Filmkultúra

A Nemzeti Filmintézet magazinja

Utazás Nick Cave koponyája körül – 20 000 nap a Földön

Valószínűleg mindenkinek megvan még az a jelenet Wim Wenders örökbecsű klasszikusában, a Berlin felett az égben, mikor a frissen emberré vált egykori angyal egy punk-diszkóban találkozik vágyainak tárgyával, a csinos artistanővel, mialatt a színpadon a fiatal Nick Cave és zenekara, a Bad Seeds zúzza a talpalávalót, a From Her to Eternity című szám dallamait. Az alternatív rock ifjú ausztrál titánjából mára a hatvanhoz közelítő sztár-apuka lett, de kreativitása és szerzői/előadói lendülete mit sem csökkent az évek múlásával. Ebbe a megállíthatatlan alkotói munkafolyamatba enged rövidke bepillantást Iain Forsyth és Jane Pollard lírai elemekkel dúsított dokumentumfilmje, mely a 2013-as Push the Sky Away nagylemez munkálatai közben „csípte el” alanyát. MOZI
 
20,000 nap a Földön
(20,000 Days on Earth)
angol filmdráma, 97 perc, 2014
rendezte: Jane Pollard, Iain Forsyth
írta: Nick Cave, Iain Forsyth, Jane Pollard
fényképezte: Erik Wilson
vágó: Jonathan Amos
zene: Nick Cave, Warren Ellis
producer: Dan Bowen, James Wilson
szereplők: Nick Cave, Kylie Minogue, Ray Winstone, Warren Ellis, Blixa Bargeld, Barry Adamson, Arthur Cave
forgalmazó: Mozinet
bemutató dátuma: 2015. január 15.

A 20 000 nap a Földön (a cím onnét származik, hogy hősünk éppen életének húszezredik napján vágott bele az új album munkálataiba) egyrészt a klasszikus, immár lassan öt évtizedes hagyománnyal rendelkező rock-dokumentumfilm műfaj bevett sablonjai szerint építkezik. Láthatjuk a címszereplőt munka közben, az ötleteléstől, a szövegek írásától a stúdiómunkálatokon át a koncertezésig (a film a Sydney-operaházban tartott nagyszabású esttel zárul), megnézhetjük őt családi körben, mikor ikerfiaival közösen nézi a Sebhelyesarcút, vagy éppen mikor állandó alkotótársával, a torzonborz Warren Ellis-szel fogyasztja közös reggelijét.

Másrészt viszont az egész mű olyan, mint egy nagy, kilencven perces utazás főhősének agyában és lelkivilágában, ahol véletlenszerűen bukkannak elő a Nick Cave magánuniverzum meghatározó alkotóelemei. Cave folyamatos narrációval kíséri a vásznon látható képeket, vagy pedig éppen pszichiáterének, esetleg valamely kollégájának, barátjának (a folyamatosan visszatérő autós jelenetekben többek közt a honfitárs pop-ikon, Kylie Minogue is beül Cave kocsijának hátsó ülésére) vall önmagáról. Ezen beszélgetések fonalán haladva bepillanthatunk a múlt és a jelen kulisszái mögé, megtudhatjuk, hogyan születik egy dal, hogy hősünk miért bújt női ruhába kiskamaszként, vagy éppen miért vezet szenvedélyes naplót a rossz időjárásról. Mindezen érződik az őszinte szándék, persze azért nem véletlen, hogy a beszélgetések olyan témákat is megpedzegetnek (drogok, vallás, család, a közönséghez való viszony), melyek amolyan kötelező elemként hathatnak egy efféle doku-moziban.

Talán ez a sok szövegelés a film negatívuma, mely lassítja kissé az események folyását, és helyenként redundánssá válik. Ennek ellenpontjaként viszont olyan izgalmas jeleneteket is kapunk, mint mikor Cave a kamerával együtt feltárja a 80-as években összegyűjtött kacatjainak eldobozolt gyűjteményét (köztük a vallásos ikonokat és pornóképeket, vagy levágott emberi hajakat, melyeket az egykori nyugat-berlini piacon szedett össze), vagy a gyerekkorból, majd a zenei pályafutás korai éveiből származó fotók személyes kommentárral kísért szemrevételezése, melyből az akkor még sem született generációk is képet kaphatnak róla, milyen őrült dolog is volt az underground punk a nyolcvanas években.

Valamiként érezhetően az lenne a rendezők (és természetesen a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Cave) célja, hogy a homályosan körülírható, rejtélyes zsenikre jellemző „művészi szellem” működésébe, kacifántos útjaiba nyerhessünk bepillantást (itt érdemes megjegyezni, hogy hősünk rockzenészi karrierje mellett többek közt költő, alkalmi színész vagy éppen mesekönyv-író). Habár ezen grandiózus vállalkozás nem minden esetben jár sikerrel, mégis ízelítőt kapunk abból, miként működik egy nagyon is kreatív, de kellően elborult látásmódú elme (ez az, ami a nyáron bemutatott indie-rock komédiának, a Frank-nek például nem jött össze).

A készítők persze igyekeztek a kor elvárásaihoz megfelelő képi- és hangvilágot produkálni, ami mindenképpen az összkép javára válik. A stúdió- és koncertfelvételek ügyesen, érzékletesen kapják el a közös zenélés kreatív pillanatait, vagy éppen azt a fajta eksztázist, melyet a közönség és a fellépő egyaránt érez egy jól sikerült színpadi produkció létrejötte közben. Különösen jól sikerült az említett grandiózus operaház-buli képei közé bevillanó archív felvételek (köztük a már említett Wenders filmből származó snittek) ügyes montázsa (ez főként a vágó, Jonathan Amos érdeme).

A film végére valami olyasféle érzésünk támad, hogy Nick Cave egyfajta konstans állandó ebben az örökké változó popkulturális univerzumban, az ember, aki majd hetven-nyolcvanévesen is ugyanezzel a belőtt, feketére festett séróval, fekete ingben és veszkócsizmában fogja a mikrofon mögül a plafonig turbózni az első sorban csápoló tetovált bölcsészlányok adrenalin-szintjét. Amint a végefőcím alatt a helikopterre szerelt kamera egyre távolodik a kies Brighton-i tengerparton egymagában álló főhőstől, a nézőnek kedve támad rockbandát alapítani és füstös klubokban kiabálni a mikrofonba. Vagy legalább a Nick Cave életművet meghallgatni. Újra.

 

Kapcsolat

Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322