Volt egyszer egy boldog család – Ruben Östlund: Lavina

2014. 10. 01. • Kovács Bálint |

Felhőtlen nyaralása közben csoportképre áll össze a síelő család, hamar el is készül a portré a tökéletes, boldog családról, egységben, ölelésben. Egy ilyen kezdőképpel egy film nem is szólhat másról, mint arról, ahogyan hóágyúval bombázzák szét a felszíni boldogságot, hogy kiderüljön, valójában miért is nem boldog a boldog család. MOZI

Lavina

(Turist)

svéd-dán-norvég játékfilm, 118 perc, 2014

rendezte: Ruben Östlund

írta: Ruben Östlund

fényképezte: Fredrik Wenzel

vágó: Jacob Secher Schulsinger

zene: Ola Fløttum

producer: Erik Hemmendorff, Marie Kjellson

szereplők: Johannes Kuhnke, Kristofer Hivju, Vincent Wettergren, Clara Wettergren, Lisa Loven Kongsli, Brady Corbet, Jakob Granqvist, Malin Dahl

forgalmazza: Cirko Film

bemutató dátuma: 2014. október 2.

Már a nemzetközinél (Force majeure, azaz vis maior) és az eredetinél (Turist) találóbb magyar cím sem árul zsákbamacskát, ahogyan Östlund is könnyen érthető metaforát választ filmcselekményének mozgatórugójaként: a mesterséges lavina, amelynek biztonságosnak kellene lennie, majdnem katasztrófát okoz a síparadicsomban - nem csupán fizikai értelemben indít hóomlást, de metaforikusan is. Amikor ugyanis úgy tűnik, hogy a hó veszélyesen megközelíti a hegycsúcson az éttermet, a családapa hanyatt-homlok elmenekül, vissza se pillantva feleségére és két gyerekére, bizalmi és mindenféle válságot okozva a családban.

Östlund filmjének ez az egészen kiváló témafelvetés adja meg a savát-borsát: az tudja végig fenntartani a feszültséget, hogy bár mindenki érzi, hogy valami hasonló vele is bármikor megtörténhet, nincs néző, aki pontosan tudná, ő mit tenne vagy tett volna egy ilyen helyzetben. Vajon amit ilyenkor teszünk, az mutatja meg az igazi valónkat? Vagy épp ellenkezőleg, nem is kell vele törődni, mert csak az életösztön löki magát a józan észen átgázolva a felszínre? Az író-rendező ezeket a kínzó kérdéseket formailag nem éppen meglepően (beszélőfejes megoldással) vitattatja meg szereplőivel, mégis, a párbeszédek annyira életszerűek, a színészek pedig olyan elsőrangú természetességgel adják elő akár a legfilozofikusabb okfejtést is, hogy a Lavina mindvégig elkerüli a tézisdarabok csapdáit, a tudálékosságot és a papírízűséget.

Persze nem is kimondottan tézisfilmről van szó, hiszen a fenti alapkérdések csak részei a nagy egésznek. Ugyanekkora figyelem irányul a család, mint egység felbomlására is, és a tradicionális családmodell helyébe állítható életstratégiák feltérképezésére is. Östlund nem veszteget szót a család mint társadalmi egység gender-szempontú elemzésére: noha a sztereotípiák és a konzervatív modell szerint az apa, „a férfi a családban” az, akinek óvnia és védenie kellene a családot, a filmben nincs arról külön szó, hogy az ő „diszfunkciója” bármiben is másmilyen-e, mintha az anyával történt volna ugyanez, vagy hogy a férfi gyengeségének felfedezése másmilyen hatással van-e a dolgok alakulására, mint a nőé. Így viszont a Lavina végső soron nem igazán tud egyetemessé válni – de a konkrét család konkrét helyzetének bemutatása is épp eléggé érdekes ahhoz, hogy a film ne váljon unalmassá.

Önmagukban is találóan ábrázoltak a konkrét döntéshelyzetek is, például ahogyan előbb az anya, majd az apa kipróbálja az egyedüllétet egy-egy, a család nélküli síeléssel töltött napon, illetve érdekfeszítő pl. az anya és az apa jelentősen eltérő krízis-feldolgozási módszereinek bemutatása, de Östlund ezekkel egyenrangúan használja a képi fogalmazást is. Amellett, hogy a szereplők végigbeszélik az olyan életmódok sajátosságait, mint a férj és a család mellett a szeretők állandó készenlétben tartása, vagy a család elhagyása és új élet kezdete egy fiatalabb partner mellett, a vizuális metaforák is hasonló szereppel bírnak. Amihez eleve remek hátteret ad az óriási fehérség, az Alpok ormain egyedül álldogáló kisember vagy az erdőben, ködben való elveszettség. Érzékenyek az olyan képek is, amikor az anya egyedül síelve messziről meglátja a családját, így saját életének külső megfigyelőjévé, megélője helyett csak szemlélőjévé válik – és a helyzettől sírva fakad. Sokszor viszont jóval kevésbé találó képek lazítják fel a film kristályszerkezetét: a jelentéses kompozíciók helyét nemegyszer öntetszelgő felvételek veszik át, de akadnak olyan közhelyes jelenetek is (mint egy furcsa, álomszerű diszkózás), amelyek különlegesek ugyan, de sem a cselekményt, sem az érzelmek ábrázolását nem viszik előre.

Amellett, hogy az ilyen képek rosszat tesznek a dramaturgiának, Östlund feszes és célratörő fogalmazásmódja máshol is meg-megbicsaklik. Nem is csak azért, mert furcsán vegyíti a műfajokat – a realista, itt-ott már-már dogmaszerű jeleneteknek ugyan jót tesz a műlavinákat indító ágyúk folyamatos, horrorisztikus hangulatot kölcsönző dörgése, de nehéz mit kezdeni egy mindig kaján arccal kukkoló szállodai takarító alakjával, aki egy slasher gyilkosát juttatja az ember eszébe, és akinek végül semmilyen funkciója nem lesz a filmben. Komolyabb probléma, hogy Östlund nem tud mindig következetesen fogalmazni: a film utolsó előtti nagyjelenetének oda nem illően giccses, nagy összeborulása után például a rejtélyesen, vagy inkább zavarosan metaforikus zárás elbizonytalanít ugyan a happy endben, de mivel egészen más filmnyelvet, fogalmazásmódot használ, mint az előző jelenet, nem tud azzal valós párbeszédbe keveredni.

Máskor pedig kifejezetten találóak tudnak lenni a hasonló keveredések. A Lavina csak ritkán előbukkanó, remek humora, vagy az olyan enyhén abszurdba hajló jelenetek, mint egy alsógatyás kényszermászkálás az óriási hotelben, vagy az apuka egyszerre szánalmas és szánandó, vinnyogó sírógörcse jól tudják ellenpontozni a komolyságot, hogy a film ne váljon fogyaszthatatlanul zorddá, a sötétség eltúlzottsága ne váljon kontraproduktívvá. Mégis, újravágással feszesebbé téve a filmet, a sallangokat, az esztétizmusban való céltalan lubickolást elhagyva adná csak ki a Lavina az igazi valóját: azt a torokszorítóan hatásos drámát mindannyiunk félelméről, a saját magunk elől is titkolt gyengeség felszínre jutásáról, amely jól láthatóan megvan Ruben Östlund legújabb nagyjátékfilmjében.

Filmkultúra

Volt egyszer egy boldog család – Ruben Östlund: Lavina

Kapcsolat