Nyomtatóbarát változat


Vajda Judit

Röplabdaedzések idősebbeknek és haladóknak - Gunhild Magnor: Az optimisták

kép megtekintése

Elsőre talán nem gondolnánk, de Az optimisták című, idős női röplabdázókat bemutató norvég dokumentumfilm a 21. Titanic Nemzetközi Filmfesztiválnak nemcsak a legbájosabb és legszívderítőbb, de a legszórakoztatóbb alkotása is, mely első percétől kezdve az utolsóig mosolyt csal a néző arcára. TITANIC

Az optimisták
(Optimistene)
rendezte: Gunhild Magnor
írta: Gunhild Magnor
fényképezte: Gunhild Magnor
vágó: Robert V. Steng
zene: Stefan Nilsson
producer: Ingunn Knudsen, Hilde Skofteland
szereplők: Goro Wergeland, Gerd Bergersen, Lillemor Berthelsen, Mary Holst Bremstad, Aase-Marit Břrke, Eldbjřrg Grřttum, Anne-Grethe Westhagen Magnor, Birgit Myklebust, Irma Nordseth
gyártó cég: Skofteland Film
21. Titanic Filmfesztivál

Az időskorúak életét, problémáit, álmait, vágyait tárgyaló ún. gerontofilmek 2010-es években történő nagy boomját (Együtt élhetnénk, Keleti nyugalom – Marigold Hotel, Kvartett – A nagy négyes, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, Tétova félrelépők stb.) jó pár évvel megelőzte egy dokumentumfilm: a 2007-es Örökifjak (Young @ Heart) Massachusetts állambeli nyugdíjasokról szól, akik kórusukban Jimi Hendrixet, Coldplayt és Sonic Youth-t énekelve maradnak szívükben örökké fiatalok.

Az azóta eltelt években valahogy elmaradtak a hasonló témájú dokumentumfilmek, s ehelyett az idősfilmek fikciós vonala fejlődött (lásd fent); most azonban Az optimistákkal egy virgonc testbedobással egy csapásra feltámadni látszanak a gerontodokuk. Gunhild Magnor művének hősei az 1979-ben alapított Optimisták nevű röplabdacsapat tagjai: tizenöt, 66 és 98 (!) éves közötti öreg hölgy, akik a biológia és fiziológia törvényszerűségeire fittyet hányva rendszeresen összegyűlnek egy-egy jóízű röplabdaedzésre. A háló ugyan alacsonyabban van és a pálya is kisebb a szabályosnál, de ez mit sem számít, hiszen teljesen mindegy, hogy játszanak – az a lényeg, hogy játszanak.

Goro, Lillemor, Birgit, Irma, Eldbjřrg és társaik bűbájosak és szeretnivalók; időnként lenyűgözően ügyesek, időnként édesen esetlenek. Az optimisták titka azonban még véletlenül sem az amúgy igen magas cukiságfaktorban rejlik. A filmet nézve nem azért fogunk folyamatosan mosolyogni, mert cuki öreg néniket látunk és megmosolyogjuk őket, hanem mert egyrészt ők maguk is szinte folyamatosan mosolyognak, és a(z élet)vidámság ragadós, másrészt mert lerí róluk, hogy élvezik, amit csinálnak – és ezt színtiszta élvezet figyelni.

Gunhild Magnor dokuja pedig már csak azért sem gejl és csöpögősen szirupos, mert a derűs pillanatok mellett a borúsakat is megmutatja. Az egyik játékos például váratlanul lesérül, ezért átmenetileg abba kell hagynia a sportot, egy másik pedig egy régi újságcikket mutogatva azon mereng, hogy a fotón látható csapattagok fele már meghalt. De ehhez hasonlóan nem csinálnak titkot abból sem, hogy az egyik szereplő, a 98 éves Goro éppen rákbetegségből lábadozik. Ennek ellenére Az optimisták egyik hőse sem úgy viselkedik, mint aki kifele tart az életből. Mindannyian várnak még valamit a sorstól, költözködnek, izgulnak, hogy mit hoz az új év, egy 80 pluszos házaspárnak pedig a bemutatkozása is röhögésbe fullad, mert egyszerűen nem bírnak magukkal: csikizik, ugratják egymást, úgy viselkednek, mint két éretlen, vihogó kamasz.

A filmes eszközök használatát tekintve pedig azért fog meg annyira az alkotás, mert erősen dramatizál és bőséggel használ nagyjátékfilmes fogásokat is. Az Optimisták tagjairól szóló portrék mellett (melyekben a röplabdázáson kívül hétköznapi tevékenységeik – horgolás, sütisütés, reggeli kávé stb. – közben is láthatjuk a szereplőket) kapunk egy kronologikus cselekményt is. Hőseink ugyanis megunják, hogy hosszú évek óta csak egymással játszanak, és ellenfelet keresnek maguknak. Hamarosan találnak is egy svéd senior férficsapatot: a Gunpowder Guys öregfiúi pedig nagy örömmel fogadják el a kihívást. A doku bemutatja a nagy meccsre való felkészülést, a készülődést, az utazást, az ellenféllel való első találkozást, végül természetesen magát a mérkőzést is (gondosan ügyelve a fordulatokra és egyéb izgalmakra – ennek során a kamera még a játékosok közé is bemegy).

Egyéb, már felsorolt erényei mellett pedig Az optimisták közszolgálati funkciót is betölt, hiszen fontos társadalmi célú üzenetet hordoz. A film sokkal jobb propaganda a sportolásnak, mint bármilyen hirdetés, hiszen vélhetően van összefüggés a bemutatott szereplők megdöbbentően magas életkora és aközött, hogy évtizedek óta mozognak. A mű ráadásul azt is megmutatja, hogy a hölgyek egyrészt más területeken is igen aktívak (hórollerrel közlekednek, hulahoppkarikáznak, kézimunkázva hasznosítják újra a háztartási hulladékot), másrészt – szoros összefüggésben a sport lényegével – éltes koruk ellenére még mindig képesek tanulni és fejlődni (a nagy megmérettetésre való felkészülés részeként két fiatal edző érkezik az Optimistákhoz a nemzeti ligától, hogy továbbképzést tartsanak számukra, és ennek folyamán idős röpiseink nem riadnak vissza az erőnléti edzésektől, kondizástól sem).

És amikor azt hisszük, hogy a Converse csukás nagymamákkal már mindent láttunk, a film végén azért még megjelenik az egyik néni lovon ülve, legvégül pedig még egy vidám strandröplabdát is lenyomnak a hősök, a jól megérdemelt pancsolás előtt. Ennek köszönhetően a már említett Örökifjakon kívül Az optimisták erősen emlékeztet a Gyilkos labda – A kerekesszék harcosai című dokumentumfilmre is. Ahhoz hasonlóan ugyanis egy percre sem érezzük azt, hogy a hősök életkora valamiféle hátrány vagy abnormális állapot lenne, s egy cseppet sem sajnáljuk, sőt inkább irigyeljük őket. Ez az irigylésre méltó helyzet pedig annyira szuggesztíven jön át a műből, hogy amikor Goro a „Nem rákban fogok meghalni. Az egyszerűen nem illik hozzám” szavakkal búcsúzik tőlünk, hajlamosak vagyunk elhinni neki.

2014, április

1 . oldal