Filmkultúra

A Magyar Nemzeti Filmalap magazinja

Világháborús élményszimulátor – Christopher Nolan: Dunkirk

A Dunkirk mélyén valóban ott rejtőzik valahol egy remekmű. MOZI
 
Dunkirk
amerikai-angol-francia történelmi dráma, 106 perc, 2017
írta és rendezte: Christopher Nolan
fénylépezte: Hoyte Van Hoytema
vágó: Lee Smith
zene: Hans Zimmer
producer: Christopher Nolan, Emma Thomas
szereplők: Tom Hardy,,Cillian Murphy, Kenneth Branagh, James D'Arcy, Mark Rylance, Harry Styles, Aneurin Barnard, Bobby Lockwood, Barry Keoghan
forgalmazza: InterCom
bemutató dátuma: 2017. július 20.

Egyszerűbb győzelmet, mint amit a Dunkirk aratott a mozikban, nemigen láttunk mostanában. Bár még csak augusztus van, sokan máris az év legjobbjának kiáltották ki, mások egyenesen Nolan főműveként emlegetik, mintha a Memento, A sötét lovag, vagy az Eredet emlékét elkoptatta volna a friss moziélmény, a filmszakma pedig az Oscar-esélyeit latolgatja, és hogy melyik kategóriában fogja besöpörni a díjakat. Ráadásul Nolan azon a fronton is váratlan nyerőszériával mutatkozott be, ahol a legkevésbé számítottak rá, hiszen a Dunkirk a nem éppen könnyed világháborús témával is uralja a pénztárakat a blockbuster-szezon közepén, már átlépte a 300 milliós bevételi határt. (Ami persze legalább annyira a hollywoodi filmkínálat kritikája a nézők részéről.)

A minden oldalról özönlő elismeréseknek végső soron egy okra vezethetők vissza: hogy Nolan képes volt bő másfél órára remegő kocsonyává változtatni a nézőket, amikor ledobta őket a II. világháború frontvonalába. A Dunkirköt a háborús realizmus új viszonyítási pontjaként ünneplik, mert egy egész játékfilmen keresztül fenntartja azt az intenzív halálélményt, amit Spielberg a Ryan közlegény megmentésének ominózus partraszállás-jelenetében megteremtett. És valóban: a Dunkirk a legjobb pillanataiban lábremegtetően izgalmas filmélmény, amely tökéletesen átadja azt a szorongást, kimerültséget és kiszolgáltatottságot, amit a dunkerque-i partoknál harapófogóba került brit katonák érezhettek.

Az előrenyomuló németek 1940 májusában a tengerpartig szorították a brit és a francia hadsereget, az angoloknak viszont sikerült kimenekíteni a hadsereg jelentős részét, körülbelül 330 ezer katonát. A német vezetőség egyik legvitatottabb katonai döntése volt, hogy nem semmisítette meg a csapdába esett ellenséget a földi haderejével: ha megteszik, Nagy-Britannia valószínűleg kénytelen lett volna kapitulálni, a Harmadik Birodalom elfoglalja egész Európát, és az Egyesült Államok nem tud hol partra szállni egy évvel később. Nolant viszont nem érdeklik a politikai és a katonai háttérjátszmák, nem térképezi fel, miért nem őrölték fel a németek a brit hadsereget, se azt, hogyan szervezték meg az evakuációt, vagy hol tartott éppen a II. világháború 1940-ben.

A rendező már az első jelenetben ledob a harcokba, és kamerájával végig a közkatonákkal marad. A nyitójelenet bravúros, Nolan belefoglalt mindent, amitől a Dunkirk zsigeri filmélménnyé válhat. Angol katonák sétálnak a francia kisváros, Dunkerque macskaköves utcáin, szórólapok szállnak a levegőben, rajtuk a németek üzenetével, miszerint körbekerítették a csapatokat: túlélésre semmi esély. Valahonnan lőni kezdenek rájuk, a féltucatnyi katona futásnak ered, a legközelebb kapu mögött akarnak fedezéket találni. A németeket egy pillanatra sem látni, és később sem bukkannak fel a filmben: a fenyegetés mindvégig arctalan marad. Nem a német piacnak való kedvezés sarkallta arra Nolant, hogy ne ejtsék ki a „náci” szót a filmben, hanem az okos rendezői döntés, melynek hatására kiismerhetetlen, absztrakt erővé formálta „az ellenséget”, ami bárhol és bármikor lecsaphat a szövetséges katonákra.

Így válik szorongásos, verőfényes rémálommá a Dunkirk – klausztrofób fuldoklássá pedig azáltal, hogy egészen sajátos módon közelít a térábrázoláshoz. Nolan egyrészt rendkívül beszűkíti a térérzékelésünket, amikor szorosan bezár a katonák perspektívájába: a legtöbb felvételen azt mutatja az eseményekből, amit a földön ragadt, a vízen a megmentésükre siető, vagy a levegőben a Messerschmitteket levadászó katonák láthatnak. Másrészt viszont a végtelenségig kitágítja a teret azáltal, hogy szuperszélesvásznú formátumot használ. Nolan a Dunkirk nagy részét IMAX-kamerákkal forgatta, kisebb részét pedig 70 mm-es filmre rögzítette, ráadásul a korábbiaknál is többet tartotta kézben a rendkívül súlyos IMAX-kamerákat operatőrével, Hoyte van Hoytemával, aki így olyan szűkös helyeken is tudott forgatni, ahol korábban nem (például a vízen himbálózó csónakban, vagy egy Spitfire pilótafülkéjében, de a repülők szárnyaira is szereltek IMAX-kamerákat).

A hatás olyan, mintha bezárnának egy tágas térbe. Mintha a végtelen horizont fojtana meg minket, ami a britek számára a szinte karnyújtásnyira fekvő otthont jelentette, de amit mégse tudtak megközelíteni, mert ottrekedtek a dunkerque-i parton. De sokatmondó az a jelenet is, amikor az egyik brit katona, a kvázi-főszerelőnk, akit Fionn Whitehead játszik, lebukik a német bombázók elől, a fejét és a sisakját fogja a homokban, és melléje fekszik a kamera, mi pedig a háttérben, elmosódva látjuk, ahogy egyre közelebb zuhannak le hozzá a precíz sorban érkező bombák. A katona tétlenül várja, elérik-e a bombák, de miután elmúlt a veszély, vállrándítás nélkül folytatja a dolgát.

Nolan akkor brillírozik, amikor sokatmondó képekben kommunikálja a katonák horrorisztikus élményeit, és nem Kenneth Brannagh szájába adott, patetikus monológokban fordítja le azokat a közönségnek. Filmje pedig akkor igazán erőteljes, amikor kilép a hollywoodi dramaturgia szabályrendszeréből. Amikor hagyja, hogy némán, egy-egy pillantásból bontakozzanak ki a jellemek, és nem törődik azzal, hogy háttértörténetet, vagy egyáltalán nevet adjon a katonáknak, mert akik percről percre megfeszítették az akaraterejüket, hogy túléljék az aktuális támadást vagy legyűrjék a fizikai akadályokat, egyébként sem meséltek történeteket egymásnak. Vagy amikor arrébb rúgja a háborús filmek elmozdíthatatlan alapkövét, miszerint a háború mocskában a katonák közti bajtársiasság az egyetlen, ami nemességet, dicsőséget biztosít az értelmetlen öldöklésben az embernek. A Dunkirkben a túlélés nem fair dolog. Itt nem az abszurd véletlen dönti el, kinek az életét oltják ki a folyamatosan záporozó golyók, mint a Ryan közlegény megmentésében, hanem a katonák, akiknek a soraiban az egyenlőknél is vannak egyenlőbbek. Amikor a mentőhajókra kell felszállni, a britek előnyt élveznek a franciákkal szemben; amikor valakinek fel kell áldoznia az életét, a bajtársak többet érnek a honfitársaknál.

A Dunkirkben ott van minden, amit a túlélés önzéséről tudni kell, és az is, amit az akaraterő eróziójáról elmondani érdemes. A film egyik legerősebb jelenete is szótlan közönyben zajlik: a katonák lerogynak a parton, a fáradtságtól csak bambulnak maguk elé, és figyelik, ahogy egyik társuk a beleveti magát a tengerbe, és várja, hogy belefulladjon a hullámokba. Nem állnak fel, nem próbálják megmenteni, egymáshoz se szólnak semmit: csendes közönnyel szemlélik az öngyilkosságot, mint megmásíthatatlan tényét az életnek.

Nolan a fináléban viszont már nem tartja a mértéket, és túlbeszéli a filmet. Az addig példamutatóan visszafogott Dunkirköt végül eluralja a pátosz, és a közhelyes hollywoodi megoldások. A realizmus átadja a helyét a kalandfilmes valószínűtlenségnek: Tom Hardy, aki addig Spitfire-pilótaként azt demonstrálta, a hollywoodi háborús filmekben látottakkal ellentétben milyen nehéz lelőni egy másik repülőgépet, hirtelen hollywoodi hőssé változik, és üres motorral repülve is leszedi – az utolsó pillanatban, mikor máskor – a védtelen brit katonákat már éppen letaroló Messerschmittet. A néma horror helyét pedig a túlbeszélt giccs váltja: Kenneth Brannagh teljesen feleslegesen fogalmazza át közhelyes csattanókká, ami már a képekből is teljesen egyértelmű (szerinte nem a megmentősereg, hanem a remény közeledik a láthatáron), a hobbihajós pedig (Mark Rylance), akiről úgy hittük, hazafiasságból indult a honfitársai megmentésére, felfedi, hogy az egyik legelcsépeltebb filmes motiváció hajtotta a hajóját.

Nolan ráadásul egy idilli lezárást passzint a film végére, és azt sugallja, hogy az addig értelmetlennek tűnő halálesetnek, amit egy idegsokkot kapott katona félelme okozott attól, hogy visszaszállíthatják a dunkerque-i partokra, értelmet ad, hogy a brit lapok hősként kezelik a fiút, aki életét áldozta a hazáért. Hiszen ez a szürke kisember pont erre vágyott már a film legelejétől kezdve: hogy szolgálja a hazáját, és nem bánta, hogy vállalja a veszélyt, ha közben azzal a családdal lehet, amelyik (képletesen) befogadta őt maga közé.

Ráadásul a nolani truváj, az időjáték ezúttal nem hozzáad, inkább elvesz a filmből. Három síkon követjük az evakuációt, földön, vízen és levegőben, de a három történetszál különböző időt ölel fel: 1 hónapot, 1 hetet és 1 órát. Emiatt néha előreszaladunk, néha hátraugrunk az időben, de természetesen a fináléban minden szál úgy ér össze, hogy a véletlen is a britek oldalára álljon. Nolan párhuzamosan vágja össze a szálakat, folyamatosan váltogat az élethalálharcukat vívó katonák között, és ezzel hagyja kiszökni a filmből a feszültséget. Hasonlóan szerkeszti az akciókat, mint a hollywoodi blockbusterek, amik több szálat kevernek össze, különben unalmassá válnának a kiszámítható dramaturgia mentén haladó akciók. A Dunkirkben viszont, ahol a németek mellett elsősorban a természeti elemekkel küzdenek a katonák, a kiszolgáltatott helyzetükből olyan feszültség fakad, hogy ha elvágnak a küzdelmükről, azzal megszüntetik a feszültséget. A mini-cliffhangerek nem működnek, mert Nolan általában rögtön azután felold egy szituációt, hogy visszavág rá. Amikor a pilóta a lezuhant gépéből próbál menekülni, de nem tudja kifeszíteni a tetőüvegét, úgy tűnik, meg fog fulladni – hogy a következő vágás után rögtön sikerüljön neki a menekülés. Ha vele maradt volna a kamera, ha ráfixál az arcára, miközben átfut az agyán, hogy pár másodperc múlva vége, sokkal több dráma bontakozhatott volna ki a szituációból. Nolan viszont amiatt, hogy átfogó képet akar közölni a dunkerque-i evakuációról, és a földről, vízről és levegőből is párhuzamosan tudósít, feleslegesen srófolja egymásra az akciókat, és ezzel néhol kioltja a jelenetek hatását.

A cél egyértelműen az volt, hogy a Dunkirk támadást intézzen az érzékszerveink ellen: a hanghatások, a bombák, a géppuska-kattogás, a becsapódások fülrepesztőek, Hans Zimmer soha el nem csendesülő zenéje mindenféle dallamot nélkülözve zakatol a dobhártyánkon, a rendező pedig a jellemábrázolástól a drámáig mindent feláldoz azért, hogy leeressze a háború poklába a nézőt. Nolan célja az volt, hogy a virtuális valósághoz fogható élményt teremtsen, és mindent erre az egy lapra tett fel. De hogy a Dunkirk végig fenn tudja-e tartani a torokszorító feszültségszintet, az a kritikák és a nézői reakciók alapján erősen szubjektív: kit azonosulható szereplők hiányában hidegen hagy a történet, nem ráz meg ez a másfél óráig tartó videoklip, másnak viszont görcsbe rántja a gyomrát, és beleizzasztja a székébe a szinte tapintható háborús élmény. Az igazság talán most is valahol középen lehet, de ettől még nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy ha Nolan nem akarja ezt a filmet is matematikai egyenletként felépíteni, ha nem szabdalja szét a legizgalmasabb jeleneteket, ha nem enged a hollywoodi pátosznak a fináléban, talán még jobb film születhetett volna. Talán egy remekmű.

 

Címkék

Török Ferenc, Greengrass, Gauder, Történelmi magánügyek, Artmozik éjszakája, animáció, Magyar Nemzeti Galéria, Titanic Filmfesztivál, német film, Csányi Sándor, sorozat, , Felújított filmek, forgatókönyv, finn filmnapok, Wajda, Filmrendező, Gólem, Interjú, vizsgafilm, The Affair, francia film, Készülő film, Cannes, LuMu, Jancsó, Carrie Fisher, dán, Almodóvar, Berlinale, Titanic 2017, 2. Magyar Filmhét, olasz film, Tinédzser, disztópia, Cseh filmek, farkasember, doku, A hetedik Star Wars film, Tomit., HBO GO, Cseh Tamás, Nyár, Filmtörténet, Vígjáték, Bertolucci, Bill Condon, szörnyek, Amrita Sher-Gil, építészet, Jéger, Kormákur, jelölés, Forgalmazói filmnapok, Netflix, Dokumentumfilm, Wegerer, Szolnok, Guinness, Tudományos filmek, Jelenidő, zene, Fliegauf, Akadálymentesen, Verzió, Dyga Zsombor, Filmnapok, Anilogue, új magyar film, Kultfilmek, Sára Sándor, Jeff Nichols, thriller, cikk, háborús film, Jeles, buli, Mark Ruffalo, Kino, Antal Nimród, Elek Dóra, alkotó, Hajdu Szabolcs, MaNDA DVD, Tábor, Retro noir, Művészetek Völgye, Transz, Filmalap, bagoly, monográfia, filmtörvény módosítás, fantasy, Cinefest 2016, Boyle, Visszanéző, Diplomamunka, Uránia, Pixar, Tóth Barna, Tárlat, Beatles, Love story, Titanic, Amszterdam, Ősz Gábor, Röhrig Géza, báb, 60-as évek, Herczeg Attila, diplomafilmek, Maya Forbes, Kaszkadőr, Oscar-jelölt, Anilogue 2016, Inkubátor, Díjak, DVD bemutató, filmkritika, popzene, western, Örökmozgó, Ukrán film, Cassell, Sopsits, krimi, Magyar film fesztiválszereplés, Szépművészeti, 1920, expresszionizmus, halálhír, producer, Aranyglóbusz, Horror, Észt filmhét, Televízió, ELTE, Kvíz, Valentino, babona, Tiszta szívvel, Filmalap-Filmarchívum, rassz, Aranyélet 2., Magyar Kultúra Napja, Oscar, Cigánygyilkosságok, Filmhét, magyar sorozat, Kincsem, KAFF 2017, HBO, vámpír,