Drogfüggő gyerekszínészek, zsarnoki self-help guruk és sztárnak álcázott emberi roncsok: az esztétikájában és tematikájában is egyre konzervatívabb filmeket készítő egykori vérbáró ezúttal egy Hollywood-szatírával próbál újra formába lendülni. MOZI

Hollywood fertőjéről és felszínességéről külsősök és belsősök, szakértők és kontárok is lerántották már a leplet. Amerikai álmok törtek már össze az 1929-es The Broadway Melody musicalben, mumifikálódott filmsztárok ácsingóztak a régi dicsőség után az Alkony sugárúton, aspiráló színésznőcskék, megalázott törtetők zuhantak kétségbe és groteszk elidegenedésbe A sáska napján, mindenható executive-ok tapostak le mindent maguk körül A játékosban, és tán maga az ördög kevergette a hollywoodi filmgyártás kártyáit a Mulholland Drive-on. S hogy mindezek után mi rajzolódik ki Cronenberg csillagtérképén? Nem teljesen ugyanaz, mint a korábbi Hollywood-kritikus röpiratokban, ahogy azt kritikusai állítják. A forgatókönyvíró Bruce Wagner ugyanis egy új metaforát tapasztott a 21. századi álomgyárra: a vérfertőzést.

Havana Segrand (Julianne Moore) nemcsak a középkorú színésznők mellőzöttségébe, de anyja sikereibe is beleroppant; otromba nárcizmusa, manikűrözött igénytelensége mögött a soha fel nem nőtt gyerek kielégítetlen vágyakozása lappang. Ez a sztárnak álcázott emberi roncs fogadja fel  személyi titkárának a Los Angelesben eleinte csak turistáskodó Agathát (Mia Wasikowska), mert Havana anyjához hasonlóan a lány is egy tűzesetben sérült meg. Eközben az álomgyár talán legirritálóbb gyerekszínésze – a Reszkessetek, betörők! főhősének és Justin Biebernek a keveréke, mondja az őt alakító Evan Bird – épp a százmilliókat fialó franchise-ának folytatásán dolgozik. Apja, az önsegítő könyveivel sikeressé vált terapeuta (John Cusack) és anyja (Olivia Williams) persze csak kihasználják a gyereksztárt, de ez még a pszichológiai jellemhibák legsúlytalanabbika ebben az emberi torzulásokat listázó filmben.

A vérfertőzés konkrét és metaforikus motívumként szövi át az indaként szerteágazó, de főbb pontokon találkozó történetszálakat. Átvitt értelemben az amerikai fősodorbeli filmgyártás belterjességét kritizálja, a remake- és franchise-gyártásba ragadt, önmagát a végtelenségig ismétlő és megújulásra képtelen Hollywoodot. Havana édesanyja egyik régi szerepét szeretné újrajátszani a film remake-jében, miközben Benjie már tizenévesen milliomos lett a folytatásos gyerekfranchise-ának köszönhetően – igaz, már a rehabot is megjárta. Ez a belterjesség azonban immár kritikusi közhely: kétségtelenül jogos felszólalás Hollywooddal szemben, de aligha van újdonságértéke. Drámai motívumként pedig nincs akkora ereje, hogy érdekessé tegye az egytől egyig ellenszenves figurák sorsát. Arról nem is beszélve, hogy Cronenberg már egy lélektani élveboncolás keretei közt vázolta az egymástól elválaszthatatlan testvérek kapcsolatát a Két test, egy lélekben. Ott az ikrek szinkronkényszere, félig kifejlődött identitása és önállótlansága ágyazott meg a drámának, a Térkép a csillagokhoz testvérpárja viszont – hiába a közös traumák és a köztük lévő lelki kapocs – kifejezetten érdektelen marad.

Hogy a filmben már semmi nem köszön vissza az egykori vérbáró merészségéből, az a sápatag pszichoanalízis-dráma, a Veszélyes vágy és a Bret Easton Ellis babérjaira törő Cosmopolis után nem meglepő. A váratlan az, hogy mégis mennyire hatástalan Cronenberg álomgyár-szatírája. Meg sem közelíti a Robert Altman A játékosában elővezetett egészséges cinizmust, pedig tisztességgel próbálkozik. Julianne Moore alakítását szokás feldicsérni (Cannes-ban a Legjobb női alakítás díját kapta), bár karaktere még a szatírákban is közhelynek számít; a kifutott, szétcsúszott sztár otromba, visszataszító karikatúrája, akinek kisstílű manipulációs játékai roppant kiszámíthatóak. Az önsegítő programmal házaló Dr. Stafford Weiss, a zsarnoki Mrs. Weiss, vagy a színésznek készülő limuzinsofőr (Robert Pattinson) még üresebb, levegőben lógó karakterek, a kvázi-főszereplő Agatha pedig hiába rejtélyes, alakja a titkai felfedése után is súlytalan marad.

Egyedüli telitalálat a 13 éves korára kiégett, rehabra járó és rémálmoktól gyötört Benjie, ez az igazi 21. századi figura. Koraérett, érzéketlen, közönyös gyerek, akinek prosztó cinizmusa mögött Evan Bird mégis életre kelti a sérült, magányos lurkót. „Hogy van az AIDS-ed?” – kérdezi haldokló rajongójától, akit csak imidzsápolási célból látogatott meg, s mikor kiderül, hogy a kislánynak másfajta betegsége van, olyan cifrán teremti le segítőjét a rossz információ miatt, hogy azt a South Park-os Eric Cartman is elirigyelhetné. Bird alakítása és komplexre rétegzett, eltalált karaktere mellett eltörpülnek azok az epizódok, amelyekben a botrány miatti hírverésből pénzt kereső, vagy épp egy rivális gyásza felett örömujjongó, szemtől szembe viszont kínosan jópofizó emberek szerepjátéka mögül előbukkannak azok a torz szörnyetegek, akikről Cronenberg már biohorrorfilmjeiben is forgatott, csak ott még effektíve torz szörnyetegeknek ábrázolta őket.

A Térkép a csillagokhoz nem nélkülözi az önmagában jól működő, szatirikus gegeket, de a több szálon futtatott történet mégsem áll össze kerek egésszé. Szűk kétórás játékideje alatt nehezére esik lekötni a figyelmet, mivel szereplőinek sorsa nem annyira sokkoló és nincs annyi újdonságértéke, hogy az ellenszenves vonásaikat tolerálni lehessen. Meglepni is csak egyszer tud, amikor az egyik gyilkosságot egy filmes díjszoborral követik el, a kamera pedig az áldozat szemszögét veszi fel – a hatás így olyan, mintha egy Oscar-szoborral vernék agyon magát a nézőt. Ez a jelenet hatásosan foglalja össze, mit is gondol Cronenberg és Wagner Hollywoodról – a többi csak elnyújtott körítés a negyedik fal egyik legeredetibb áttöréséhez.