Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Rolling Stonesra öregedni – Luca Guadagnino: A Bigger Splash

Szép gazdagok erotikus játékai egy vulkanikus szigeten. Az A Bigger Splash okos film hűségről, féltékenységről, öregedésről. MOZI
 
A Bigger Splash
(A Bigger Splash)
rendezte: Luca Guadagnino
írta: Alain Page
fényképezte: Yorick Le Saux
vágó: Walter Fasano
producer: Michael Costigan, Luca Guadagnino
szereplők: Tilda Swinton, Dakota Johnson, Ralph Fiennes,
Matthias Schoenaerts, Aurore Clément

forgalmazza: JIL Kft.
bemutató dátuma: 2016. június 30
Szúrós szépségével is édennek tűnik az olasz sziget, ahol Marianne, a rockénekesnő, és Paul, a dokumentumfilmes meghúzza magát. Iszappakolásban és néma szexben részesítik egymást, ha már beszélni nem lehet, hiszen Marianne nemrég esett át egy hangszálműtéten. Nyugalmuk mégsem tart sokáig: a hiperaktív Harry, Marianne egykori producere és szeretője érkezik hozzájuk látogatóba, és hozza magával huszonéves lányát is, akiről csak egy éve tudta meg, hogy egyáltalán létezik.

Jól sejtjük: az A Bigger Splash az a fajta dráma, amiben gazdag felnőttek és elkényeztetett fiatalok múlatják manipulatív, erotikus játékokkal az időt, míg be nem üt a tragédia, és le nem lepleződik, milyen üresen kong az életük. Legalábbis erről szólt a Luca Guadagnino filmjének eredetije, a ’69-es A medence, amiben Alain Delon, Romy Schenider, Maurice Ronet, és Jane Birkin játszották el a bizalomvesztés drámáját. Féltékenységből elkövetett megcsalások vezettek a párkapcsolati válsághoz, amiből kellemesen egzisztencialista ízű tanulságokra ragadtatta magát Jacques Deray a másik meg- és kiismerhetetlenségéről.

Guadagnino bravúrja, hogy bár a főbb fordulópontokon követi A medence cselekményét, filmje mégis mélyebb, szubtilisebb lesz az apró, de fontos változtatásoknak köszönhetően. A medence az Antonioni-féle elidegenedésdrámát ültette szexi, ponyvás francia közegbe – az egymás előtt titkolózó Marianne és Paul liezonja az évtized művészfilmes divatjához igazodva a kommunikációképtelenségről mesélt. Az A Bigger Splash viszont épp ennek ellenkezőjéről, a csábítás ellenében is megőrzött stabil párkapcsolat nehézségeiről. Épp ezért zseniális, hogy Marianne a filmben csak suttogni tud az operáció után: némasága nem a kapcsolatba férkőző bizalmatlanság, maximum a csendes idill, a kiérdemelt és megtartott intimitás szimbóluma.

Az A Bigger Splashben semmi sem az, aminek elsőnek látszik. Harryt, aki önti magából a sztorikat, hogy milyen trükkökkel javította fel a Rolling Stones Voodoo Lounge c. albumát, hol lehet kapni a legjobb rizottót, és melyik hegyoldalba bújtatott, teraszos borászatba kell menni vacsorázni, a kétségbeesés kísérgeti. Megcsapta az öregedés szele, és régi anekdotákba, fiatal lányokkal való flörtölésekbe kapaszkodik. Harry azt hitte, Marianne az a biztos pont, az a nagy szerelem az életében, akihez bármikor visszamehet, pláne, hogy ő „passzolta át” a nőt Paulnak, miután kisiklott a kapcsolatuk. Az Emotional Rescue-re elkövetett, egyszerre nagypapás és Mick Jagger-es tánca a film legtöbbet emlegetett jelenete, amely nem azért zseniális, mert Ralph Fiennes vásznon még nem vetkőzött ki ilyen humorosan magából, hanem mert esetlenségével épp azt a benső szeretet- és figyeleméhséget leplezi le, amit Harry fiatalkorában még feloldhatott a „sex, drugs & rock & roll” hedonizmusában, most viszont inkább csak arra hívja fel a figyelmét, hogy így ötven felett bizony magányos maradt.

Az A Bigger Splash a napszemüvegek – felszínek, maszkok – mögé bújó emberek bizonytalanságait, félelmeit, hibáit okos szimbólumokban és kifinomult párbeszédekben hozza felszínre. Ahogy a kimondatlan, sejtetett szubtextust használja dialógusokban, az forgatókönyvírói tananyagnak is beillene (szkript: David Kajganich). Vizuális referenciákért Antonionihoz és Rossellinihez, vagyis az olasz modernizmushoz fordul, amiben lelki tájjá lényegült át a környezet, mint az Utazás Itáliába, vagy még inkább a csupasz mediterrán szigetvilágra komponált Kaland esetében. Guadagnino a francia tengerpartról Pantelleria vulkanikus szigetére költöztette a cselekményt, ahol a tüskeként meredező sziklák és a köztük pihenő tavak fenyegető és mégis idilli hátteret festenek a régi barátok ellenségeskedéséhez.

Feszültséget ez az ambivalencia fecskendez a filmbe. Hogy a Ziggy Stardust-korszakos David Bowie-ról mintázott énekesnő is megszelídülhet, letelepedhet, és közben megmaradhat titokzatos, karizmatikus sztárnak; hogy az alkoholizmust és öngyilkossági kísérletet is maga mögött tudó Paul hallgatagsága fájdalmat, odaadást és hűséget is rejthet, mert ami az izgága Harry szerint unalom, az Marianne szerint nyugalom; és a hol túlkoros Lolitát, hol túl fiatal femme fatale-t játszó Penelope flörtölésében nemcsak apja manipulatív személyisége, hanem éretlensége is tükröződhet.

Hasonszőrű, erotikától fűtött drámákban mocskos kis hazugságok szoktak kiderülni, és azt izzadják felszínre a kánikulában szappanoperás hévvel, hogy ki kinek a kicsodája – az A Bigger Splashben viszont az mutatkozik meg a fináléra, ki milyen ember valójában. Guadagnino európai művészfilmről alkotott véleménye köszön vissza a dramaturgiában, miszerint a kortárs film keveset foglalkozik az emberi viselkedésmódok ábrázolásával. Ennek megfelelően az olasz rendező viselkedési mintázatok nagyít fel a szélesvászonra, és ebben tökéletes partnerre talál a színészekben: a kimért, visszafogott kosztümös szerepeiből felszabadultan kilépő Ralph Fiennesben, A szürke 50 árnyalatából ismert, itt sokkal nagyobb erotikus kisugárzással bíró Dakota Johnsonban, az újfent csendes, de mély érzésű macsót hozó Matthias Schoenaertsban, és legfőképp Tilda Swintonban, akinek javaslata, hogy Marianne ne beszéljen a filmben, egy sokkal érdekesebb, összetettebb filmet eredményezett. Swinton a forgatás idején édesanyját gyászolta, a filmet csak úgy vállalta el, ha nem kell megszólalnia benne. Persze színészként is izgatta a kihívás, hogyan tud hang nélkül kommunikálni, hogyan tudja használni a csendet. Nem kérdés, remekül: hosszú mondatokat összegez egy-egy gesztusban, és karakterének érzelmeit, lelkiállapotát szavak nélkül is érzékletesen kelti életre.

Szándékosan túlzó mimikája egyfajta komikus felhangot is kölcsönöz a filmnek. Van valami ironikus abban, ahogy kézzel-lábbal mutogat Marianne, ami kétségbe vonja, mennyire kell komolyan vennünk a szemünk előtt kibontakozó drámát. A rendező is lebegteti ezt, amikor a gazdag, fehér emberek problémáit a migránsválság kontextusába helyezi – talán arra célozva, hogy a címben foglalt nagyobb csobbanás nem is a négyes tragédiájára, hanem a vízbe fúlt menekültekre utal. Guadagnino azonban nem foglal állást: a fináléban kibomló menekültkrízis csak lóg a levegőben. Ott van, kikerülhetetlenül, az emberek mégsem foglalkoznak vele. A rendező éppen csak felvillantja, és keretként használja, amiben Marianne-ék pszichoszexuális játékai hirtelen eltörpülnek. Guadagninót szerencsére a fináléban sem hagyja el iróniája: a remegve várt nagy fordulat, amikor a rendőr még utoljára felkeresi a sunnyogó hőseinket, egy gegben oldódik fel. Kiderül, a nyomozó is rajongó: autogrammért kuncsorog. Ha példaképeihez, Antonionihoz vagy Rossellinihez mérhető intellektuális mélység nincs is benne, kesernyés humora és találó pszichológiai megfigyelései, vagyis: emberismerete miatt érdemes megnézni az A Bigger Splash-t.

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322