Okos, határozott, mégis érzékeny, figyelmes asszony, negyvenes évei elején. Bebarangolta a világot, megmártózott a távoli kultúrákban, és egy olyan átfogó ismeretanyagra és világlátásra tett szert, ami a Broadwayn is ritkaságszámba megy. Szinte minden műfajban kipróbálta magát az amerikai színpadokon, most éppen a Metropolitan színpadára készíti elő a Varázsfuvolát. Művészfilmmel tette le a névjegyét Hollywoodban, második filmje, a két Oscar-díjjal jutalmazott Frida a magyar mozikban is látható. Ennek világpremierjén, Velencében kérdeztük pályafutásáról.

Önt elsősorban színházi rendezőként jegyzik. A Miramax stúdió idén egy másik kollégájával is jól járt: Rob Marshallt is a Broadwayől hozták a Chicago című filmbe. Önt hogyan keresték meg?

A Miramax elküldött egy remek forgatókönyvet, amit Rodrigo Garcia írt (a Nobel díjas Gabriel Garcia Marquez fia – K.L.), aki végül nem került fel a stáblistára, akárcsak –a Rockefellert alakító - Edward Norton. Nem tudom elhallgatni, hogy nagyon mérgesek lettünk emiatt. Szerettem a könyvet, legalábbis a lényegét tekintve közel állt hozzám. Aztán Salma Hayek meglátogatott a New York-i lakásomban. Azt hiszem az első voltam a listáján, a Miramaxén viszont csak második. Nem voltam biztos benne, hogy akarom ezt a filmet. Meg kellett róla győződnöm, hogy ugyanazon a hullámhosszon vagyunk-e. Beszélt már vele?

Éppen Ön előtt.

Azt hiszem mostanra elfáradt, de egyébként nagyon lelkes, szellemes kis nő. Elképesztő, mennyi mindent tud a témáról. Szóval a találkozónk után azt gondoltam, talán megcsinálom a filmet.

A lapok megszellőztették, hogy Madonna is versengett a címszerepért..

Igen, de jóval korábban. 1999 szeptemberében olvastam a forgatókönyvet, decemberben szerződtettek, amikor a könyv új verziója még nem is volt kész, és áprilisban már forgattunk, szóval vészes gyorsasággal ment minden. Első mozifilmemet, a Titust évekig gondoztam, mondatnám a gyermekem volt. A Frida fogadott gyermekemmé vált.

Igaz, hogy elhívta próbajátékra Jennifer Lopezt, aki szintén érdeklődött a téma iránt?

Nem. Ekkor már nem folyt versengés a szerepért. Volt egy másik projekt, Jennifer Lopez abban volt érdekelt, de mi kaptunk előbb zöldlámpát, úgyhogy az ő tervük elúszott. De őszintén szólva, nem hiszem, hogy az ő filmje működött volna. Először is nem rendelkezik a festmények (mozifilmen történő bemutatásának –K.L.) jogaival. Azokat Salma kapta meg. Másrészt nézzük csak meg Jennifer Lopezt: nem való Fridának. Csupán azért mert ő is „latin nő”? Ugyan már, ez nem automatikusan működik. Amikor először találkoztam Salmával, meglepődtem mennyire hasonlít Frida Kahlóra. Még a testalkatuk is megegyezik: van például egy eredeti ingünk Fridától, ami tökéletesen illik rá. Salma érdekes kombinációt testesít meg libanoni és mexikói ősei révén. Frida pedig magyar és mexikói felmenőktől származik.

Frida Kahlo magyar volt?!

Változó, kinek hogyan állította be magát. Olykor azt mondta, hogy magyar zsidó bevándorlók, máskor, hogy német zsidó szülők gyermeke. Nem tudom, hogy az akkori határok szerepet játszottak-e ebben, az mindenesetre biztos, hogy apja, Guillermo már Németországban született, de a szülei mindketten magyarok voltak.

Nem ütközött közhelyekbe, amelyek Mexikóról alakultak ki az évek-évtizedek során Hollywoodban?

Mexikóról csak a formás kaktusz, meg a Mariachi-zenekar képe él az emberek fejében. A film olyan képet mutat az országról, amivel sok mexikói sincs tisztában: Az ország a 20-as években a világ minden tájáról mágnesként vonzotta a nagy gondolkodókat, művészeket és politikai menekülteket. Vibráló korszak volt ez, és sokan még Mexikóban sem tudják, hogy Diego Rivera volt az egyik leghíresebb festő a világon. Kizárólag őt és Picassót kérték fel a Rockefeller Központ dekorációjára. Aztán Chicago, Detroit és San Francisco adta kézről-kézre. Diego és Frida ugyanakkor nem szakadtak el a kultúrájuktól, hatott rájuk az azték és maja hagyomány, akárcsak a népművészet, s ezek elemeit beépítették művészetükbe. Nemzetközi közösség gyűlt köréjük, nemcsak Trockij, mások is.

Vajon angolul beszéltek?

Valószínűleg spanyolul. Azt hiszem, Trockij nem kultiválta az angolt. Bár néhányan biztos ezt a nyelvet használták közülük.

Rendezőként arra törekedett, hogy a Frida ne váljon lapos életrajzi filmmé, és megpróbálta bevinni a nézőket Frida Kahlo festményeinek világába. Tudna említeni hasonló célokat sikeresen megvalósító filmeket?

Nem igazán. A legtöbb művészről szóló filmet egyáltalán nem szeretem, de nem akarom itt jól lehordani az alkotóikat. Hallottam, hogy a Francis Baconról szóló film jól sikerült. Persze, biztosan akad még néhány, de magam nem láttam ilyesfajta mozikat. A probléma az, hogy szinte lehetetlen megérteni, miért fest egy művész. Frida esetében azért könnyebb a helyzetünk, mert a képei önéletrajzi ihletésűek. Számomra ettől nyert értelmet a film: nem csak egy objektív élettörténetet akartam elmesélni, hanem szubjektív módon megközelíteni. Ezzel aztán pillanatok alatt kilépünk az úgynevezett „biopic”, az epikus életrajzi film sémáiból. A baleset után a kórházi jelenetben lépünk be először Frida perspektívájába. Frida azt írta a naplójában: „a halál táncot járt körülöttem.” Itt animációt alkalmaztunk. Tudja, a halál fogalma Mexikóban nagyon eltér az észak-amerikai felfogástól. Ezt a halálhoz fűződő intim kapcsolatot emeltük be a filmbe. Később a halál leül Salmával a bárban, és énekel neki. Elmerészkedtünk a háromdimenziós festmények szintjére, de nem törekedtünk rá, hogy a komputer-animáció valóságosnak hasson, hiszen Fridát is kifinomult naiv stílus jellemezte.

A kollázs eszközéhez inkább a szükség vezetett el: a forgatókönyv szerint Frida és Diego az 5. sugárúton sétál New Yorkban, 1930-ban. Nincs az a pénz, amiből azt a statisztatömeget meg kosztümöket összehozhatnánk. Csak arra volt elég a költségvetésünk, hogy belső terekben maradjunk. Ekkor jutott eszembe, hogy miért ne helyettesíthetnénk a külsőket kollázzsal, ami mellesleg nagyon jól passzol Frida és Diego stílusához, sőt az akkor divatos orosz konstruktivizmust is idézi. Korabeli dokumentum-felvételekből és trükkökből hoztuk ezt össze, akárcsak Detroitot. Párizst például képeslapokkal pótoltam. Aztán ott van az a jelenet a mexikói bárban, ahol alsógépállásból látjuk az énekesnőt a csodálatos art deco-mennyezet alatt. Igazából egy lerobbant hotelben forgattunk, amit maga Eiffel tervezett. De az ablakokon belátszottak az utcák, több száz statisztát megint csak nem engedhettünk meg magunknak, ezért felfelé kellett fordítanunk a kamerát, s így kaptuk ezt a szemet gyönyörködtető beállítást.

Frida képei nagyon összeszedettek, a naplói viszont sokkal kuszábbak, s ez elég nagy szabadságot kínált: a kényszerű korlátok végül kreatívabbá tettek, New Yorkot úgy mutattam be, hogy érzékeltettem, mit érzett Frida, amikor ott élt, és hogyan gondolkodott a kor politikájáról. Használtuk tehát a Diegóval készült interjút, amiben a férfi Amerikához fűződő lelkesedéséről mesél, amit Frida egyáltalán nem osztott. Ilyen értelemben használtam metaforaként King Kong alakját is. Amikor Frida rettenetesen unatkozott, moziba járt, ott látta a korabeli mozifilmeket. Ezektől érthetőbbé válik a festmények keletkezése, átélhetőbb az alkotás folyamatának érzelmi háttere, amiről úgy éreztem, muszáj behoznom a történetbe.

Anthony Hopkins életrajzában azt olvastam, hogy a Titus forgatásán az ön színházi múltjából fakadtak a nézeteltéréseik: mindent túlmagyarázott a neves színésznek.

Nekem is el kellene olvasnom azt az életrajzot! Nem hiszem, hogy ez gondot okozott volna, a lényeg, hogy a kész film láttán megállapítható: van-e benne ilyen probléma, vagy nincs. Tony Hopkinsnak az lehetett nehéz a forgatás elején, hogy én már megrendeztem a Titust színpadon, és nagyon határozott elképzeléseim voltak a filmadaptációról. Nehéz lehetett ehhez alkalmazkodni, legalábbis ez jutott vissza hozzám. De a Fridánál ez már szóba sem jött, mert az tökéletesen új anyag volt a számomra.

Színházi vagy filmes pályafutására szeretne inkább koncentrálni a jövőben?

Mindkettőre. Jövőre a Varázsfuvolát állítom színpadra a Metropolitanben. 2005-re Elliot Goldenthal, állandó alkotótársam operát komponál nekem, amely a farkasember-legendát dolgozza fel a szörny szemszögéből, és amelyben ó-angol nyelven fognak megszólalni a szereplők. Ezt követően újra a Disney számára dolgozunk, Cavalli Pinocchiójából készítünk zenés darabot, amelyet hasonló célközönségnek vagy piacnak szánunk, mint annak idején Az oroszlánkirályt. Egy film elkészítése két évbe telik, úgyhogy jobb, ha az ember olyasmibe fog bele, amit szívből szeret. Nem szerződöm bármire. (Taymor következő filmterve az Elcserélt fejek című Thomas Mann-regényt adaptációja, Whoopi Goldberg főszereplésével, Anthony Hopkins narrációjával, 15-18 millió dollárból – K.L.).

Korábban is ismerte a mexikói kultúrát?

1986-ban Elliottal írtunk egy színdarabot, ami ugyan nem mexikói, hanem egy uruguayi novellán alapult, de az írója annak idején Mexikóban élt, műve tehát magán viselte a mexikói hatást. A darabot a Broadwayn játszottuk, spanyolul - el tudja ezt képzelni? Persze, egy latin kulturális központban ment az előadás, így ez érthető. Egyébként járatos vagyok a távoli kultúrákban: a szüleim nagyon liberális szellemben neveltek, hagyták, hogy azt csináljam, ami érdekel, és folyton arra noszogattak, hogy ’nézz körül a világban, amíg fiatal vagy!’. Már 13 évesen Sri Lankán éltem, 15 évesen Párizsban tanultam, 21 évesen kaptam egy ösztöndíjat és Egyiptomban mentem, majd Indonéziában éltem, később Bali szigetén, ahol színtársulatot szerveztem. Négy évet töltöttem Ázsiában. Ezek az évek jobban hatottak rendezői munkámra, mint bármi más. A mexikóiak érzékenysége is mélyen meghat. Bár sosem jártam Afrika mélyén, vagy talán csak egy előző életemben, mégis nagyon jól bele tudtam mélyedni abba a kultúrába Az oroszlánkirályban. A kíváncsiság a titkok nyitja. Őszintén szólva, könnyebben megértem a távoli kultúrákat, mint saját észak-amerikai környezetemet.

Nem tartja magát amerikainak?

Nagyon is amerikai vagyok, mert tudom, hogy számos előnyét élvezem. Az egyik a szabadság. Európában az embert könnyebben gúzsba köti a művészi tradíciók öröksége, különösen a régi Itáliában. Amerikában könnyebb érzéssel kezd az ember valami új létrehozásába. A másik előnye, hogy milliónyi kultúrából épült fel, nem homogén, ezért olyan izgalmas. Mégis kiskorú ez a kultúra. Én ugyan egy 1910-es években épült házban lakom, ami roppant öregnek számít, ám Európában ezt modernnek mondanák. Ráadásul Amerika tele van újgazdagokkal, akik kevés tiszteletet éreznek a régi iránt. Én mégis imádok New Yorkban élni.

Hogyan fogadta a filmet a mexikói sajtó?

Igazából fogalmam sincs róla. Biztosan eszméletlenül nagy gyanakvással fogadják, hiszen angol nyelvű, amerikai stúdió készítette amerikai rendezővel. (A vezető mexikói kritikusok úgy vélekedtek, „gringó” turistáknak szánt sztereotípiákat ismételget a film, amikor tivornyázó bohémeknek ábrázolta Fridát és társaságát – K.L.). Mindenkiben más kép él Fridáról. Salma azt mondta ma az ebédnél, hogy a film elsődleges nyelve nem az angol, hanem a képek nyelve. Meglepődve néztem rá. Okos gondolat, jól beletalált a lényegbe! Nem feltételezhetjük, hogy Alfonso Cuarón nem lesz képes megrendezni a következő Harry Potter-filmet, csak azért, mert mexikói! Vagy miért állítanánk valami hasonlót a koreai Ang Leeről, aki az Értelem és érzelem című viktoriánus regényt adaptálta? Hülyeség. Tegyük félre a nemzetiségemet és legyen az a kérdés: vajon megérintettem-e a nézőt? Egyébként készült már Fridáról spanyol nyelvű film is. Ha a mexikóiak újabb mozit akarnak róla, fizessenek érte és csinálják meg! Diego a világon mindenütt hatott a műveivel, ahol élt, Kubában, aztán Párizsban, Oroszországban, az Egyesült Államokban. Fridával együtt beletartoznak a világ kultúrtörténetébe. Senki sem sajátíthatja ki a történetüket.

És hogyan fogadta a filmet az amerikai közönség?

Meglepően jól. Még New Jerseyben is! Kissé sokkoló volt, amikor ott álltunk a tesztvetítésen egy hatalmas szupermarketben, Jerseyben. A filmen még nem volt stáblista, sem helyszínt vagy évszámot jelző felirat. A nézők 80 százaléka soha az életben nem hallott Fridáról. Azt sem tudták, hogy igaz történetet látnak. Csak beültek, mert a jegyeket ingyen osztogatták. És az a legfantasztikusabb, hogy szerették a filmet! Ez elárul valamit arról, hogy mi a baj az amerikai filmforgalmazással: a forgalmazók lebecsülik a közönséget, leereszkedően kezelik. Szilárdan vallom, hogy a művészetet és a szórakoztatást nem lehet szétválasztani: azért csináltam meg a Broadwayn Az oroszlánkirályt, mert hiszem, hogy az ember lehet egyszerre kifinomult, provokatív és szórakoztató. A Frida számos eleme persze zavarba ejtheti a „kisvárosi Amerikát” jöhet, de ha jól végeztük a munkánkat, megérinti őket Frida és Diego kapcsolata. Az a dolgom, hogy olyan kalandra invitáljam őket, amire normális esetben nem vállalkoznának. Az igazat megvallva, szerintem a Miramax nem hitt benne, hogy ez ilyen jó film lehet. Csak 12 millió dollárt kaptunk, ami roppant szoros keret egy több évtizedet átfogó filmhez, különösen egy amerikai produkció számára. Csak úgy tudtuk tető alá hozni a filmet, hogy Mexikóban forgattuk (amit egyébként nagyon élveztem, mert csábító számomra az ő életörömük). Szóval a stúdiónál menet közben jöttek rá, mi van a kezükben, és hogy a film sokkal szélesebb közönséghez is szólhat, mint ahogy sejtették.