Tornádópornó – Steven Quale: A vihar magja
2014. 08. 07. • Soós Tamás |
A vihar magja a posztklasszikus effektmozi büszke képviselője: játékból ugyan még hagyományos filmnek tetteti magát, de valójában csak a hiperrealista látványorgia – itt: pusztító tornádók – szavatolja létjogosultságát. MOZI
A vihar magja
(Into the Storm)
amerikai thriller, 89 perc, 2014
rendezte: Steven Quale
írta: John Swetnam
fényképezte: Brian Pearson
vágó: Eric A. Sears
zene: Brian Tyler
producer: Todd Garner
szereplők: Richard Armitage, Sarah Wayne Callies, Jeremy Sumpter, Nathan Kress, Matt Walsh, Kyle Davis, Scott Lawrence,
forgalmazó: InterCom
bemutató dátuma: 2014. augusztus 7.
„A technológia győzelme a történetmesélés és a színészi képességek felett. A karakterek csak azért léteznek, hogy elmondjanak pár viccet, elbújjanak a légáramlás elől és elüssék az időt két tornádó között.” A történelem, csakúgy, mint Hollywood, ismétli önmagát. Az idézet nem A vihar magja, hanem a 18 éve készült Twister egyik kritikájából származik, de garantált, hogy be lehetne illeszteni a Hollywood legújabb viharmozijáról készült írások 90 százalékába. Az is garantált, már csak a húsz éves ciklusokban működő nosztalgia miatt is, hogy a kritikákban az időközben kultfilmmé vált Twister fog pozitívan kijönni az összehasonlításokból. Pedig alapvetően A vihar magja és a Twister is látványfilm, amely a tornádó pusztító hatásának bemutatásával csalogatja moziba nézőjét. A különbség csak annyi, hogy az elmúlt két évtized alatt Hollywood már másfajta díszletet húz fel effektparkja mögé.
A kortárs filmteoretikusok körében felkapott lett Tom Gunning fogalma, amellyel a narratív film kikristályosodása előtti, vásári látványosságként elkönyvelt filmeket jellemezte. Az „attrakciós mozi” „vizuális kíváncsiságra ingerel és izgalmas látványosságokon keresztül szerez örömöt. […] A színházi bemutató dominál a narratív beleélés felett, hangsúlyozva a sokk, vagy a meglepetés közvetlen hatását, a történet kibontakozásával vagy az elbeszélői világ teremtésével szemben.” Gunning leírását – ismerték fel sokan – a korai filmek mellett a Jurassic Parkra ugyanúgy rá lehet húzni, mint a Transformers-szériára. A filmkritikusok viszont két évtized alatt sem fáradtak bele abba, hogy a kidolgozott karaktereket vagy a narratív truvájokat kérjék számon a nyári blockbustereken. A posztklasszikus effektmozinak régen is a felkínált látvány jelentette a csáberejét, vagyis hogy olyan dolgokat mutatott meg minél élethűbben, amiket máshol nem láthatott a néző – s hogy azok autóvá átalakuló robotok vagy a 20. században elszabaduló dinoszauruszok voltak, teljesen lényegtelen. Minden más, a karakterek, a zsáner, csak körítés, ami az alkotótól függően kaphat eltérő hangsúlyt.
A Spielberg–Lucas-iskolában még fontosak a szimpatikus szereplők, a sztárerő és a biztos kézzel kihasznált műfajiság. A Twister, melynek speciális effektjeit George Lucas Industrial Light & Magic cége rakta össze, ezt példázza. Játékideje pont azzal a fél órával nyúlik hosszabbra A vihar magjánál, amelyet az – egyébként fekete-fehér tömegfilmes logikával – felrajzolt karakterek és viszonyrendszerük bemutatására szán. A Végső állomás 5. rendezője által jegyzett A vihar magja ezzel szemben egy horrorklisé prológgal nyit (a csókolózó fiatalokat elpusztítja egy tornádó), ami pusztán a film stiláris koncepcióját fedi fel. A vihar magja virtigli high concept film, csak a koncepció nem a narratívára, hanem a formára vonatkozik. „Found footage” tornado thriller – szólt a munkacím, amely jól jelzi: a sztár maga a szereplők által rögzített képekből összeálló vizuális stílus.
Míg a Twister egy összekovácsolódott viharvadász csapat küldetésére fókuszál, addig a vihar magja egy kisváros lakosainak kameráin keresztül bontja ki az elterebélyesedő káoszt. A ’96-os film még klasszikus „kettős motivációval” ruházta fel főszereplőit (Jo-t egy gyerekkori tragédia hajtja viharvadászatra, ebből fakadnak tudományos célkitűzései is, de közben fizikailag is versengenie kell a konkurenciával), az idei mű viszont már nem bíbelődik ilyesmivel, csak betereli kisvárosi honpolgárait a katasztrófába. A Twister a karakterekkel való érzelmi azonosulás kiváltására törekedett, még akkor is, ha a nézők nyilván nem emlékezetes sorstörténeteket, hanem a tornádóközelben lőtt képek látványát vitték magukkal haza a moziból. Érdekessége, hogy nem is annyira a katasztrófafilm, mint inkább a kalandfilm és a thriller zsánereiben gondolkodott, hősei ugyanis nem védtelen áldozatok, hanem a tornádók elébe vágó és ezt adrenalindús mókaként felfogó viharvadászok voltak – ezért is lehetett jobban izgulni értük.
A vihar magja szereplői között is akadnak viharvadászok, de a megszállott karakter már egy dokumentumfilmes, aki több mint egy éve igyekszik naprakész technológiával rögzíteni a tornádó belsejének panorámáját. Itt már nem a viharvadászat pőre izgalma, hanem a katasztrófának való kiszolgáltatottság dominál: a szereplők a természeti csapást látvánnyá stilizáló kis- és szakemberek, akik mobiljukkal, tabletjükkel vagy épp profi kamerájukkal rögzítik az eseményeket. A vihar magja a melodrámai érzelmeket is puszta vizualitásként fogalmazza meg: mikor egy fiú és egy lány beszorulnak egy pincébe, amely folyamatosan töltődik fel vízzel, a film nem is annyira a klasszikus griffithi párhuzamos montázs izgalmaira (a fiú apja siet megmentésükre), és nem is az egymáshoz vonzódó fiatalok kapcsolatának kibontására fókuszál. A fiatalok inkább kamerával rögzítik üzeneteiket a szülőknek: a halálközeli élmény két síró arc premier plánjában és szirupos monológjában összegződik.
A vihar magja ezzel együtt is cinikusabb és őszintébb film. A Lucas- és Spielberg-féle mítoszépítést hasznosító Twisterben Jo-ék viharvadász csapatát független szellemiségű, a természethez közel álló, intuitív embereknek állították be a nagy cégek által pénzelt, de tehetségtelen konkurenciával szemben. A főhősöké a függetlenség és a tudományos erkölcs diadala volt a pénzhajhászással szemben, miközben az akkor nagyköltségvetésűnek (92 millió dollár) számító filmet Spielberg cége, az Amblin Entertainment gyártotta és két nagy hollywoodi stúdió, a Warner Bros. és a Universal forgalmazta. A vihar magjában is felvonul ez az ellentét, de a tudományt képviselő, intuitív viharvadász már a nyereségvágyó dokumentumfilmes (értsd: látványrögzítő) szolgálatában áll, és nincsenek fennkölt céljai. Persze, a szentimentális álomgyári fordulatokat ők sem kerülhetik ki.
A vihar magját azonban nem az ügyetlenül összefércelt dramaturgia vagy az egy-egy vonással megrajzolt, sekélyes karakterek buktathatják meg, hanem a rosszul kivitelezett magaskoncepció. Az „attrakciós found footage film” önellentmondás, hiszen a kézikamerás forma pont a látvány széttördeléséből kreál esztétikát, és a zavaros, kapkodó képi világból eredezteti a föld- és emberközeli élményét, amely leginkább a horrorfilm műfaján belül működik. A vihar magja rengetegszer kénytelen kilépni saját keretei közül, és a minél jobb megmutathatóság kedvéért beilleszteni „gazdátlan” nagytotálokat vagy épp a tornádó által elemésztett emberek/kamerák elvileg megsemmisült képeit is. A rendező nem roncsolja a képet, nem érzékelteti a mobilos felvételek rosszabb minőségét, csak a több perspektíva hozzáadására használja a found footage-formát, a stílus így nem ad plusz érzelmi töltetet a katasztrófafilmnek.
A műfaji címkék ellenére azonban nem szabad elfeledni: A vihar magja, a Twisterhez hasonlóan, valójában „tornádófilm”, vagyis egyetlen létjogosultsága az, hogy a digitális képalkotási technikák fejlődésével, a korábbinál precízebb és realisztikusabb felvételekben mutatja meg, milyen érzés bennrekedni egy viharban. A posztklasszikus film: élménymozi, virtuális szimulátor, ami olyan extrém szituációk szenzuális átélésére ad lehetőséget, amelyre másképp nem lenne lehetőségünk. Ez lehet a normandiai partraszállás (Ryan közlegény megmentése), az űrben való lebegés (Gravitáció), a New York-i felhőkarcolók közötti kötélugrá(lá)s (A csodálatos Pókember 2.) – vagy épp a vihar szemében megtapasztalt, rettegéssel vegyes csend megfülelése.
Ezt az igényt Hollywood nem kreálja, inkább kiszolgálja, hiszen a Discovery Channel-en 2007 óta fut a Viharvadászok című sorozat, amely ugyanezt az élményt kívánja átadni (a viharvadászat Twisterben is megtapasztalt thrillével egyetemben). Ráadásul a széria egyik szereplője, Sean Casey 2011-ben IMAX kamerákkal forgatott a mozikban is játszott viharvadász-filmet (Tornado Alley). A kortárs amerikai filmnek megvannak az eszközei arra, hogy amit a valóság csak hézagosan nyújt, azt feljavított, tisztára pucolt élményként kínálja. A vihar magjában a tornádó teljes életciklusát nézhetjük végig nagytotálokban, attól a pillanattól kezdve, hogy kavarogva lenyúlik a brutális erővel forgó tölcsér, egészen a váratlan felszívódásig. Láthatjuk a tornádót belülről, leshetjük kívülről, alulról és felülről. A film iróniája, hogy ehhez pont a töredékes valóságot imitáló found footage stílust választotta, ahelyett, hogy 3D-s IMAX-filmként passzírozná székébe viharimádó nézőközönségét.
A film sajtóanyaga szerint James Cameron „hibátlannak és lenyűgözőnek” nevezte az egykori second unit direktora, Steven Quale által létrehozott tornádókat. A vihar magja, mely klasszikus értelemben vett filmként nehezen értékelhető, másfél órás attrakciós tornádómontázsként és felturbózott viharvadász-videóként már jobban teljesít. Cameron, korunk George Lucasa, rátapintott a lényegre.
Kapcsolat
Email: info@filmarchiv.hu
Postacím: 1021 Bp, Budakeszi út 51/E.
Telefon: (+36 1) 394-1322