Nyomtatóbarát változat


Soós Tamás

Védtelen, mint egy pitbull – Ryan Coogler: Fruitvale Station

kép megtekintése

Oscar Grant kisstílű drogdíler volt Kaliforniában, akit egy helyi rendőr lőtt le a fruitvale-i vonatállomáson 2009. január elsején. Halálának azonban semmi köze nem volt pitiáner drogügyeihez: Oscar és barátai egy vonatszerelvényben keveredtek bunyóba, s miután a rendfenntartó erők leszállították őket, a földre tepert és megbilincselt Grantet a fojtott dulakodás során véletlenül hátba lőtték. Az eset, mint minden afro-amerikai fiatal értelmetlen halála, nagy visszhangot keltett Amerikában, pláne annak fényében, hogy az oaklandi Bay Areaban, ahol a tragédia történt, ugyan magas a bűnözési ráta, de a faji konfliktusok nem mindennaposak. 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

Fruitvale Station
amerikai életrajzi dráma, 85 perc, 2013
írta és rendezte: Ryan Coogler
fényképezte: Rachel Morrison
vágó: Claudia Castello
zene: Ludwig Goransson
producer: Forest Whitaker
szereplők: Michael B. Jordan, Melonie Diaz, Octavia Spencer, Kevin Durand
21. Titanic Nemzetközi Filmfesztivál

A debütáns Ryan Coogler nem dokumentum-, hanem nagyjátékfilmet rendezett a történetből, ami tavaly megnyerte a Sundance Fesztivált, és Cannesban is díjazták. Joggal: a Fruitvale Station pont az a realista, releváns szociális témákkal foglalatoskodó, nyers függetlenfilm, amit a fesztiválokon olyannyira szeretnek. A perifériára sodródott, a társadalomból kinézett alakok felé szimpátiával forduló Coogler – kinek második rövidfilmje, a Fig egy prostituált édesanyáról szól – laza szövésű filmjében úgy képes megteremteni a zord feszültség atmoszféráját, hogy a néző ismeri a sztori végkimenetelét. De nem csak az Egyesült Államokbeli közönség: a Fruitvale Station a valós események mobiltelefonos, szemcsés felvételével indít, és a későbbiekben sem mond le a valóságigényéről. Rachel Morrison operatőr kamerája úgy köröz a szereplők körül, mint a 60-as évekbeli amerikai cinema verités dokufilmesek, akik úgy próbálták „észrevétlenül” rögzíteni az eseményeket, hogy közben minél közelebb fúrták magukat filmjük alanyaihoz.

Coogler egy napot felölelő narratívája is az eseménytelen, triviális pillanatokat gyűjti össze Oscar életéből, amik drámai sorsfordulatok helyett inkább a jó út felé tapogatózó fűdíler portréját rajzolják ki. Karakterdrámaként a legelmélyültebb a Fruitvale Station, ugyanis Oscar barátnőjével, kislányával és édesanyjával való interakcióin keresztül tűpontos képet alkot az éretlen, ingatag, útját kereső férfiról. Oscar a gyerekes macsók mintapéldánya, aki csak fogadkozik, de nem cselekszik azért, hogy eltartsa családját, és akinek egy sértés megtorlása fontosabb, mint hogy ne a börtönből, hanem otthonról nevelje a lányát. A fűterjesztést feladó, de linkségéért az áruházból kirúgott 22 éves srác mindent úgy csavar, hogy az jó fényt vessen rá – fő célja nem más, mint önképe sértetlen fenntartása. Ehhez pedig hozzátartozik az a melldöngető attitűd is, amivel a hirtelen haragú Oscar megtorolja az őt ért sérelmeket a San Quentin börtönben – és ami később közvetve halálához vezet. Coogler ugyan megbocsájtóan ábrázolja Oscar jellemhibáit, de nem kendőzi el azokat a motívumokat, amik azt sugallják: az értelmetlen halálesetben Oscar természete ugyanúgy közrejátszhatott, mint a fatális véletlenek. Coogler ugyanis egy flashbacket illeszt filmjének közepébe, ami kilóg az egynapos keretidőből. Ebben a visszaemlékezésben kapunk bepillantást Oscar börtönben töltött napjaiba, de hogy miért került oda, és miért szólalkozik ott össze egy fehér elítélttel (aki spiclinek nevezi Oscart), az nem derül ki. Oscar viszont anyja nyugtató jelenlétének ellenére is inkább az erődemonstrációt választja fegytársával szemben, és a mondat közepén hagyja félbe monológját arról, mennyire is szereti kislányát – hogy a verbális összetűzés után gond nélkül vegye fel a ledobott fonalat, és méltassa Tatianát.

Persze bírjon akármennyi jellemhibával is Oscar, a fekete fiatalember nem érdemelte meg sorsát – a Fruitvale Station legnagyobb erénye pedig az, hogy nagy erővel adja át ezt az üzenetet. A baljós előjelekkel kísért szilveszter éjszakát gyomorszaggató suspense-zel tölti meg Coogler, mivel remek érzékkel tudja húzni az időt, és jól tud a giccs határán billegő, utópikusan pozitív pillanatokkal kontrasztot élezni az ünneplés és a tragédia képsorai közé. A rendező egy fiktív, közös éjféli ünneplést illeszt többé-kevésbé a valós eseményeket rekonstruáló filmjébe, amiben fekete leszbikus lányok, hetero fehér párok és Oscarék fekete társasága tud együtt örülni a vonatszerelvényben. Coogler több hasonló momentummal fűszerezi filmjét, amiben működőképesnek tűnik a különböző származású, kultúrájú, társadalmi helyzetű emberek közti kommunikáció: a szilvesztert az utcán ünneplő fiatalokat egy mexikói könyvbolt-tulaj engedi be, hogy használhassák a mellékhelyiségét, a lányokra várva pedig Oscar könnyedén összehaverkodik egy hozzá hasonló sorsú fehér vállalkozóval. A direktor tehát élhető, interraciális városrészként ábrázolja a környéket, és ezzel megint Oscar halálának értelmetlenségét húzza alá. Coogler nem keres magyarázatokat a tragédiára, mert – a film sugallata szerint – nem is lehet: nem (csak) a rendőrökben mélyen gyökerező rasszizmus okozta a halálesetet, hanem a kikerülhetetlen véletlen. (Abban viszont, hogy a vonatról csak a fekete fiatalokat szállította le a rendőrség, már ott munkálnak a faji előítéletek).

Coogler tehát nem a megérteni akarja az eseménysort, hanem arra játszik, hogy beleültesse nézőjét Oscar perspektívájába. Ami maradéktalanul sikerül is neki, viszont az eset által kavart viharhoz képest ez nem is jelentős vállalás – a végkövetkeztetés pusztán az élettel szembeni kiszolgáltatottságunk feletti rezignáció felé hajlik. Metaforákat is ennek szellemében választ Coogler, aki egy másik betoldott fiktív epizódban egy elgázolt pitbullhoz hasonlítja a megölt Oscart. A rendező maga megy bele a „mit akart a költő?” című játékba, mikor a Huffington Postnak adott interjújában elmondja, hogy az agresszívnak tűnő, de védtelen állat véletlenszerű halála valójában a társadalom által megbélyegzett, de gyakorta az utcán lelőtt fekete srácok metaforája. A betét tökéletesen illeszkedik a Fruitvale Station logikájához: nem magyarázza, nem boncolja az eseményeket, hanem az érzelmi hatásra, a kétségbeesésre és a hiábavalóság érzetére erősít rá. Elgondolkodtató ellentmondások így csak a történet margójára vésődnek, mint például amikor Oscarék családi vacsorájánál kiderül: az afro-amerikaiak ellenszenve legalább olyan mély a fehérek iránt, mint fordítva, és az üdvözlőlap kiválasztásától a fociklub-szimpátiáig az életükben rengeteg mindent a fehérektől való elhatárolódás határoz meg.

A Fruitvale Station így minden – kamerakezelési, narratív, színészi – erénye ellenére is szolid vállalású, bár azt maradéktalanul teljesítő debütfilm marad, ami nem tud olyan messzire lépni érzelmileg a pár éve történt valós esettől, hogy mélyreható gondolatokat közöljön. Ryan Coogler írói és rendezői kvalitásait viszont markánsan példázza, aki következő filmjében egészen más terepen bizonyíthat: a Creedben Rocky egyik ellenfelének, Apollo Creednek az unokájáról fog mesélni Coogler, aki magát Sylvester Stallonét is instruálhatja majd a felvételek során.

2014, április

1 . oldal