekre terelődött a szó, így hát megúsztam. Aztán egyszer az apósomat és a sógoromat elvitték Recskre és azt is megúsztam, mert akkor volt kicsi a gyerekem. Szóval rengetegszer szerencsém volt. A táncfilmet kitaláltam, azzal áthúztam magamat ezen a korszakon.
Meg jó a természetem is hála Istennek. 1950-ben megismertem Annát, a későbbi feleségemet. A filmgyári ebédszünetben hazarohantam, még kezeslábasban, tíz perc alatt meg volt az esküvő a tanácsnál.
A felvételvezető úgy intézte, hogy mikor kölcsönadta a produkciós kocsit, fölszaladtam, (ez mind „svarcban” volt), lezajlott az esküvő, vissza a kocsival a filmgyárba. Keleti észre sem vette, hogy elmentem. Ez most már lassan 55 éve, ami azért nagy dolog.
Amikor a fiam második elemista volt, fogalmazást kellett írni a családjáról. A fogalmazás első mondata az volt, hogy „az én szüleim nem váltak el”. Kérdezték, hogy miért írod ezt? Azért, felelte, mert az osztályban rajtam kívül csak még egy fiú van, akinek nem váltak el a szülei. És a többieknek mind elváltak. És mind a mai napig együtt vagyunk, ami stabil hátteret biztosít a számomra.

(2006-03-27)


Banovich Tamásról korábbi cikkeink: Képtár, Dr. Kiss Gabriella: Egy szerencsés művész,

 

Gyermekváros, 1948
Gyermekváros, 1948
76 KByte
Az életbe táncoltatott lány, 1964
Az életbe táncoltatott lány, 1964
72 KByte
Az életbe táncoltatott lány, 1964
Az életbe táncoltatott lány, 1964
77 KByte
Ecseri lakodalmas, 1952
Ecseri lakodalmas, 1952
44 KByte
Ecseri lakodalmas, 1952
Ecseri lakodalmas, 1952
53 KByte
Eltüsszentett birodalom, 1955
Eltüsszentett birodalom, 1955
80 KByte
Eltüsszentett birodalom, 1955
Eltüsszentett birodalom, 1955
75 KByte
Eltüsszentett birodalom, 1955
Eltüsszentett birodalom, 1955
190 KByte
Ezek a fiatalok, 1967
Ezek a fiatalok, 1967
39 KByte
Jancsó Miklós és Banovich Tamás az Allegro barbaro forgatásán, 1978
Jancsó Miklós és Banovich Tamás az Allegro barbaro forgatásán, 1978
51 KByte
Banovich Tamás
Banovich Tamás
68 KByte

 
hírek hírek filmek filmek arcok arcok gondolatok gondolatok szemle szemle Örökmozgó Örökmozgó képtár képtár sőt sőt mozgóképtár filmspirál repertórium linkek FILMKULTÚRA '96-tól tartalom címlap kereső