Valami rothad Amerikában – James DeMonaco: A megtisztulás éjszakája: Anarchia
2014. 07. 31. • Soós Tamás |
Eltűnőben van az amerikai műfajfilmek társadalomkritikus hagyománya – ezzel a gondolattal vághatott bele James DeMonaco a Purge-filmjeibe, melyekben a véresebb horrortradíciókat próbálja közös nevezőre hozni a fegyverviselésről és az osztálykülönbségekről megfogalmazott aggályaival. MOZI
A megtisztulás éjszakája: Anarchia
(The Purge: Anarchy)
amerikai thriller, 103 perc, 2014
írta és rendezte: James DeMonaco
fényképezte: Jacques Jouffret
zene: Nathan Whitehead
vágó: Todd E. Miller
producer: Michael Bay, Jason Blum, Jeanette Brill, Bradley Fuller
szereplők: Zach Gilford, Michael K. Williams, Frank Grillo, Nicholas Gonzalez, Edwin Hodge, Kiele Sanchez, Carmen Ejogo
forgalmazó: UIP-Duna Film
bemutató dátuma: 2014. július 17.
DeMonacónak volt egy jó ötlete. Az a fajta „high concept”, azaz egy sorban összefoglalható szinopszisra épített sztori, amiből egyre kevesebb van az amerikai franchise-gyártás korszakában. Egy éjszaka erejéig törvényes a gyilkosság – ennyi DeMonaco ideája, de kiindulópontnak megteszi. A néző a közeljövőben, a szegénységi és a bűnözési ráta pedig a földön jár, az egy éjszakányi tombolást ugyanis megtisztulásként élik meg az amerikaiak (innen a cím), ezért az év további 364 napján békésen robotolnak munkahelyeiken. Hogy DeMonaco alapötletének alapvetően nincs sok racionális alapja – az erőszakos problémakezelésre rászokó emberek valószínűleg az év többi napján is erőszakos megoldásokhoz folyamodnának –, az esetünkben lényegtelen. Az első és második blikkre is irracionálisnak tűnő premissza ugyanis kiváló táptalajt ad a zsánerfilmbe csomagolt társadalomkritikának. Határhelyzetben éleződnek a gazdasági és az osztálykülönbségek, fokozódik a harc (ezúttal csak a véres, az utcai), a nemzetközi helyzet helyett pedig a nemzeti. A republikánus fegyverbirtoklási elvek fordulnak rémálomba, amelyben puskát lóbáló gazdag ficsúrok irtják a kiszolgáltatott hajléktalanokat az utcákon.
DeMonaco felütése olyan, mint a Menekülés New Yorkból indítása: nem kérdez, csak közöl. Carpenternél Manhattan vált komplett börtönszigetté, hogy leválasszák a „bűnöző negyedet” New York testéről, és pár perc után Snake Plissken, a kivégzésre váró rab már a gettónegyedben landoló elnök nyomában baktatott a posztapokaliptikus utcafronton. DeMonacónál aligha találni nagyobb Carpenter-rajongót Hollywoodban. A rendező érezhetően azt a háttérdíszletként szociális problémákat felrakó műfajfilmezést kívánja képviselni, amit példaképe A 13-as rendőrőrs ostroma és a Menekülés New Yorkból című filmjeiben (ezek után nem is csodálkozhatunk azon, hogy DeMonaco írta az előbbi, a western ostrommotívumát gettóháborúként újragondoló film 2005-ös remake-jét). Ha maradunk a párhuzamnál, akkor – jóindulatú túlzással – A bűn éjszakája (The Purge) volt DeMonaco A 13-as rendőrőrs ostroma átirata, A megtisztulás éjszakája: Anarchia (The Purge: Anarchy) pedig az ő Menekülés New Yorkból feldolgozása.
Az első etapban ugyanis nem az utcákon zajló öldöklésre, hanem egy védelmi rendszere mögé bújt gazdag család kálváriájára fókuszált, miután beengedtek a házukba egy fekete hajléktalant, akit maszkos úrigyerekek üldöztek és akik aztán Sandinékat is ugyanolyan elánnal akarták likvidálni. DeMonaco nem nagyítón, hanem mikroszkópon keresztül vizsgálta a vászonra rémálmodott Amerikát, a gazdag-szegény viszonyrendszer kibontása helyett egyetlen morális dilemmára fűzve fel történetét (kirakják-e a biztos halálba a menekültet a család védelmének érdekében?). Az erkölcsi kérdést azonban túl könnyen oldotta fel ahhoz, hogy az súlyával lehorgonyozza az egyre képtelenebb horrorkliséket soroló filmet. A hatáskeltésre kihegyezett mű leárazott horrorfilmes effektek tárháza maradt, még a távirányítós halottbaba-játékkal együtt is. A pszichopata antagonistákat is a műfaj lomtárából halászták elő, pedig a valóságtól elrugaszkodott szituációban pont az átlagemberek viselkedésmódja, döntési mechanizmusa lehetett volna érdekes.
A rendező is érezhette, hogy az egyenes vonalú horrorrá degradált koncepció félrement az első részben. A megtisztulás éjszakája: Anarchiában már az utcára helyezte a cselekményt, és több kint rekedt karakterre fókuszálva végre átfogóbb képet vázolt a purgálás lefolyásáról és a különböző néprétegek reakciójáról. Ezúttal a fiát elgázoló sofőrön bosszút álló ex-rendőr, a fekete ruhás kamionosok által elrabolt anya-lánya duó, valamint egy épp szakítófélben lévő pár verődik csoportba az ominózus éjjelen. DeMonaco tehát továbbra sem tud (vagy akar) elszakadni a thriller és a horror műfajainak tipizált karakterkészletétől, s habár második nekifutásra lényegesen jobb és kidolgozottabb filmet rendezett, a carpenteri szintet továbbra is csak biztos rajongói távból szemléli.
Elsősorban azért, mert nem tudja elérni, hogy filmjének univerzuma hihető világnak tűnjön, ami nem pusztán azért létezik, hogy a rendező illusztrálhassa, szerinte milyen fekélyek emésztik szülőhazáját. Se a kiszolgáltatott női, se a heroikus férfi karakterekbe nem lehet nézőként megkapaszkodni, mivel a nagyszájú tinédzserlány Calit leszámítva (Zoë Soulé a film legmeggyőzőbb alakítása) nincsen markáns identitásuk. DeMonaco kifejezetten rossz író, szereplőivel még a legtriviálisabb dolgokat is kimondatja, és ha tovább kell gördítenie a metropolisz labirintusában megakadó cselekményt, rendre elrozsdált megoldásokhoz nyúl (például patkányt küld az ijedős lány lábára, hogy az sikoltásával elárulja rejtekhelyüket). Nem érik drámává a koncepció, s mivel DeMonaco mostanra sem tanulta el a feszültségteremtés fortélyait, erősen döcög a történetvezetés.
A Purge-film(ek)ből pont az a fajta minimalista, költséghatékony rendezés hiányzik, ami Carpentert jellemezte az 1970-es és 80-as években, és amelyet ő Hollywood „láthatatlan stílusú” mesteremberétől, Howard Hawkstól tanult el. A gondosan megválasztott kameraszögek, a feszes dramaturgia elengedhetetlen kelléke a hatásra ilyen nyíltan vadászó filmeknek. DeMonaco rendezése ezzel szemben kifejezetten hivalkodó, mivel ő még 2014-ben is a lassításban látja a hatásfokozás legalkalmasabb eszközét. Egészséges irónia helyett gondterhelt, fontoskodó tekintettel néz káoszba hulló Amerikájára, gondosan elfojtva a szatíra kínálkozó lehetőségeit. Minden snittel, melyben slow motionben géppuskázó, őrjöngő fegyenceket és masszív ékszerköltemények alatt roskadozó gazdagokat mutat a kamera, a film a hiteléből, DeMonaco pedig az esztétikai érzékéből veszít.
A mondanivaló most is maga alá temeti a drámát, de ezzel együtt se lehet ráfogni A megtisztulás éjszakájára, hogy legalább fegyverviselés- és társadalomkritikus üzenetét elfogadhatóan árnyalta. A kidolgozás most is fekete-fehér: a fehérek elnyomnak, a feketék lázadnak, de hiába kap önálló arcot és vezért az ellenállás (Michael K. Williams a Drótból és a Gengszterkorzóból), tőle is csak olyan üres frázisokra futja, mint amilyeneket az első filmben a háttérben futó híradókba vágtak be (e szerint a megtisztulás éjszakája pusztán népességkontrolláló eszköz, a szegények likvidálásának legolcsóbb módja, hiszen nekik nem telik védelmi rendszerekre). DeMonaco most sem mesterétől, hanem olyan filmektől kölcsönöz, mint Az éhezők viadala (vagy ha úgy tetszik, a Menekülő ember): a gazdagok hobbivadászata a film mélypontja. Beszédes, hogy a legjobb és legellentmondásosabb ötletével – Cali halálos beteg nagyapja 100 000 dollárért adja el magát egy családnak, hogy a pénzért cserébe lemészárolhassák – csak érintőlegesen foglalkozik a film, miközben bő másfél órás játékidejét vérszegényen megrendezett akciójelenetekkel múlatja.
Pedig a vallásos áhítat szintjére emelt erőszak- és halálkultúra, a pénzügyi különbségek mentén nemcsak szétszakadó, de saját magát elemésztő társadalom és az etnikai feszültségek kitörése olyan szikár és cinikus horrordrámának ágyazhatott volna meg, amely – egy jó rendező kezében – felnőhetett volna Carpenter alapművéhez, A 13-as rendőrőrs ostromához. DeMonacónak volt ugyan egy jó ötlete, de másodjára is elszúrta.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322