Nyomtatóbarát változat


Klacsán Csaba

„Nem a romantikus komédia a kedvenc műfajom” – Herczeg Attila, a Megdönteni Hajnal Tímeát rendezője

kép megtekintése
Herczeg Attila (fotó: Vermes Kata - InterCom)






































kép megtekintése












































kép megtekintése












































kép megtekintése












































kép megtekintése












































kép megtekintése












































kép megtekintése












































kép megtekintése












































kép megtekintése












































„Mindig is úgy gondoltam, nekem egyetlen lehetőségem van: zsánerfilmet csinálni. Hozzáteszem, nekem nem a romantikus komédia a kedvenc műfajom, én ebből néztem életemben a legkevesebbet. Hollywoodi filmet sem nézek minden nap, nem ez a fő csapásom.” A rendező mesél a kezdetekről, a reklámfilmezésről és a Valentin-napon mozikba kerülő játékfilmje keletkezésének körülményeiről is. INTERJÚ

Fiatalon, rögtön a középiskola befejezése után kezdtél el dolgozni a Magyar Filmgyártó Vállalatnál. Hogy kerültél oda?

A középiskola végén nem nagyon tudtam, mit csináljak. Bár apám, aki értelmiségi, nagyon forszírozta az egyetemet, nekem akkor ehhez nem nagyon volt kedvem. A nyolcvanas évek végén jártunk, közvetlenül a rendszerváltás előtt. Nem voltam mintagyerek, a középiskolában rengeteg baj volt velem. Nem értettem a rendszert, lázadtam, nem is nagyon jártam be a gimnáziumba, épp hogy nem vágtak ki. Végül csak leérettségiztem. Nekem akkor az volt a tervem, hogy disszidálok, mert zsigerileg gyűlöltem, amiben éltem. De, szemben egy-két barátommal, nem nagyon volt meg bennem a bátorság ehhez. A folytatás a véletlenen és a szerencsén múlt. Volt egy osztályfőnököm, akit nagyon szerettem és szeretek a mai napig is, aki úgy érezte, ha nem segít nekem, akkor el fogok kallódni. Ő kérdezte egyszer akkoriban, mégis mit akarok kezdeni magammal. Egyetlen egy dolog érdekelt az életben, a film. Úgyhogy mondtam neki, vagy disszidálok, vagy valami ilyesmi, valami filmes dolog. Ennek viszont nem volt semmi realitása. Aztán az utolsó nyár közepén egyszer csak felhívott ez a tanárnő, hogy menjek be a Mafilmbe, és jelentkezzek a felvételi irodán, mert van egy állás. Az ő akkori férje egy jól ismert filmrendező volt, így annyi protekcióm volt, hogy ő odaszólt az érdekemben.

Mi volt a feladatod?

Én voltam a valaki. „Valaki hozzon szódát, szendvicset. Valaki vigye el a művésznő ruháját kitisztíttatni.” Tehát a legalján kezdtem. Utána asszisztens gyakornok lettem, majd másodasszisztens, és szépen haladtam előre. A magyar filmgyártás utolsó nagy pillanatai voltak ezek, egyfajta kegyelmi állapot volt, mert ha bekerültél a filmgyárba, mint gyakornok, akkor már az első évben dolgoztál rögtön négy nagyjátékfilmben. Ezekből nagyon sokat lehetett szakmailag tanulni. Láttad, hogy működik a verkli, ki mit csinál, mindent. Persze két év alatt az összes illúzióm is elveszett, addig ugyanis azt hittem, a filmgyártás művészet. Mert kifelé ugye ez ment, belülről viszont pontosan láttam, ez valójában egy ipari tevékenység. Láttam, hogy nagyon kevesek művészek, ráadásul rendkívül sok álszent és ostoba ember is volt körülöttem. Ezért el is ment egy időre a kedvem az egésztől. Elmentem továbbtanulni a tanárképzőre, de rájöttem, soha nem leszek történelemtanár, abba is hagytam, majd szégyenszemre visszasomfordáltam a filmszakmába. Ami addigra összeomlott, hisz közben volt egy rendszerváltás. A régi finanszírozás és szisztéma gyakorlatilag bedőlt, a filmgyár darabjaira hullott, így mire én visszakerültem szabadúszó asszisztensként, addigra már elindult ez a kicsit másféle filmgyártás.

Milyen filmek elkészítésében vettél részt?

Sokat dolgoztam a tévében és mozifilmekben is. Rendszeresen dolgoztam Gothár Péterrel, Mészáros Mártával, többször Tímár Péterrel, és még nagyon sokakkal, tényleg rengeteg munkám volt. Az utolsó, ami nekem komoly fordulópont is volt, mert ott éreztem azt, hogy mostantól valami mást kéne már csinálnom, az Salamon András Közel a szerelemhez című filmje volt 1997-ben. Az volt az utolsó nagyjátékfilmem asszisztensként.

Hogy jött a reklámos vonal?

A rendszerváltás után a már említett megújulással egyidejűleg beindult itthon is a reklámfilm. Épp Szabó Ildikó Gyerekgyilkosságok című filmjén dolgoztunk, amikor a forgatás vége felé az operatőr, Sas Tamás megkérdezte, nincs-e kedvem elmenni egy ilyen munkára. Az elsőre konkrétan emlékszem is, egy közértben játszódó Julius Meinl reklámfilm volt. Engem ez rögtön megfogott. Egészen másképp kellett mindent csinálni, hiszen sokkal koncentráltabb a dolog. Egy jelenet itt nem másfél percig tart, hanem csak két másodpercig. Nekem mindent erre az időre kellett elrendeznem a háttérben. Mivel az idősebb asszisztenseknek ez egy fekete lyuk volt, egyáltalán nem értették, és nem is volt szakmailag presztízse, gyorsan belekerültem ebbe. Elkezdtem dolgozni rengeteg reklámfilmen, és akkoriban ez az ipar óriási fejlődésen ment keresztül. Meglódult a gazdaság, az embereknek volt pénzük, mindenki költeni akart.

Milyen indíttatásból kezdtél előbb videoklipeket, majd reklámokat rendezni a 90-es évek vége felé?

Erre az időre szépen beindult már minden. Nagyon sok reklámos melóm volt, nemzetközi játékfilmekben is dolgoztam másodasszisztensként, egy-két nemzetközi reklámban első asszisztensként és ott voltak még a hazai nagyjátékfilmek is. Ez egyrészről nagyon fontos szakmai iskola volt, másrészről pedig jó egzisztenciát is jelentett, hiszen a filmből, ha valaki jól csinálja, tisztességesen meg lehet élni. Tehát minden értelemben nagyon jól kitöltötte az életemet ez a munka, Szecsanov Martin operatőr barátommal azonban mindketten úgy éreztük, itt elértük szakmailag, amit egy stáb tagjaként el lehetett érni. Felértünk a csúcsra, hiszen ő focus puller, vagyis első kameraasszisztens volt, én pedig rendezőasszisztensként első ember a stábban, mégis volt bennünk valami hiányérzet. Az ő ötlete volt, hogy csináljunk videoklipeket, és bele is vágtunk. Akkoriban még ebben is volt nagyon sok lehetőség. Rengeteg pénz nem volt, de annyi mindig akadt, hogy egészen helyes ki munkákat tudtunk csinálni. Nem kerestünk vele, de mások pénzéből ki lehetett próbálni egy csomó mindent. Ezeket többnyire én rendeztem és Martin fényképezte. 2000 környékén aztán csináltunk egy klipet Kovács Felícia Flórának, aki egyébként nagyon menő reklám producer, és ez minden szempontból szerencsés ügy volt. Egyrészt ő nagyon bízott bennünk, másrészt volt erre pénze és infrastruktúrája, tehát megkaptunk mindent, ami kellett. Ennek az évnek az elején volt egy hatalmas videoklip gála, és olyan marha nagy mákunk volt, hogy ez a klip jó helyen, jó időben pont odakerült, én pedig megkaptam a legjobb rendezés díját a Koltai Lajos vezette zsűritől. Outsiderként ez nagyon nagy dolog volt, hiszen azon a versenyen nálam sokkal előrébb járó emberek, többek között Herendi Gábor és Bergendy Péter klipjei is ott voltak. Nagyon jól sült el, Felícia ugyanis ezt követően szerződést ajánlott. Nagyon sok választásunk nem volt, pláne nekem, mint kezdő rendező, és az volt a feltétele, hogy abba kell hagynom az asszisztensi munkát. Nagyon nehéz pillanat volt ez, hiszen szerettem az addigi munkámat is, sikereim voltak, sokakkal szerettünk együtt dolgozni, mégis, egyik napról a másikra azt kellett innentől mondanom, hogy nem érek rá. Azt viszont nem mondhattam, hogy már rendező vagyok, mert azt nem mertem. Két évig nem is használtam ezt a kifejezést, ennyi idő kellett, hogy elhiggyem, reklámfilm rendező vagyok. A mai napig is annak tartom magam.

Vannak olyan munkáid ebből az időszakból, amelyekre különösen büszke vagy?

Vannak olyan általam rendezett szpotok, amelyeket nagyon szeretek, nyertem itt-ott nemzetközi díjakat is, de azt azért látni kell, hogy a reklám egy rövid szavatosságú műfaj. Ha egy reklámfilmre öt-hat év múltán is emlékeznek, az már óriási siker. Az már a csoda kategória. Először is, meg kell, hogy találjanak a feladattal, ki kell hoznod belőle a maximumot és meg kell legyenek az egyéb feltételek is. A reklámot sokan megvetik, a szakmában ma már kevésbé, a nézőnek azonban ez a szükséges rossz. Tudja, hogy azért kell megnézni, mert ettől van ingyen a kereskedelmi tévé műsora. De annyira azért nem muszáj, hogy közben ne ugorjon ki a wc-re vagy a konyhába. Ilyen körülmények között óriási eredmény, ha egy nézőnek megmarad egy reklám, és mondjuk visszamondja a sztorit, vagy még inkább magát a terméket. Csináltam például egy mosópor reklámot, ami egy nagy worldwide kampány része volt. Egy egyszerű, de remek ötlettel bíró film volt, egy részét Marokkóban, egy részét pedig itthon forgattam, fehér, színes bőrű és ázsiai gyerekekkel. 20 másodperc volt a sztori és 10 másodperc a kötelező demó. Ezt megmutattuk a megrendelőnek, de én közben vágtam egy olyan verziót is, amiből kihagytam a demót, így egy ilyen kvázi image film lett belőle a sztoriról és erről az egész világról. Miután elfogadták az eredeti filmet, megmutattuk nekik ezt a verziót is. Megnézték kétszer-háromszor, majd felálltak, kimentek, és miután öt perc után visszatértek, közölték, annyira tetszik nekik, hogy vettek egy hónapnyi adásidőt csak ennek a filmnek. Ezzel kezdődött a kampány. Ez egy ilyen cégnél olyan győzelem, ami azt mutatja, hogy ebből most tényleg a maximumot hoztad ki. Volt néhány ilyen, és ezekre azért büszke lehet az ember. Ahogy volt olyan videoklip is, amit bár végül nem én rendeztem, hanem Szecsanov Martin, nekem is volt benne olyan ötletem, amire máig büszke vagyok. A Fekete vonat Bilako című számának klipjéről van szó, ahol az én ötletem volt, hogy mixeljük össze a magyar és a roma verziót is. A társadalom ebben az időben, a 90-es évek közepén még sokkal elutasítóbb volt egy csomó mindennel kapcsolatban, mint mostanában. Azelőtt soha nem ment még Magyarországon roma nyelven popzene és ők átjutottak a tű fokán, igényes zenét játszottak, ami mainstream lett. Egyáltalán nem fogadták jól, én viszont marha büszke voltam, mert azt gondoltam, ilyen lépésekre van szükség ahhoz, hogy változzon például a közbeszéd is. Ezek apró dolgok, én mégis nagyon tudtam örülni.

Megfelelő előgyakorlat volt ez az időszak a közönségfilmhez?

A reklám és a videoklip műfaj is nagyon jó iskola, de ami még fontos, hogy jó ideig nagyon sok rendezővel dolgoztam reklámfilmekben, magyar és külföldi rendezőkkel is, akiktől sokat lehetett tanulni. Nagyon különböző emberekkel találkoztam ebben az időben, és mindegyiknek más volt az erőssége. Voltak olyan rendezők, nem egy, nem kettő, akik bár nagyon jól előkészítették a munkát, vagy épp nagyon jók voltak utómunkában, jól választottak szereplőt és jól kitalálták, hogy építik fel a filmet, de például rühelltek kommunikálni a színészekkel. Ilyenkor megkérdeztem, mit mondjak nekik, és aztán meg kellett fogalmaznom a rendező helyett azt, amit ő nem akart. Marha jó gyakorlat volt, úgy éltem meg, mint egy fizetett főiskolát.

A Színház és Filmművészeti Főiskolával nem is próbálkoztál?

Jelentkeztem rendező-szakra, de a második körben kivágtak. Megvártam a harmadik kört, elsétáltam oda, ahol ki volt függesztve, hogy kiket vettek fel, megnéztem a névsort, és mind a tizenhárom gyereknek ismertem vagy az apukáját, vagy az anyukáját a filmgyárból vagy a szakmából. Ezt elmeséltem édesapámnak, aki azt mondta, ez egy kicsi ország, itt így működnek a dolgok. Ha akarom, találjak ki valami mást, amivel odajutok. Akkoriban volt egy olyan közmondás a szakmában, amit egyébként Illés Gyuri bácsitól eredeztetnek, miszerint az a probléma a főiskolával, hogy átlag tizenkét hely van egy évfolyamban, de körülbelül tizennyolc embernek van megkerülhetetlen protekciója. Tisztelet a kivételnek persze, mert akadtak néhányan, akik bizonyítottak. De most már szerencsére megváltozott a világ. Nagyon irigylem a mai srácokat, mert ma már nem csak a Szentkirályi utcában lehet filmezést tanulni, nagyon jó egyéb iskolák vannak, ahol remek tanárok és pazar szakemberek tanítanak. Van módod tanulni, sok minden kinyílt. Ma már bármelyik boltban vásárolhatsz olyan fényképezőgépet, amivel korrekt filmet forgathatsz. Mi tényleg azért tudtunk valamit elérni, mert napi szinten ott keccsöltünk a szakmában. Ma ezt a hihetetlen partizánakciót már nem feltétlenül kell bevállalni. Ha ügyes vagy, vannak jó ötleteid és szerzel egy jó fényképezőgépet, akkor meg tudod csinálni. Nagyon nagy szabadság van, ami jó, és épp ezért bízom benne, hogy a következő brigád sokkal többet fog mutatni talán.

Kívülről nézve nagyon tudatosnak tűnik a karrierépítésed. Először klipek, majd reklámok, egy kisfilm, aztán egy tévésorozat és végül nagyjátékfilm. Mennyire volt ez szándékos?

Nekem ez volt az utam. Amit végig lehetett járni, én szisztematikusan és lassan végig is jártam. Egyszerű ember vagyok, aki lépésről lépésre halad. Az első célom az volt, hogy jó asszisztens legyek. Amikor elértem az első asszisztensi pozíciót és azt mondták, ezt jól csinálom, és itt az egésznek van egy tök egyszerű visszacsatolása is, mégpedig hogy sok munkád van, meg is fizetnek, tehát egyértelművé válik, hogy jól csinálod, akkor jött az, hogy tovább kell lépni. Eljöhet az a pillanat, amikor érzed, szeretnéd végre megvalósítani a saját kis álmaidat. Ebben először a videoklip volt a lehetőség, ez volt az első lépés a fikció felé.

Végül mégis csak 2011-ben készíthetted el az első saját filmedet, a Mindenki boldog című rövidfilmet. Hogy jött ez a lehetőség?

Addigra jutottam el oda, hogy bár nagyon sok klassz lehetőséget hozott a reklám, nagyon szeretem, jó ebben dolgozni, mozogni és élni, de csinálnék már végre valamit szabadon. Valami olyat, amibe nem szólnak bele. Csurgó Csabával (a Mindenki boldog és a Megdönteni Hajnal Tímeát forgatókönyvírója – a szerk.) korábban együtt csináltunk egy nagyobb kampányt, ahol menetközben kiderült, nagyon jól megértjük egymást, hasonló filmeket szeretünk, és hogy ő írogat. Adott egy novellagyűjteményt, amiben volt egy kis erkölcsi tanulsággal és egy nagyon jó csavarral megspékelt remek tini-horror. Annyira megtetszett a történet, hogy írtunk is belőle egy forgatókönyvet. Először rövidfilmként, de később továbbfejlesztettük tévéfilmre, majd beadtuk az MMKA-nak. Ez egy vámpíros tini-horror sztori volt, és úgy éreztem, annyira up-to-date, hogy bírnák a fiatalok. Az volt a visszajelzés, hogy ez nem időszerű zsáner és egyébként is hülyeség, majd nem sokkal később mindent letaroltak a tinivámpíros mozik… Nem volt egy olcsó történet, ezt nem tudtuk volna csak így simán leforgatni, de nagyon akartam már csinálni valamit, így megmutattam egy producer haveromnak azt a novellát, amit végül később le is forgattunk. Ez volt a Mindenki boldog, amit a saját pénzünkből hoztunk össze ezzel a sráccal. Nagyon jó kaland volt, de ez csak afféle filmkezdemény. Gondoltam kipróbálom ezt is. Azt a luxust viszont sajnos nem engedhettem meg magamnak, hogy rendszeresen rövidfilmet csináljak saját pénzből.

Ellenben hamarosan lehetőséget kaptál, hogy rendezz néhány Hacktion epizódot. Hogy kerültél oda?

A producer és a főrendező úgy gondolták, már bizonyítottam, és felajánlották, hogy megrendezhetek két epizódot. Többet nem is tudtam volna, ekkor ugyanis már előkészítési fázisban volt a Megdönteni Hajnal Tímeát. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de azt nem, hogy mire vállalkozom. A magyar tévéfilm nagyon nehéz műfaj. Napi tíz perc hasznos anyagot kell elkészíteni. Amikor először megláttam a gyártási tervet, elképzelésem sem volt, miként fogjuk ezt felvenni. De szerencsére ez egy működő rendszer volt, ahol mindenkinek a kisujjában volt már az egész. Nagyon jó volt, hogy hozzátehettem kicsit a saját ízlésemet, a saját elképzeléseimet. Egy epizódra még Simon Kornélt is be tudtam hozni, tudatosan, mert így kipróbálhattam, milyen vele a közös munka. Az volt a legjobb, hogy kipróbálhattam a kétkamerás felvételt. A rettenetes anyagmennyiség miatt ők eleve két kamerával dolgoznak. Amikor élesre váltott a nagyjátékfilmem, akkor pontosan tudtam, hogy meglesznek a költségvetési korlátaim, de tudtam, bizonyos színészeknél előnybe kerülünk akkor, ha megvan ez a két kamera. Tudtam, hogy nem is lesz időm másként csinálni. Volt egy 118 perces forgatókönyvem, azt mondták, hogy harminc nap, napi tíz és fél óra. Ez közel van a napi négy perchez, ami játékfilmnél maga a pokol. Ugyanabban az időben forgott itthon egy amerikai tévéfilm, sok barátom dolgozott abban a stábban, így pontosan tudom, hogy ők két, két és fél percet csináltak naponta.

A nagyjátékfilmnél végül 334 millió forintos költségvetésből gazdálkodhattatok. Sikerült mindent megvalósítanod, amit eredetileg szerettél volna?

Ez bruttó összeg. Ez egy zsánerfilmhez nagyon kevés. Nagyon sok kompromisszumra ugyanakkor nem volt szükségem. Volt néhány, mert el kellett fogadnom a feszes tempót, mivel csak 31 napot forgathattam, és az előnyei mellett azért a kétkamerás koncepció is beszorítja a képi elmesélést bizonyos értelemben. Életemben először költöttem az adófizetők pénzét, és tényleg mindent elkövettem, hogy ők ezt szeressék és a magukénak érezzék, de azért azt látni kell, hogy amikor bemegy a moziba a film, a mellette futó másiknál a főszereplő gázsija ennyi. Azért vagyunk hendikepesek, mert a néző ezt nem tudja, nem is érdekli. Ez tényleg sok pénz, de ha kint vagy a pályán, akkor az ellenfeleidhez képest ez bagatell. Nemzetközileg mi a low-budget szinten mozgunk. De amit elképzeltem, azt meg tudtam csinálni, és megkaptuk a legjobb technikát is. A lehető legjobb kamerával, a létező legnagyobb felbontásban forgathattunk, és a producereim jóvoltából nagyon komoly utómunka hátterünk is volt.

Kié volt az alapötlet, a film története?

Én már készen kaptam a Csurgó által megírt forgatókönyvet. Először még csak megmutatta, és bár tényleg vinnyogtam a röhögéstől, nem is kérdeztem rá a rendezésre. Akkor már egy éve megvolt ez a könyv, sokáig lebegett a dolog, de úgy alakult, hogy mégsem történt semmi. Egy-két apróság volt csak benne, ami nem tetszett, de ez a könyv akkor már 90%-ban kész volt. Amikor rákérdezett, lenne-e kedvem megrendezni, rögtön igent mondtam, hiszen mindig is ilyen lehetőségre vágytam. Mindig is úgy gondoltam, nekem egyetlen lehetőségem van: zsánerfilmet csinálni. Hozzáteszem, nekem nem a romantikus komédia a kedvenc műfajom, én ebből néztem életemben a legkevesebbet. Hollywoodi filmet sem nézek minden nap, nem ez a fő csapásom. Általában szerzői filmeket nézek, európai, dél-amerikai és ázsiai mozikat. Szóval láttam ebben a könyvben a lehetőséget, mégsem volt könnyű.

Voltak külföldi előképeid? Bármi, amihez szerettél volna hasonlítani?

Ez az, amit sosem szeretnék. Attól érzem a legrosszabbul magam, ha azt mondják, hogy ez a film ilyen vagy olyan, mint az. A reklámnál is mindig azon melóztam, hogy más legyen. Hasonlítani nem szerettem volna semmire, de természetesen vannak olyan előképek, amik nekem nagyon tetszenek. Szerintem például Susanne Bier Csak a szerelem számít című filmje egy nagyon jó romantikus vígjáték. Európában, északon ez ilyen. Ha tudnék egyszer egy ilyesmi romkomot csinálni, akkor borzasztó büszke lennék magamra. Ennek a nőnek minden filmjét imádom. Nekünk az volt a fontos, hogy milyen ne legyen a film. Az igényes szórakoztatás volt a cél, és az, hogy a néző a magáénak érezze a filmet.

Mi az, amit mindenképp szerettél volna elkerülni?

Például hogy véletlenül se ugyanaz a szereposztás legyen. Ez volt az alap. Ami nem volt könnyű, de nagyon remélem, hogy ezeket az arcokat is szeretni fogják. A kritika már láthatóan értékelte ezt. Fontos volt, hogy a helyszínek szigorúan eredeti helyszínek legyenek, és azok le is fedjék a hősök egzisztenciáját, megfeleljenek az ő világuknak, ízlésüknek vagy ízléstelenségüknek. Menekülni akartam a közhelyes tablóktól. Itt játszódjon, felismerhetően Budapest legyen, de ne mesélje el a Parlamentet, és a szokásos dolgokat. Fixa ideám volt a zene is, és itt sem volt egyszerű elfogadtatni, hogy nem lesznek benne mainstream slágerek, közben viszont bombajó zenék kerültek be. Az összes dal mai fiatal magyar előadóktól jött, de nem akartam magyar nyelvű nótákat, hogy ne legyen egy plusz hozzáadott gondolati sík.

Mennyire fontos, hogy legyenek „helyi ízek” egy ilyen filmben?

Nagyon fontos. Ameddig a magyar film, legalábbis számomra, nagyon jó volt, addig megjelent bennük, hogy milyenek vagyunk. Noha egy rendkívül zárt világból jöttek ezek a filmek, bármilyen zsánerben elképzelhető volt így érvényes állítás. Ezt mára elveszítette a magyar film. Főleg a zsánerfilm. Szerintem nem érvényes, ha csinálsz egy az egyben egy remake-et egy 1942-es filmből. Az csak balul sülhet el. Ami érvényes volt akkor, az ugyanabban a megfogalmazásban nem működhet ma. Ahogy szerintem amerikai filmeket másolni is óriás baromság. Amikor azt mondják, hogy ez a film kicsit hollywoodi, rögtön össze is rándul a gyomrom. A műfaji kritériumok teljesítése persze elvárás, de ez szakmai dolog, nem hollywoodi találmány. Magyar zsánerfilmeket kell csinálni. A szerzői film ezt sokkal inkább hozza, és közel nincs ilyen tévúton. Az onnantól lesz érdekes kint is, hogy a történet érvényes itthon, ebben a világban. Az másféle tévúton van. A szerzői film szerintem sokszor megúszós műfaj, amit nagyon sokan gyávaságból nem mernek elhagyni.

Szerinted miért épp a reklám oldaláról érkező rendezők tudtak új színeket hozni a magyar közönségfilmbe az elmúlt 10-15 évben?

A játékfilmek terén nem történt meg az a nagy és kötelező változás, aminek meg kellett volna. Szemben a reklámfilmmel, ahol teljesen mindegy volt, honnan jössz, senkit nem érdekelt. Ha látták benned a lehetőséget, a fantáziát, akkor kaptál egy kis bizonyítási lehetőséget. Életem első saját reklámfilmje egy olyan szpot volt, ahol nem akart sokat reszkírozni a megrendelő, hiszen korábban csak videoklipjeink voltak. Azt mondták a producerek, van egy nagyon olcsó szpot, amire négy órát kapunk. Egy külföldi rendező forgatott egy reklámfilmet, ott volt az egész stáb, és miután ő befejezte a forgatását, a producerek adtak még ennyi időt nekünk. Portorozsban, a kelet-európai régió legnagyobb reklámfesztiválján mi egyből kaptunk erre valami kis díjat még abban az évben. Egy 10 másodperces szpot volt csak, de ennyit azért adtak. Pár millió forint volt csak, de akkor is, legalább azt mondták, próbáljuk meg. Miután bizonyítottunk, megkaptuk a következőt. Tehát a reklámszakmában sokkal inkább megvan ez a nyitottság, plusz megvan az igény a frissességre. Itt mindig meg kell újulni. Ott az a felvetés, hogy legyen egy ugyanolyan reklámfilmem, mint a konkurenciának, nem létezik. A játékfilmnél viszont igen. Itt nincs progresszió, a jól bejáratott dolgok mennek. Épp ez az, amit nem értettem az előző rendszerben sem, amikor ment a fintorgás, és többnyire le volt osztva minden. Mert ha megnézed, kik csináltak nagyobb sikereket, azok már abban a korszakban is mind a reklámosok közül kerültek ki. A zsánerfilmnél be kell tartani szabályokat, meg kell felelni különböző kritériumoknak, és ugye elvárnak tőled bizonyos nézőszámot. A szerzői filmnél nem így megy, tehát kettős mérce van. Zsánerfilmet csinálni Magyarországon egyáltalán nem hálás. Ezért nagyon kevés ember próbálkozik vele. Ezért is lehet, hogy inkább a kívülről jövők teszik meg ezt a vállalást, mert a főiskoláról érkezvén ez sokkal kétélűbb dolog. Lehet nagy sikert is csinálni, de nagyot lehet vele bukni is. Plusz sokkal kisebb a film kifutása is. Nagyon ritka, hogy egy zsánerfilmet tőlünk külföldi fesztiválokra hívnak, és a piac is kicsi. A szerzői filmmel viszont járhatod a fesztiválokat, ahol építed a kapcsolati tőkédet, ezáltal meghívnak workshopra, majd fejlesztheted az új forgatókönyvedet is. A zsánerfilmmel viszont az első naptól kezdve táncolsz, mint majom a köszörűkövön, és várod, hogy adott esetben mikor esel le.

Milyen szinten szólt bele a munkátokba a Filmalap?

Igazából semmibe sem szóltak bele, de a végén azért volt egy nehézkesebb folyamat. A két fél kölcsönös rugalmassága azonban megoldotta ezt a problémát. Van egy nagyon kemény kitétel a rendezők szerződésében, miszerint a 150 millió forint feletti, vagy az 50%-ot meghaladó támogatással bíró filmek esetében a Filmalapé a végső vágás elfogadási joga. Ez nehéz, mert értelemszerűen fájó az a pillanat, amikor közlik veled, hogy ők márpedig megnéznék ezt vagy azt. Én sem voltam boldog ettől, de eleve olyan világból jövök, ahol az ügyfél diktál, te pedig alkalmazott iparos vagy, és vagy meg tudod győzni őt az igazadról, vagy nem. Itt is ugyanez történt. A Filmalap szerette volna látni a saját elképzelését, ezt mindketten megnéztük, majd átbeszéltük, ki mit gondol erről. Voltak olyan részek, amiket elfogadtam, másokat pedig nem, de hozzáteszem, nem túl sok minden változott, csak minimális dolgok. És akkor egyszer csak eljött az a pillanat, amikor eldőlt, hogy ők ezt így elfogadják-e, vagy sem. Mivel mindenki megkapta, amit akart, én is boldog voltam, ők is, így mehetett mozikba a film. De ehhez azért kellett az is, hogy én előtte tíz évig polírozódtam ebben a nagyon kemény világban, ahol ez rendszeres.

Milyen tapasztalatokat szereztetek a Filmalap forgatókönyv fejlesztőivel?

Divinyi Rékáékkal fejlesztettük a könyvet, akik nagyon nyitottak voltak. Nem akartak semmibe beleszólni, de mindig elmondták, mit gondolnak. Amikor felhívták a figyelmünket bizonyos hiányosságokra, akkor Csurgó írt egy újabb verziót, tehát teljesen normális folyamat volt. Vita sem volt, csupán több kérdésfelvetés és beszélgetés, de semmi presszió. Nem akarták ránk kényszeríteni az ízlésüket, egyszerűen csak elmondták, miről mit gondolnak, de ránk bízták a döntést.

Te mennyire szóltál bele a forgatókönyvíró munkájába?

Minimálisan. Eredetileg csak fiatalok volt a sztoriban, a Réti Adrienn által játszott Réka háttere már nagyjából az én pressziómra került be a filmbe. Eredetileg nem ismertük az ő szüleit, nem tudtuk, honnan jön, épp ezért nem igazán értettem, miért nem érzi magát komfortosan Dani (Simon Kornél). Miért van az, hogy feladja, miért lép vissza az utolsó pillanatban? Mi a hiátus a főhős szempontjából? Azáltal viszont, hogy megjelenik ez a rendkívül procc, jómódú család, akik kicsit le is kezelik és nem is értik a leendő vejüket, ráadásul vélhetően Danit is feszélyezi, hogy az iroda, ahol dolgozik, az apósáé, az szerintem segítette az értelmezést. Azt hiszem, ezáltal minden egyértelműbb lett, és talán könnyebben megadja a néző is a hősnek ezt a hatalmas lépést.

Hogyan választottad ki a szereplőket?

Itt minden abszolút a saját döntésem volt. Két remek casting direktorral több, mint fél évig kerestük a szereplőket, és mindenkit behívtunk próbafelvételre. Mindenki eljött, de minden szerepre volt több jelöltem is. A Filmalapnak is voltak ajánlásai, de őket főleg a főszerepek érdekelték, és értelemszerűen a producereimnek is voltak ötletei.

Úgy tudom, a női főszerepet eredetileg egy Amerikában élő magyar színésznő, Knausz Tamara játszotta volna. Őt miért cseréltétek le?

Ez volt a legnehezebb szerep, és ez dőlt el utoljára. Itt olyan kritériumok is voltak, aminek szerintem itthon nagyon kevés színésznő felel meg. Egy szép, nemzetközileg is ismert és sikeres nőről beszélünk. Egy ikonról. Túl sok opció nem volt, és mindenképp olyat szerettem volna, aki nem itthon él. Ilyen volt Tamara is, aki bizonyított is a castingon, de nem volt meg az az ismertsége, ami Osvárt Andinak igen. Aki szintén nagyon jó volt a próbafelvételeken és mindketten jól működtek Simon Kornéllal is. Tamara nem volt elég ismert, így végül Andi mellett döntöttem, de soha egy pillanatig sem bántam meg. Nagyon önazonos a szereppel. Szeretem azt, amikor a színészek nem játszanak, hanem jelen vannak egy filmben. A műfaj egyik sajátossága, hogy ezen a téren nem igényli azt, amit a színház.

Mennyire adtál szabad kezet a színészeidnek?

Nagyon, mert rendkívül felkészültek voltak. Andi például már a castingra is úgy jött el, hogy elmondta, először úgy szeretné megcsinálni a próbafelvételt, hogy nem instruálom. Először meg akarta mutatni, mit gondol a szerepről. Megcsinálta, és tűpontosan az volt, amit én gondoltam Hajnal Tímeáról. Ezek után én mit mondjak neki? Nem volt miről beszélni. De ugyanez ment többek között Szabó Simonnal is. Az első pillanattól ő volt Bögöcs. Volt persze, amikor elmondtam, hogy erről vagy arról a helyzetről mást gondolok, de alapvetően könnyen ment minden.

Mennyire kezeltétek rugalmasan a forgatókönyvet a forgatáson?

Annyiban azért megkötöttem a színészeim kezét, hogy megmondtam, szerintem Csurgó Csaba jól megírta ezt a dialógot, és mivel jó és működik, ne is változtassák meg. Egy-két apróság nem működött, de abban a pillanatban jött Csurgó, aki végig kint volt a forgatáson, és átírta.

Mikor dőlt el, hogy Szabó Simon figurája narrálja majd a filmet?

Az már a forgatókönyvben is pontosan így szerepelt. Amit leforgattunk, az 99%-ban a könyvből jött.

Nehezen tudtunk időpontot egyeztetni, mert egészen az utolsó pillanatig dolgoztál a filmen. Ennyire volt szűk a határidő?

Ilyen rövid idő alatt magyar film szerintem még nem került mozikba. Négy és fél hónap alatt kellett elkészülnöm mindennel, és ez borzasztó kevés. A bemutató előtti napokban még mindig ezen dolgoztam.

Tartottatok tesztvetítéseket?

Volt egy 200 fős tesztvetítés, ami nekem nagyon nagy élmény volt. A Filmalap korcsoportonként hívott különböző embereket, akiknek a vetítés után ki kellett tölteniük egy részletes kérdőívet. Korrekt kis kutatás volt, ahol persze egyből lejött, amit én mindig is tudtam, hogy a 20+ generációnak jön be leginkább. Ott ugyanis már előfordulhatnak ezek a kérdések. Minél jobban mentünk feljebb, annál jobban értették és annál jobban élvezték a filmet. 26 éves kor felett elképesztően jól vették, ha jól emlékszem, 77% volt a tetszési index. Ezek azok, akik azt mondták, hogy nagyon jó, vagy kitűnő. Lejjebb kevésbé, a tinédzserek pedig egyáltalán nem értették.

Kaptál itt hasznos visszajelzéseket?

Megbizonyosodtam néhány részről, hogy tényleg nagyon jól működik. Volt például olyan néző ezen a vetítésen, aki annál a résznél, amikor az összetört Dani nem sokkal a prostituált monológja után közli Réka családjával, hogy mi nem lesz, hangosan bekiabálta, hogy „Na, jókor jut eszedbe!” És elkövettem azt a csalafintaságot, hogy felvettem a vetítés hangját. Az expozíció érezhetően hosszabb volt egy vígjátékhoz képest, és későn kezdtek el nevetni, így ott is vágtunk belőle, rövidebbre vettük az expozíciót, de az egész film is rövidebb lett.

Van bármi, amin most, utólag már változtatnál?

Az a baj, hogy van. Pici dolgok ezek, de vannak ilyenek. Néha ritmusban úgy érzem, lehetne változtatni. Nem percekről beszélünk, de van, ahol pár kockával előbb elvágnám, máshol pedig ugyanennyivel tovább hagynám még. Ahogy távolodunk, biztos kiderül majd, hogy ezt vagy azt másképp kellett volna, de amit egyszer felvettél, az van.

Hogyan tovább? Van már újabb nagyjátékfilm terved vagy forgatókönyved?

Nincs. Lesz, ami lesz. Továbbra is reklámfilm rendezőnek tartom magam, bár egy éve minden hazai és külföldi megkeresést lemondtam. Remélem nem felejtettek el, és nem kerülök egy légüres térbe! Nagyon szeretnék persze majd egyszer újra játékfilmet készíteni, de akkor valami nagyon mást. Ezt szeretem a reklámban is, ahol mindig nagyon más világokba tudsz elkalandozni.

Elképzelhetetlen egy folytatás?

Egészen biztos, hogy nem lesz. Nem lesz Back to Hajnal Tímea. Vagy ha igen, azt 100%, hogy nem én fogom csinálni.

Milyen zsánerrel folytatnád a legszívesebben?

Engem a bűnfilm érdekel. Akár a drámán belül is. Nagyon szeretnék mást csinálni, de szerzői filmet nem tudok, mert sajnos nem én vagyok a Thomas Vinterberg.

2014. február




1 . oldal