A sztori elsősorban a kapitány által írt visszaemlékezésen alapszik, melyet az egykori legénység tagjai közül többen is megtámadtak azzal a váddal, hogy a felelőtlen és öntörvényű Phillips a saját, sarkított verzióját vetette papírra, a film szempontjából ettől most mégis tekintsünk el. A Phillips kapitány néhány intenzív és feszültséggel terhes nap története, melynek során nem csupán két ellentétes erő, de két különböző kultúra, a kilátástalanságból a tengeri rablás mint egyedüli jövedelemforrás felé menekülő szomáliaiak és az amerikai haditengerészet rideg, célratörő profizmusa feszült egymásnak.

Greengrass mondhatni otthon van a témában, hiszen korábban már A United 93-as-sal letett az asztalra egy repülőgép-eltérítés körül forgó thrillert. A rendező egy nagy tudású hollywoodi iparos rutinjával nyúl a Maersk Alabama tengeri túszdrámájához, és a végeredmény pontosan az lesz, amire számítunk: egy feszültséggel teli, de teljesen átlagos akció-thriller, mely a megszokott sémák szerint halad előre és bonyolítja cselekményét a végkifejletig (mely természetesen a főhős megmenekülését jelenti). A Phillips kapitányhelyenként sablonos és túlhajtott, de nem különösebben vészes produktum. Feszültséggel teli, de nem igazán tartogat meglepetéseket a közönség számára. 

A rendező a hősies helytállás izgalmas (de kissé túlnyújtott) történetévé változtatja a négy évvel ezelőtti eseményeket. A kiszolgáltatott helyzetben lévő hős sorsát bárki átérzi és szorít a megmenekülésért, mindehhez hozzájárul az otthonhagyott család iránti szimpátia is. A hajó megszállásának jeleneteiben pedig a fenyegetett legénység sorsa sem mellékes. A tévés dokumentummunkákon megedződött Greengrass pozitívuma még a realizmusra való odafigyelés, az erre való törekvés során pedig még a védjegyévé vált folyamatosan rázkódó kamera használata sem igazán zavaró.

A játékidő sajnos nagyban a film élvezeti faktora ellen dolgozik. A majdnem két és félórás cselekmény sokkal jobban működött volna száz- vagy maximum százhúsz percbe sűrítve, így viszont a szüzsé olykor leül és vontatottá válik. A mentőakció részletei – itt üt vissza a realizmus-igény – helyenként elhomályosítják a túszdráma feszültségét, a mezei néző pedig hamar belefárad a haditengerészeti manőverek és túszmentési procedúrák hosszú, monoton sorába. A főhős drámája persze azért végig jelen van, a személyes, ember az ember elleni pszichológiai és fizikai harccal ellensúlyozva mindezt.

A címszereplő Tom Hanks profin, de rutinból hozza a túszul ejtett főhős figuráját, de szerencsére nála ez is színvonalas alakítást jelent. A film igazi „sztárjai” viszont a kalózokat alakító „natúrszínészek”, akik meglepően jól hozzák az általuk megformált brutális, de mégis szánandó figurákat. A rendező talán legjobb fogása volt, hogy névtelen „természeti csapás” helyett érző, önálló karakterekként jeleníti meg a mélyszegénység és kiúttalanság elől a bűnözésbe menekülő szerencsétleneket, akik legalább annyira fontos és jelentős – ha nem jelentősebb – szerepet kapnak a cselekményben mint az amerikai hajósok. Esetlenségük akaratlanul is szimpátiát kelt a nézőben, még akkor is, ha egyébként mindenki végig azon feszeng, mikor mentik már ki végre az izompacsirta kommandósok főhősünket balsorsából.

Végigélhető, végigizgulható film tehát a Phillips kapitány, de abból a fajtából, melynek nem sok nyoma marad később a nézőben. Greengrass mindenben precízen igazodva a globális közönség elvárásaihoz, szabásminta szerint vágta centire a produkciót. Száznegyven percnyi tömény túszdráma, egy olyan krízis krónikája, mely reményeink szerint nem fordul elő többet – a hírek szerint ennek érdekében az amerikai haditengerészet jelenleg épp Britney Spears zenéjével igyekszik elriasztani a kalózokat.