Adyt átalakítva címkézhetnénk azt a vállalkozást, amely kereskedelmi forgalomban nem kapható, lapozgatnivaló fényképalbum-formában tiszteleg Sára Sándor előtt. Bekezdések a címe, Pályakép Sára Sándorral az alcíme, műfaja pedig: hódolat a nagy formátumú alkotó előtt.. A halvány drapptól a feketéig futó színskála három fontos fényképet fog egybe: a híres gergelyugornyai Tisza-parti jegenyesort a Sodrásban-ból, a halottá hűdött Szindbádot hazavivő hintót és magát a tűnődő Mestert. Hátoldala a Vád című, 1996-ban készült filmből való, kétségbeesett, árván maradt, reményvesztett parasztcsalád néz a hullongó havazásban valaki után…

2001. január, Prága. Százezres tömeg tüntet és "szolidarít" a tévésekkel a Vencel téren, akiknek a nyakára a pökhendi hatalom hozzá hasonlóan nagyképű "kasznárt" ültetett. Ezt az embert aztán mégsem tudják ráerőltetni a tábori körülmények közé kényszerített, sztrájkoló szerkesztőkre, akiknek kívülről hoznak és húznak föl mobil WC-t híveik, mert még oda se engedik ki őket kicsinyességből és bosszúból… 2001. április, Moszkva. Gyülekezik a tömeg immár ott és megint példát mutatva: nem engedik lecserélni a tévé megkedvelt vezetőségét gazdasági indokra hivatkozva, a szabad szólást legyűrni akarva…

Nálunk 2000-ben nem voltak ilyesféle tüntetések, lázadások. A határidő lejártával megindokolt Duna-Tv-s vezetőváltást lenyelte mindenki, és Sárát egy Ady gőgjével hajtották el az elnöki pulpitustól. (Persze Ady tehetsége, embersége nélkül.) A munkatársai, felocsúdva a sokkból, felmutatva a polgáröntudatot (ezt is Márai Sándor-i értelemben, nem az agyonkoptatott pártszólamok szintjén) ebben a képeskönyvben gyűjtötték össze azt, amit Elnökükről írtak, gondoltak. Tett ez is, bár azáltal, hogy a boltokban nem hozzáférhető, kicsit megmarad belterjes vállalkozásnak, elegáns repi ajándéknak, sokat elvéve a dolog éléből. De ugye, aki marad, annak óvatosnak is kell lennie, nem teremnek a munkahelyek számolatlanul manapság errefelé... A könyv formájával pedig az a bajom, hogy a puha fedél a használatban meghajlik, begyűrődik, a kemény borító bizony praktikusabb volna, több lapozgatást bírna el.

Ami a belbecset illeti. Zelk Zoltán versével indítanak, személyesen a művésznek írta anno a költő. Mintegy mottója is a Pályaképnek. Páskándi Géza, a nemrég elhunyt drámaíró prózájával egy újabb aspektusa tárul fel a sárai világnak, s ez mintegy előkészíti a televízióelnök bemutatását. Első fejezetként ezzel foglalkozik a "búcsúztató", másodikban a filmes - operatőr, rendező - zseni fontosabb opuszai kapnak helyet, majd ismét a Duna Televízióért végzett munka méltatása olvasható. Utószó helyett címmel bíztató hangvételű rezümével zárják a könyvet, "várjuk a folytatást" - szól az utolsó mondat. Aztán lexikon a filmes munkákról, fesztiváldíjakról (lenyűgöző lista), kitüntetésekről. És itt álljunk meg egy röpke pillanatra. Nem tudok arról, hogy megemlékeztek volna erről a heroikus alapítói munkáról valamilyen kis-közép-nagykereszt, újabb Kossuth-díj, életmű-jutalom és egyéb plecsni átnyújtásával tavaly vagy idén. Volt díjeső március 15-én, volt belőle vita is, értetlenkedés, de arról, hogy ez az ember méltó módon lett-e elengedve a szolgálatból - mert ő ennek fogta föl a "tévézést" - bizony nincs hírem. A sokszor citált Ady az "Általam vagy, mert én megláttalak / S régen nem vagy, mert már régen nem látlak." - mélyütését mégis enyhítette egy fájdalmas-szép, hatalmas verssel, egy valódi ajándékkal. Akik eldöntötték, hogy Sára már nem kell a Duna élére, semmi ilyen nagyvonalú gesztust nem gyakoroltak, csak hatalmukat fitogtatták. Arról elfeledkezni látszanak, hogy ez a sűrű szakállú, mokány, ősz ember már annyit letett a magyar kultúra asztalára, hogy okosabb - mondhatnák píárosabb - lett volna az évtizedek alatt felgyülemlett dicsősége fényében kicsit sütkérezni, megköszönve addigi ténykedését. De most ne gyerekszobákról vagy azok fájó hiányáról essék szó…

A fényképalbum - és a képek erőteljesebben szólnak itt, mint némely suta riport - a három pályaív összefonását kísérli meg. A köztudatban persze Elnökként is benne él Sára, de neve végleg összeforrt a legnagyobb filmekkel: Sodrásban, Tízezer nap és a megunhatatlan Szindbád. Mindegyik kérdező azt firtatja, milyen megosztottságban élni: hogy nyomja el magában az Elnök a művészt és fordítva. Sára beszél Antall József neki szóló személyes felkéréséről, az ezt elfogadó, nemzedéke erkölcsi parancsaként belékódolt küldetéstudatról, arról, hogy "Úgy fogom fel a Duna Televíziót, mint egy filmet." Szól a csatornák közti harcról, a kommersz eluralkodásának veszélyéről és arról a nagy büszkeségéről, hogy 1999-ben a világ legjobb kulturális televíziójának az UNESCO a Dunát találta.

Ellenállt politikának, reklámbevételre törekvésnek, csinálta a maga csendes, megnyugtató, "népnevelő" tévéjét. Ez a műholdról fellőtt (alapításakor ez még egyedinek számított itthon) egész nap sugárzó adó volt és van hivatva a szórvány magyarság anyanyelv- és friss információ-igényét visszafogott híradásokkal, értékes kultúrával kiszolgálni. Erdélytől (ami Sára különös szívügye, sok forgatást megélt ott, filmtémája is van a madéfalvi veszedelemről) Izraelig, a Felvidéktől a nyugaton élőkig sok visszajelzés erősítette meg a hitét, hogy fontos az, amit konokul tesz. S minden újságírónak elmagyarázta, miért éppen így. A politika nem köszönte meg ezt a "splendid isolation"-t neki, bár irányultságára rávilágít, hogy munkatársai elbúcsúzván tőle, ebbe a könyvbe melyik lapokból szemelgettek. A kritikák, cikkek nemcsak Sárát, de a kort is idézik, melyben születtek. Itt vannak a hatvanas-hetvenes évek komoly tudású elemzői: Klaniczay, Keresztúry Tanár Urak, Zay László a hajdani, igazi Magyar Nemzet filmkritikusa, a József Attila-i halált halt B. Nagy László az ÉS munkatársa, Gyurkó László drámaíró, Nemeskürty István és mások. Akkor még nagyon gondosan megfogalmazott, érthető és nem tohuva-bohuval zsúfolt nyelven íródtak a műkritikák, egyetemi tanárok fogták magukat, és értelmezték a fiatal filmesek műveit. A mai szövegek már kevéssé mívesek, sőt van bántó helyesírási hiba is: Schäffer Erzsébet egyébként szép, Nők Lapja-beli életmű-cikkében: Már nem tud-om (sic!) elválasztva. Biztos a számítógépes szövegszerkesztés rovására írható ez, bosszantó, hogy egy ennyire igényes és magyarságára büszke emberről szóló emlékkönyvben kell szembesülni vele. (Amúgy a nyelvtani helytelenségek hajmeresztő tárháza lett ma a nyomtatott sajtó!)

Barátai is szót kértek a megemlékezők, elköszönők között: Illés György, minden operatőr "Papája", Gaál István, a korai filmsikerekben társa, Csoóri Sándor, aki a tévéelnökségre kapacitálta, Kardos István, forgatókönyveinek írója, Lugossy László igazgató- és filmrendezőtársa, B. Müller Magda, a filmgyár fotósa, gyönyörű portrék alkotója. Pörös Géza készített vele interjúkat, ezek adják a folyamatosság ízét ebben az élményfolyamban. Kelecsényi László pedig 2000 júniusában József Attila A hetedik című versrészletével kíván újabb fejezetnyitást az ex-Elnöknek.

Sára Sándor nincs is tervek híján. A gigantikus Krónika dokumentumfilm-áradat forgatása során felgyülemlett tapasztalataiból Kardossal új játékfilmen dolgoznak, nehogy elvesszenek a több száz volt katona és hadifogoly mesélte életmorzsák, történetek, a magánhistória őszinte és eddig dokumentálatlan cserepei. Izgatja India, mélyen megérintve érzi magát általa; ezt a kötetben lefotografált, drámaiságot sugárzó életképek is jelzik. Ezért, szintén Kardos Istvánnal Amrita Sher-Gil magyar-indiai származású festőnőről szeretnének mozit készíteni. Persze minden interjúban az a legfőbb téma, ami már Macchiavellit is agyonfoglalkoztatta: PÉNZ, PÉNZ, PÉNZ… Se a Duna Televízióra nem kapott - szerinte - soha eleget, mindig megalázó csiki-csuki helyzetekről szól az ezt firtató interjúkban, se saját művére eleget összeszedni nem lát sok reményt. A legfrissebb mozis hír az, hogy a MAFILM-nél áll a bál a Hídember hihetetlen költségvetési összegei miatt, s ez furcsa összevetésre készteti az embert. A Tízezer napban (melyet 1967-ben be is tiltottak) még méneseket tudtak áthajtani a hídon - festői és megrázó szimbolikus jelentést nyerve e kép által -, telt rá a stúdió kiutalta pénzből. Mára pedig eljutottunk odáig, hogy ötoldalnyi fesztiváldíj-listával se könnyű szponzort találni, pedig szabad a pálya, a verseny, a kapitalizmus… Sok minden van, amit ennek az őszbecsavarodott, eltökélt embernek meg kell emésztenie köveskáli tuszkulánumában, bort termelve, birtokát irányítva. Családja - a Szindbád forgatásán megismert gyönyörű színésznő, Szegedi Erika máig társa, fia operatőr, lánya rendező lett, megismerve ennek a szakmának árny- és fényoldalait - támaszként szolgálhat nehéz pillanataiban. Ahogy egy kérdezőjének elmondta, minden filmje magán viseli a készítésekor tapasztalt hangulat ízeit. Például Huszárik Zoltánnak, gyerekkori jó barátjának klasszikussá érett filmje, - amit eleinte el sem akart operatőrként vállalni - szerelmi vallomás tőle szép választottjának a tünékeny rebbenések, érzések utolérhetetlenül finom megörökítésével. Akár a ködbevesző, jégen bógnizó Latinovits-Szindbádot örökíti meg, akár a sokszor kritikaként felrótt "beszélő fejeket" maratoni dokumentumfilmjeiben, akár India ezerráncú jógijait, akár a Tisza-part homokját, akár a Cigányok és a Feldobott kő megalázott romáit, akár a virtigli magyar huszárokat fickándozó lovaikon - minden ténykedéséből süt a sokszor felvállalt elkötelezettség, nyugodt kivárás és a minőséghez való hűség.

Hivatalosságok jöhetnek-mehetnek a történelmi forgószínpadon, ami pechünkre velünk együtt fordul rosszabbra (és egyszer talán jobbra is), Sára Sándor egy korszak megélői, ismerői és majdani kutatói számára mindig az első Elnök Úr marad. Nem hibátlan alkotás az, amit kénytelen volt hátra (vagy inkább félbehagyni), de pregnáns arculata a fura ezredvégi évtizednek. Ahogy a hatvanas - hetvenes évek mozgókép-művészetére is kikerülhetetlen, összetéveszthetetlen jelet nyomott mindig "cövek-keményen" a vállon tartott kamerájával.

Adyval kezdtem, fejezzük is be az ő szavaival; Sára sorsa biztos nem a feledés "gazdag úrpalástja" lesz; az előtt álló évek a régen dédelgetett tervek megvalósulását hozhatják majd. Szívből kívánom.