Egy nehéz nap éjszakája

(A Hard Day's Night)

fekete-fehér, feliratos, angol zenés film, 85 perc, 1964 

rendezte: Richard Lester

írta: Alun Owen

zene: John Lennon, Sir Paul McCartney, George Martin

fényképezte: Gilbert Taylor

vágó: John Jympson

díszlet: Ray Simm

jelmez: Julie Harris, Dougie Millings

producer: Walter Shenson

szereplő: John Lennon, Sir Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr, Wilfrid Brambell

forgalmazó: Pannonia Entertainment Ltd.

bemutató dátuma: 2014. október 30. 

 

Beatles – Budapest – 1964 – 68

Volt a házunkkal szemben egy trafik. Maga volt az alternatív kultúra tárháza. Kis Brigitte Bardot, Sophia Loren és Lollobrigida fényképeket lehetett ott vásárolni. Jobb minőségűek voltak, mint a „Film Színház Muzsika” vagy a „Világ Ifjúsága” címlapján megjelenők. Egy napon az eladó által átnyújtott pakliban volt egy kép négy furcsa fiatal fiúról: furcsa öltönyben üldögéltek, szemtelenül nevetgélve, a zakójuknak nem volt gallérja és egy ideje már nem jártak fodrásznál. A fotón ott állt a nevük: The Beatles. Néhány nap múlva átmentem az egyik osztálytársamhoz. Neki volt magnója, rajta a She Loves  You meg a Love Me Do. Nem egyszerűen csak tetszett. Az egész attól vált fontossá, ahogy megjelent: különböző jelek tűntek fel egyidejűleg; képek, zenék, – a nálam idősebb fiúk által hallgatott Luxin (Radio Luxembourg) meg a Szabad Európán – aztán újságcikkek, levágók. Lassan formálódott valami itt, ahol semmi nem formálódott, csak az úttörők esküje, a KISZ, a párt, meg a szakszervezetek és a Hazafias Népfront. Ezekről a szüleink már rég elmagyarázták, hogy „vigyázz fiam”, meg egyébként is, hamar rájöttünk, hogy az egész „nem ér.” De ezt a négy fiút, meg a Getnót és a Felkelő nap házát a szülők sem ismerték, amikor pedig rájöttek arra, hogy kik és mik ezek, ugyanúgy fújtak rájuk, mint a „Magyar Ifjúság” vezércikkei. Mindez így jött össze, a zene is sosem hallott módon eredeti és vad volt, annyira, hogy önkéntelenül rámozdultunk, semmi más nem érdekelt egyikünket sem és gitárt kértünk karácsonyra vagy orsós magnót. Kialakult a titkos életünk, itt a manifeszt hazugság világában, és ez az élet szemben állt mindennel. Elsősorban a számunkra kimért 93 000 négyzetkilométer homogén szürkeséggel, aztán a szülői két szoba összkomforttal és a régi sötétkék Skodával.  

A filmet 68 nyarán láttam a Művészben. Azon a nyáron már színes csíkos nyugágyvászonból varrott térdig érő „felöltőben” jártam, a la Carnaby Street - London, és persze a hajam is hosszú volt. Rá két évvel már éjszakákat töltöttem szénaboglyákban Lengyelországban, utón stoppal Gdansk és Sopot felé, és alig vártam, hogy kipróbálhassak már végre ezt meg azt. Fel sem merült egyikünkben sem, hogy másképp is lehetne, ez passzolt, ez volt a biztos.

A film

Az amerikai születésű rendező a hatvanas években ott volt az angol új hullám, a free cinema élvonalában, készített néhány népszerű Dumas adaptációt, a Superman szériának is részese lett, de legismertebb és legnézettebb filmjeit a Beatles-szel forgatta, kettőt is: a Hard Day’s Night-ot (1964) és a Help-et (1966).

Ha vannak a filmnek emblematikus képsorai, akkor azok az eksztázis képei: lányarcok premier planban, tágra meredt szemekkel, sikollyal, testüket vadul dobálva, vagy a tekintet éppen téren és időn kívüli, néma és mozdulatlan. 1964-ben vették filmre ezt az eksztázist, ami épp akkor született. A tömegjelenetekben szereplőket nem kellett sokat instruálni, magukat adták, ahogy a négy fiú is. Ők különösen élvezhették a forgatást, mert mindent megtehettek, amit a hamburgi évek névtelensége óta egyre ritkábban, és amit a következő években aztán egyáltalán nem: lányokkal táncolhattak, majdnem „csak úgy”, bárokban, pubokban hülyéskedhettek. A lányok bár tudták előre, hogy mi lesz a forgatáson, mégis alig hiszik el, ott az arcukon a nem megjátszott döbbenet: „Ringo-val táncolok!”, vagy „Istenem, Lennon rám nézett!”, „Paul és George rám mosolyogtak”! Ezek a képsorok egy hosszú folyamat kiindulópontját dokumentálják, az ártatlanság képei, amelyek aztán majd megsokszorozódnak, egyre vadabbá válnak, ritkaságértékük odalesz, egy idő múlva pedig egy elidegenedett szórakoztatóipari ágazatról szóló dokumentációvá változnak át. Az viszont kitermeli majd saját alternatíváját, a mindenkori undergroundot, és ezek párbeszéde zajlik öt évtized óta. Mindennek képi, filmes ősforrása az Egy nehéz nap éjszakája. A cselekmény középpontjában a menekülés és a menekülés által megszerezhető szabadulás/szabadság ábrázolása áll, méghozzá mindezt egyszerre látjuk két nézőpontból, a sztárokéból és környezetükéből, a zenekar stábjának, a tévéseknek és a rajongóknak a szemszögéből. A történet egyszerű: az együttes tagjai feltehetően egy koncert után, a rajongók elől menekülve vonattal érkeznek az élő tévéadás helyszínére, ahol aztán minden szabályt megszegve megpróbálnak kitörni a média, majd a rendőrség fogságából. Céljuk a szabadság állapotának időleges megtapasztalása. A műfaj: zenés vígjáték. A zene az azonos című és a filmmel egy időben megjelent harmadik albumuk anyaga, a vígjátéki szálat pedig Paul kitalált nagypapája, John McCartney (Wilfrid Brambell) szerepeltetése erősíti. Van is rajta mit, mert a komédia, a mából visszanézve felemás képet mutat. A film első felében látható és hallható poénok elég fáradtnak tűnnek. Az angol humor megítélésekor azonban mindig elővigyázatosnak kell lennünk. Elsősorban azért mert eltér az általunk megszokott közép-kelet-európai humortól és sajátos jellemzőit nehéz más nyelven visszaadni. A kísérlet csak akkor járhat biztos sikerrel, ha a brit humor legnépszerűbb óriásaihoz, például Wodehouse-hoz, vagy a Monty Pythonhoz fordulunk. Alun Owen tévés forgatókönyvíró „liverpudli tájszólásban” megírt műve talán nem tartozik az élvonalba. De még ez sem biztos, mert a humoros hatás általában a forgatókönyv és a rendezés közös munkájának eredménye. Lehetséges, hogy itt mindkét nemző a helyzet magaslatán állt, és a magyar fordítással van a gond. A magyar felirat egyszerre idézi a hatvanas évek szlengjét és a mait. Mindig disszonáns. Nem kizárt, hogy a film első részében épp ez a fáradtság okozója. Annál is inkább, mert a második részben, a tévéfelvétel színhelyén két olyan jelenetet is találunk, amelyben a forgatókönyv, a fényképezés és a rendezés egyaránt nagyot alkotott. Ezek az önálló életre kelt, máig érvényes epizódok a film csúcspontjai. Az első alig öt perces és a 40. percben kezdődik. George betéved egy irodába, ahol a titkárnő azt hiszi, hogy őt várják, így pillanatok alatt a főnök szobájában találja magát. A főnök a divatipar egyik középkádere, imidzsműves. Ahogy az lenni szokott, kissé feminin, finoman körüllengi a sejtetett homoszexualitás. George hosszú haját, és egyáltalán a fiúk hajviseletét, ahogy az annak idején gyakran előfordult, félreértették: meleg dolognak tartották. Miután nem tisztázódott ez a bizonytalanul sugalmazott félreértés, megkezdődik a sokatmondó párbeszéd George és a „divatdiktátorocska” közt, aki a pénz, a siker és a csillogás adta fölény tudatában lekezelően kezeli az „ismeretlen” fiút. Miután közli vele, hogy a személyes véleményére a felvétel során senki nem lesz kíváncsi, fel kell majd olvasnia egy kivetített szöveget, ingeket mutat neki próbaképp. George „hót’ groti”-nak (halálosan groteszk) tartja mindet, közli, hogy fel se venné őket. Menedzserünk nem érti az új szlenget, felíratja, aztán még mindig magabiztosan folytatja: – Persze, hogy groti, te balfék! Akkor is erre fogsz vágyni. Mire George: - Én nem. A következő szócsörte így hangzik: – Pótolható vagy, csöpp csávó. – Nem zavar – így a gombafejű. Aztán Susanre, a cég tinédzser sztárjára terelődik a szó. George elmeséli, hogy mindenki ezen a béna csajon röhög. A magabiztosságában megingott főnök kivezetteti a fiút az irodából, majd azon kezd el morfondírozni, hogy nem egy új irányzat előszele-e George véleménye. Aztán ránéz a naptárra és megnyugszik, mert az csak három hét múlva várható. Mindenesetre Susan szerződését nem fogja meghosszabbítani. Amikor a film készült már ismert volt a kultúripar fogalma. Mills, Riesman, Packard és más amerikai szociológusok empirikusan leírták, Horkheimer és Adorno már a negyvenes években megfogalmazta elméletét. A filmbéli jelenet az első találkozása volt ennek a jelenségnek az éppen megszülető angol pop/rockzenével. A menedzserek persze győztek, de a győzelem tíz évig váratott magára, egészen a disco stílus áttöréséig, de még akkor sem, és máig sem vált a győzelem kizárólagossá. Mert a kommersz fősodor árnyékában mindig megjelenik annak alternatívája, és amint bekebelezi a piaci mainstream, rögtön újabb szabad hajtás bújik elő a semmiből. George lakonikus érvelése ennyiben örök érvényű. A másik epizód inkább a képi világa és hangulata miatt érdemel figyelmet. Ez a lírai jelenet Ringóhoz köthető és az 56. percben kezdődik felvezetése, majd közel nyolc perc remeklés után megkettőződve az üldözéses burleszkkel tér vissza a cselekmény fősodrába. Felvezetésében „Nagypapi” felhecceli az együttes örök lúzerjét: legyen már végre önmaga, csavarogjon, csajozzon, egyszóval éljen. A megvilágosodott dobos azonnal útnak is indul. Először is megörökíti, lencsevégre kapja a valóságot, hasonló véletlenszerűséggel választván ki a motívumokat, mint majd Antonioni hőse, Thomas (David Hemmings) két év múlva a Nagyítás-ban. Hamarosan álruhát ölt (Thomas is abban jár majd) és végre szabaddá válik. A szabadság első képe egy nagytotál a Mersey folyó kajakosairól. Aztán apró poén: Ringo Napóleonként pózol a vízbe pottyanó önkioldós gép előtt. Ezt szép poétikus vízparti felvételek követik. Céltalan lődörgés a parton, találkozás egy tízéves kiskamasszal. A film ál-dokumentarizmusa itt a leghitelesebb, mintha valódi, spontán felvételt látnánk, pedig nem. A szereplők közötti korkülönbség egyszerre csak eltűnik, Ringo és a fiú között egy tűnő pillanatra hiteles barátság jön létre, egyenrangú felek között, amelynek közös alapját mindketten ki is mondják: dezertőrök vagyunk. Majd egy közjátékot látunk, amelyben a dobos tovább építi imázsát, a troublemaker egy pubban csetlik-botlik. Végül a nőknél próbálkozik. Second Hand kabátját a sáros földre teríti, hogy „választott” hölgye arra lépjen. Aztán megelégeli a rutinossá váló önfeláldozó gesztust és harmadszorra a kabát már egy gödör takarására szolgál…A vízparti jelenet képsorai egyszerre idézik fel a német avantgárd film korábbi kedves pillanatait, elsősorban Robert Siodmak Emberek vasárnap/Menschen am Sonntag (1930) című filmjének hangulata jut róluk eszembe, és ugyanakkor a kortárs free cinema jellegzetes felvételeinek sorába is beleillenek. Lennon jelenetei későbbi „egyperces” írásait előlegezik meg: rövid szekvenciákban szerepel, amelyek közös jellemzője az irónia, de ezekben a portré részletekben már ott a későbbi lázadó, az „áruló”, aki miatt majd hat év múlva robban az együttes. Egyedül Paul – John komponista és szövegíró párja – marad adósunk, bármennyire is fotogén, akármennyire is ő a lányok kedvence, filmes jelenléte, alakításai sem most, sem a későbbiekben nem válnak emlékezetessé. A zenés betétszámok ős-klipek, műfajteremtők. A felülről fényképezett bolondozás, az előadók állandó rohangálása az utcákon annyiszor fog feltűnni máig, hogy már eszünkbe sem jut, hogy Lester filmje szolgáltatta a mintát.

Az Egy nehéz nap éjszakája a Beatles-filmek legjobbika, műfajának hibátlan alapdarabja, amelyből, mint valamiféle „ősleves” egyik alkotórészéből kelt életre egy képlékeny és elpusztíthatatlan új kultúra és életforma.